logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Róma alapítása.

Az i. e. 8. század vége a nagy népmozgások korszaka volt Itáliában. Délre és Szicíliába megérkeztek a görögök. Közép-Itáliában a Villanova-kultúrát egyre jobban kiszorították az etruszkok, bár északabbra Bologna, a nagy villanovai központ még mindig virágzott. Keletre az esteiek és az apuliai népek már kezdték kialakítani önálló kulturális stílusukat, miközben Szardíniában az őslakosok újjáépítették a régi nuraghékát, sőt újabbakat is emeltek, talán válaszul a fokozódó föníciai jelenlétre a Földközi-tenger nyugati medencéjében. Időközben Latiumban és a tőle keletre húzódó hegyek között a latin és italicus törzsek létrehozták önálló földműves településeiket.
Kiszámíthatatlannak tűnő történelmi folyamatok jóvoltából aztán ebből a nagy kulturális erjedésből egy aprócska latin falu emelkedett ki, amely a későbbi századokban nem csupán egész Itália és valamennyi lakosa fölött szerezte meg az uralmat, hanem az akkor ismert világ nagyobbik része fölött is, és eközben rányomta bélyegét az európai civilizáció egész jövendő fejlődésére. Későbbi lakosai Róma növekedését elkerülhetetlennek látták: úgy vélték, hogy az istenek kegyének és a polgárok egyedülálló jellemének bizonyítéka.
Ma visszapillantva már látjuk, hogy e tényezőkhöz még hozzájárult a véletlen, a jószerencse is, csakúgy mint az ellenfelek hibái és téves számításai, különösen pedig az a végzetesnek bizonyult tulajdonságuk, hogy képtelenek voltak bármikor is összefogni a közös ellenséggel szemben. Ám amit a rómaiak véghezvittek, még így is lenyűgöző. A modern régészeti felfedezések pedig csak fokozták ámulatunkat azzal, hogy feltárták a szerény kezdeteket és e majdani világhatalom fejlődésének első, egyenetlen lépéseit. A rómaiak grandiózus képet alkottak maguknak városuk ősi, királykori napjairól, de mai ismereteink szerint Róma történetének korai szakasza jóval szerényebb volt, bár ez csak még jobban kiemeli, mennyire megnövekedett később a hatalma.

Róma korai történetéről csakúgy, mint a könyvünkben érintett számos más kérdésről, heves tudományos viták folynak. A közelmúltban folytatott ásatások során felszínre hozott, mind nagyobb mennyiségű régészeti anyagot sokféleképpen értelmezik. Állandó nehézséget okoz a régészeti leletek és a rómaiak által ránk hagyományozott irodalmi források összeegyeztetése. Az apuliaiak vagy még az etruszkok esetében is csak a régészeti bizonyítékokra támaszkodhatunk, mivel írott történeti emlékek nincsenek; az ősi Rómával kapcsolatban viszont a bőség zavara fenyeget, annyi a részletes leírás, amelyet a későbbi római történetírók készítettek az őket ötszáz évvel megelőző eseményekről. Sajnos beszámolóikat gyakran éppen pontosságuk teszi gyanússá: forrásaik ha egyáltalán voltak ilyenek és fel is használták őket - korántsem megbízhatóak. Főként a római, valamint a görög történelem közötti párhuzamok ébresztenek kételyt bennünk. (Furcsa például, hogy Livius beszámolója szerint, amikor a rómaiak meghódították Veiit, a város ostroma pontosan annyi ideig tartott, mint ameddig a görögök ostromolták Tróját.) Ilyenformán tanácsos az összes irodalmi szöveget körültekintően átvizsgálni és mérlegelni. Persze arról sincs szó, hogy a régészeti bizonyíték egyértelmű s a magyarázata mindig kézenfekvő.
Az anyag legnagyobb részét Einar Gjerstad, a nagy svéd régész adta közre az ősi Rómával foglalkozó hatkötetes sorozatában, de közel sem minden következtetése vált mindenki számára elfogadhatóvá. Különösen vitatott probléma például, hogy mikor alakult ki először önálló közösség a leendő város területén. Gjerstad szerint az i. e. 800 körüli években.
Még vitatottabb H. MüllerKarpe álláspontja, mely szerint Róma történelme az i. e. 10. században kezdődött, amikor is a település a Földközi-tenger keleti medencéjéből érkezők befolyása alatt állt. Általában talán elmondhatjuk, hogy ha mi jóval többet tudunk is a város legkorábbi történetéről és az etruszk korszakról, mint maguk a rómaiak, és az eseményék egymásutánisága egyre világosabb, a kronológia jórészt még ma is bizonytalan. Kétségtelenül igaz sajnos, hogy a korszak olyan egyszerűsített magyarázatai, mint az, amely alább olvasható, magukban rejtik azt a veszélyt, hogy elfedik a továbbra is fennmaradó problémák nagy részét, és veszedelmesen félrevezetőnek bizonyulnak: az olvasó tehát egyfajta megoldási kísérletnek tekintse a most következőket.

A közelmúltban előkerült appennini stílusú kerámia azt sugallta, hogy a Capitoliumon vagy a közelében talán már a középső bronzkorban volt egy kisebb település. Róma tehát már a neolitkor végén lakott volt, ám a település folyamatos fejlődését semmi sem bizonyítja.
Az első korai vaskori települések mintha új kezdetet jeleznének. A Latiumban élt latinok más csoportjaihoz hasonlóan talán az első rómaiak is földművesek és pásztorok voltak, és a később oly híressé vált Palatínus, Esquilinus és más dombon létesített egyszerű kunyhókból álló településeik nem különböztek lényegesen a tőlük közvetlenül délre és keletre élt törzsekétől. Igaz, bizonyos vonatkozásban maguk a római települések is mutatnak némi eltérést: a falusiak a Palatínuson halottaikat elhamvasztották, míg mások inkább csontvázasán temetkeztek. A kerámiastílusok is változatosak. Ez ugyan arra utal, hogy az első telepesek két vagy több különálló latin csoportból származtak, de mind a származás, mind a kultúra tekintetében szoros rokonságban álltak egymással és szomszédaikkal is. Vajon e korai földművesek miért éppen Rómát választották, hogy itt építsék fel kunyhóikat?

A későbbi római történetírók készen álltak a válasszal: „Nem ok nélkül szemelték ki ezt a helyet az istenek és emberek a Város megalapítására: a halmok vidéke rendkívül egészséges, a folyó a legjobb helyen folyik keresztül, hogy a belső vidékek terményeit elszállítsa, s e föld a tenger felől is jól megközelíthető; a tenger itt van a szomszédunkban, kihasználhatjuk minden előnyét, de nincs túlságosan közel ahhoz, hogy idegen hajóhad veszélyt jelentsen: egyszóval ez az Itália közepén fekvő táj páratlanul alkalmas rá, hogy Városunkat hatalmassá növelje.” (Muraközy Gyula fordítása)

Livius optimista képet festett Róma egészséges éghajlatáról, amelyet talán nem osztanak azok, akik átélték a római nyár ernyesztő hőségét, mint ahogy sok Augustus-kori kortársa sem, akik közül a gazdagabbak, amint tehették, elhagyták a várost, és elmentek a hegyek közé a villáikba, messze délre, esetleg a Nápolyi-öbölbe. A Tiberis használhatóságát meg az a tény kérdőjelezi meg erősen, hogy torkolata mindig hajlamos volt az eliszaposodásra, ami megakadályozta a tengerre való akadálytalan kijárást, a szárazföld belsejében pedig a folyó nehezen hajózható.
Róma földrajzi helyzete sem mindig biztosított a város részére kényelmes kikötőt: a későbbi római császárok kénytelenek voltak jelentős időt, energiát és pénzt fordítani mesterséges kikötők építésére. Jóllehet Róma alig 25 kilométernyire van a tengertől, a tengeren érkező utasok ma is inkább Nápolyban vagy Genovában szállnak partra. Valójában sok tekintetben a Nápolyi-öböl lett volna az ideális hely egy nagy földközi-tengeri hatalom kifejlődéséhez, sok olyan előnnyel, amellyel Róma környéke nem rendelkezett, és erre a görögök, etruszkok és samnisok mind rá is jöttek. A Livius-korabeli rómaiak túlbecsülték távoli őseik bölcsességét, s ezzel alábecsülték a saját eredményeiket.

Róma területe valójában alkalmasabb volt egy pásztorkodó társadalom, mint a későbbi világbirodalmi központ céljaira. A legrégebbi telepesek kunyhóikat a Tiberis völgyét körülfogó dombok tetején építették fel. A környező földet meghagyták legelőnek. Ahogy nőttek a falvak, a korábban csupán temetkezésre használt domboldalak is benépesültek. Az i. e. 7. század végére a Capitoliumés a Palatinus-domb lábánál lévő nagy síkságot részben lecsapolták, és településeket létesítettek rajta.
Később ez lett a Fórum Romanum. Ebben az utolsó korszakban az egyszerű falusi közösségek első alkalommal teremtettek valamiféle kapcsolatot a külvilággal. Kerámiát, fémtárgyakat importáltak a szomszédos etruszk városokból, Veiiből és Cerveteriből.

Azután egészen az etruszkok megérkezéséig Róma csupán egy volt a latin és az italicus falvak között: talán gyorsabban növekedett, mint a többi, de kulturálisan még mindig a latin hagyományokat őrizte. Jelzi ezt a vallási gyakorlatuk: Mars istent tisztelték, aki nem csupán Romulusnak, a város hagyományos alapítójának volt isteni atyja, hanem az egész római történelem folyamán központi helye volt a legszentebb római szertartások többségében.
A későbbiekben ugyan egyik aspektusát erősebben hangsúlyozták, és azonosították a görög istennel, Arésszal, így aztán őt tartották általában a háború istenének. De Mars eredetileg a termékenység és a földművelés istene volt. A termékenység istenéről kapta nevét a mi első tavaszi hónapunk, március, amely egyúttal a római év első hónapja is volt. Az ambarvalia évenkénti szertartásán, amikor megáldották a földeket, Mars segítségét kérték, és az egyik legkorábbi latin himnusz is őt ünnepli. Ez a Fratres Arvalesnek. egy vallásos szövetségnek a híres himnusza volt.

A szövetségről, amelynek nevét néhány márványtáblácskán említik is, azt tartották, hogy maga Romulus alapította. A táblákat később a gyülekező helyükön találták meg, Róma közelében. A feliratok sokkal későbbi időből származnak ugyan (az i. sz. 14 és 241 közötti évekből), de szerepel rajtuk egy olyan rituális himnusz is, amelynek eredeti formája bizonyára a római történelem legkorábbi időszakából származik. A fohász valódi értelmét nem tudjuk megfejteni, a szöveg hozzávetőlegesen így hangzik: „Segítsetek minket, ó, larok, és te, Mars, ne engedj több pusztítást; légy elégedett, harcias Mars, lépj a küszöbre és maradj ott; és inkább szólítsd a vetés szellemeit: segíts nekünk, ó, Mars; táncolj!” Azzal, hogy a korai rómaiak Mars kettős jellegét, hadiés termékenységisteni mivoltát hangsúlyozták, latin és italicus testvéreik vallási hagyományait követték.
Az eugibiumi táblák azt mutatják, hogy Mars az umbereknél is fontos isten volt, a sabinok és az oscusok pedig Mamers néven tisztelték. Később, ahogy a rómaiak látóköre tágult, szívesebben vallották inkább a Földközi-tenger keleti medencéjének fontosabb hagyományait sajátjuknak, nem pedig a helyi italicusokét. Vonatkozik ez a vallásukra is. Éppen ezért újraalkották eredetük történetét: Róma alapítását Trója elestével és Aeneas bolyongásaival hozták kapcsolatba. Ám a történelmük kezdetét idéző, a Fratres Arvales himnuszában említett paraszti szertartásokat soha nem tagadták meg.

Még az i. sz. 5. században is évente április 21-én, a Palilia ünnepnapján tartották Róma születésnapját, s ilyenkor a pásztorok és gulyások meghintették földjüket és nyájaikat az új évre egy olyan lónak a vérével, amelyet előző októberben Marsnak áldoztak. Róma és a környező vidék egész lakossága a napot szabadtéri lakomával zárta. Mint látni fogjuk, az ősi hiedelmek nagy része túlélte az etruszkok és mások magasabb röptű eszméinek megjelenését.


Forrás. John Reich Az ősi Italia