logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Az Etruszk Róma.

Róma ugyan hamarosan az etruszkok politikai és kulturális uralma alá került, mégis fontos szem előtt tartani italicus eredetét, amely a város fejlődésében lényeges szerepet játszott, még ha olykor másodlagosát is. A város fejlődésében az etruszkok megérkezése jelentette az első nagy ugrást. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor kezdődött és végződött az etruszk korszak. A római források jellegzetes precizitással azt állítják, hogy az etruszk uralom Tarquinius Priscus uralmával i. e. 616-ben kezdődött és az etruszkok kiűzéséig i. e. 510-ig tartott. Ezt a régészek többsége valószínűleg el is fogadná. Mások azonban, köztük Gjerstad, úgy tartják, hogy az etruszkok az i. e. 6. század második felében érkeztek, és i. e. 450 körűiig maradtak Rómában.
Igaz, hogy az i. e. 5. század első feléből bizonyos jelek folyamatos etruszk hatás mellett szólnak, ami nem teljesen egyeztethető össze azzal, hogy a hagyomány szerint az etruszk királyt, Lucius Tarquinius Superbusti. e. 510ben űzték el, és ezt követően alapították meg a Római Köztársaságot. Mások azonban úgy érvelnek, hogy a rómaiak frissen megszerzett politikai függetlenségük ellenére is egy olyan világ részei maradtak, amelyben az etruszkok jelentős erőt képviseltek, nem csoda tehát, hogy az etruszk kultúra hatása továbbra is érvényesült. Talán a királyi korszakban is uralkodott olyan személy Róma fölött, aki nem volt etruszk, de ez nem csökkentette az etruszk kulturális befolyást. Tarquinius Priscust, Róma első etruszk királyát Servius Tullius követte a trónon, aki a római hagyomány szerint, melyet a legtöbb kutató elfogad, latin származású volt.
A trónutódlást megmagyarázó történet nem túl meggyőző, isteni fogantatást (anyját egy láng ejtette teherbe) kapcsol össze egy jellegzetesen kétes etimológiával: a Servius nevet úgy értelmezi, hogy amikor szülővárosa, Corniculum ostroma alatt anyját foglyul ejtették az etruszkok, rabszolgasorba taszították, és serva lett belőle. Bár később az első etruszkológus, Claudius császár Serviust igyekezett egy Macstarna nevű (maga a szó is latin, a magisterrd rokon) etruszk kalandorral azonosítani, a latin származását hangoztató hagyomány mégis indokolt lehet, és ez is azt bizonyítja, hogy az etruszk befolyás még egy latin király alatt is folytatódott. Annyi mindenképpen nyilvánvaló, hogy az etruszkok Rómában körülbelül egy évszázadon át megőrizték kiemelkedő helyzetüket, és az általuk előidézett hatalmas változások tartós nyomot hagytak mind a városon, mind pedig lakosain.

Talán valóban helyes az az állítás, mely szerint az etruszkok alatt Róma városa nem is annyira növekedett, mint inkább létrejött, ugyanis a dombokra épült, vesszőből font és sárral tapasztott falú kunyhók csoportjait aligha lehetett városnak nevezni, A Fórum Romanum egész területének lecsapolása nyomán, amelyet a magas szintű etruszk technológia tett lehetővé, ez lett az új város központja. A régebbi sírokat és kunyhókat feltöltötték vagy elbontották, és kaviccsal kirakott gyalogjárókat építettek, téglalap alapú cseréptetős házakat emeltek, az agyagtégla falakat festett stukkóval borították. Templomokat és szentélyeket építettek, közülük a leghíresebb Jupiter Optimus Maximus lenyűgöző méretű temploma volt a Capitoliumon, amelyet a hagyomány szerint még Róma első etruszk királya, Tarquinius Priscus kezdett építeni. Tarquinius Superbus uralkodása alatt már csaknem elkészült az utolsó is, majd az első felszentelésére a köztársaság első évében került sor.
A rómaiak önbecsülésének nyilvánvalóan fontos volt, hogy ezt a nagyon jelentős templomot ne az etruszk uralom alatt nyissák meg. Máskülönben az egész épületben minden etruszk ihletésű volt: a kultikus kamra három részre osztása az etruszk templomi építészet jellegzetessége, és a híres etruszk szobrászt, Vulcát hívták el Vénből, hogy készítse el Jupiter szobrát, amelyet a központi céllába szántak. A későbbi helyreállítások és átépítések nyomán kevés maradt az eredeti templomból, de néhány évvel ezelőtt az ásatások a Fórum Boarium területén Sant Omobono temploma körül nagy mennyiségű terrakotta díszítőelemet hoztak felszínre, és ezek két, talán csak valamivel későbbi építményből, Fortuna és Mater Matuta templomából származnak. Segítségükkel rekonstruálni lehet, milyen volt ez az épület.

Nagyság és gazdagság tekintetében Jupiter temploma nemcsak más etruriai épületekkel állta ki az összehasonlítást, hanem az egykorú görög templomokkal is; és hogy milyen erősen hatott az etruszk megszállás Rómára, azt ez a rendkívül bonyolult építmény is tanúsítja.
A templom, miközben az újonnan Rómába érkezett építészeti és díszítőművészeti ismereteket szemlélteti, egyúttal új szakaszt is jelent a római gondolkodás fejlődésében: a rómaiak első alkalommal kerültek a földközi-tengeri kultúra fő áramába.
Amennyire meg tudjuk ítélni, az etruszkokat megelőző korban a rómaiak által tisztelt természetfeletti hatalmak részben a természeti erők voltak, részben az egyénileg elképzelt istenségek, és ezeket ritkán vagy talán sohasem ábrázolták emberi alakban. Amikor az ősi italicus vallás valamiképp mégis ábrázolta isteneit, akkor ezt tárgyak formájában és nem emberi alakban tette; Marsot például lándzsa, a házi tűzhely istennőjét, Vestát a tűz jelképezte, és ez később is az ő jelképe maradt.

A görög hagyomány egész bonyolult rendszere, az olümposzi istenek, élettörténetük, szerelmeik és az emberek ügyeibe való közvetlen beavatkozásuk mind antropomorf alakban történik; ennek az italicus vallásban nincs megfelelője. Az etruszkok megérkezésével megjelent Rómában is, az etruszk érzékenységen átszűrve, az a keleti földközi-tengeri hagyomány, amely az isteneket emberi személyek mintájára képzelte el és ábrázolta.
Vulca Jupiter-szobra tehát a szó szoros értelmében az isten szemléletét jelentette, ugyanakkor kiszorította a római vallás középpontjából Mars durva termékenységisten alakját, helyébe pedig a görög Zeusznak, a legfőbb hatalom atyai jelképének változatát állította. Mars elmozdítását az a folyamat kísérte, melynek során a hagyományos latin isteneket kezdték etruszk és görög istenségekkel azonosítani, átvéve még az ábrázolásukat is. Ennek a változásnak és a római vallásra gyakorolt hatásának óriási jelentősége volt.
A későbbi évszázadokban az ősi latin isteneket először etruszk közvetítők útján mindinkább azonosították a görög istenekkel, s miközben új névre és alakra tettek szert, eredeti értelmüket gyakran elveszítették.

Az i. e. 3. század végére, amikor a görög eszmék egyre erőteljesebben hatottak Rómára, az asszimiláció még fokozódott: a hellenizáció különösen jól érzékelhető a római művészetben. Ez mellesleg az i. e. 3. és 2. században éppúgy értendő a Rómába hozott, mint az ott készült alkotásokra. Kétségtelenül könnyebb dolog olyan alakokat teremteni és velük azonosulni, amelyeknek felismerhető emberi jellegzetességeik vannak Venus például a női érzéki szépség mintaképe, Vulcanus pedig a sánta, de életerős kovács -, mint olyan műalkotásokat hozni létre, amelyeknek tárgya a tűz vagy a lándzsa, s nehéz elképzelni, hogy a kései köztársaság és a korai császárság idején a rómaiak hogyan vették volna át a görög stílusokat és technikát anélkül, hogy egyszersmind a témaválasztást és ikonográfiát is kölcsönözték volna.
De tovább élt az absztrakt fogalmakba vetett hit italicus hagyománya is, amely egy egyszerűbb életmódhoz kötődött. A római irodalom azt bizonyítja, hogy továbbra is tiszteltek olyan isteneket, akiket csak ritkán vagy soha nem ábrázoltak a nyilvánosság számára készült művészi alkotásokon, de az átlagos polgár szívéhez alighanem közel álltak.

Minden római házát a larok védték, a saját házi istenei, akiknek képmását apró szentélyben, olykor a lararium elnevezésű szobácskábán helyezték el. A szokás talán kapcsolatba hozható az etruszk Laran vagy Lalan kultuszával, de lehet, hogy italicus eredetű volt. A városi larokhoz szóló fohász, mint láttuk, szerepelt a Fratres Arvales himnuszában is. Más őrző szellemek is vigyáztak a házra: Cardea, az ajtósarok istennője, Limentinus, a küszöb istene és Forculus, az ajtó istene.
A vidéken élő ember más erőket tisztelt. Epona volt a lovak és szamarak védőistennője, Bubona pedig a marhákra vigyázott. Egyes esetekben a rómaiaknak annyira homályos elképzelésük volt ezekről a szellemekről, hogy sem férfi, sem női alakkal nem lehetett őket felruházni, ezért azt az erőt, amely elhárította a gabonarozsdát és a penészt, hol Robigus istenként, hol pedig Robigo istennőként emlegették (ünnepét, a Robigaliát évente április 25-én tartották).

Ezek a naiv, irracionális erők messze vannak a felismerhető emberi jellemvonások isteni formában való megfogalmazásától, amely a görög hagyomány sajátja. Nem olyan kifinomultak és szellemileg sem olyan kielégítőek, mint a görög istenek, akiknek bonyolult viselkedése eligazítást nyújt az emberi létezéshez, sőt talán meg is magyarázza azt.
Nem kétséges, hogy sok római komolyan vette ezeket az erőket, és kultuszuk még a császárság idején is fennmaradt, sőt egyes esetekben a kereszténység bevezetését is túlélte, amely i. sz. 324-ben lett államvallás. Gyakran elhangzik a megállapítás, mely szerint a hivatalos római vallás kevés vigaszt nyújtott a polgároknak, nem válaszolta meg a lét alapvető kérdéseit. Ez talán igaz is, ha olyan emberekre gondolunk, akiknek túlságosan kifinomult szellemi és filozófiai ízlése nem engedte meg, hogy ennyire egyszerű istenségekből merítsenek vigasztalást. Nehéz elképzelni például Marcus Aureliust, amint a penész istenségéért lelkesedik.
A rómaiak egész történelmük során meglepően nyitottak maradtak az új eszmékkel és vallásokkal szemben. Talán éppen mert a saját ősi isteneikkel nem voltak egészen elégedettek, megtűrtek számos idegen kultuszt, melyeknek vonzereje az aprólékos szertartásokban és az eljövendő élet boldogságígéretében rejlett. De az államférfiak és gondolkodók szintje alatt állók körében a régi hiedelmek megőrizték erejüket. Amikor az etruszkok először vezették be a megszemélyesített isteneket, azok nem szorították ki a helybelieket, hanem a vallás esztétikailag vonzóbb kiegészítő elemei lettek, bár a temperamentumos itáliaiakat talán kevésbé vonzották.

Az újfajta istenek mellett az etruszkok más új szokásokat is bevezettek Rómában. A sírfestményekről jól ismertjátékokkal Róma lakosai talán az etruszk királyok idején ismerkedtek meg. Egyes vélemények szerint először ők építettek fából lelátókat a nézők számára a sportesemények idejére. A kocsiverseny volt a legjellegzetesebb római időtöltés, amely aztán évszázadokkal később átkerült Konstantinápolyba, Constantinus keleten épített Új Rómájába, a játékok mégis minden bizonnyal etruszk eredetűek. A méta, a versenypálya két végén a fordulópontot jelző oszlop, valamint a középpontban lévő spina a római cirkuszban etruszk mintát követ. Az etruszk királyok, a későbbi római császárokhoz hasonlóan, a játékokban talán eszközt láttak arra, hogy eltereljék a lakosság figyelmét a nyomasztó ügyekről s egyúttal arra, hogy saját népszerűségüket növeljék.
Mindenekfölött azonban az etruszk uralom korszaka a rómaiak látókörét tágíthatta ki mind önmaguk, mind a környező világ tekintetében. A törzsfők irányítása alatt egyszerű és apró falusi közösségek helyett egy nagy kulturális egység tagjai lettek, amelynek kapcsolatai voltak egész Itáliával és még annak határain túl is. Az új utak és épületek, az etruszkok magasabb szintű technikai ismeretei, amelyeket a Fórum Iecsapolása és egyéb, hasonló eredmények bizonyítottak, az importált görög és föníciai művészeti alkotások útján bevezetett idegen eszmék és ábrázolások olyan lehetőségeket tártak fel, amelyekről az első rómaiak nem is álmodtak. Etruszk irányítás alatt új mesterségek fejlődtek ki, művelőik egyesületekbe szerveződtek, létrejött a bronzművesek, aranyművesek, ácsok, festők és fazekasok egylete.

A hatalom etruszk jelvényeit, a magisztrátus trónusát és a fascest {vesszőnyaláb, benne bárd, amely a megvesszőzés és kivégzés jogát jelképezte) később a rómaiak is használták. Még a római tóga is etruszk eredetű. Az ábécé bevezetésével pedig életbevágóan fontos adalékkal járultak hozzá az etruszkok a római civilizáció fejlődéséhez. Azokat a betűket, amelyekkel könyvünket nyomtatták, az etruszkok vették át a görög ábécéből és vezették be módosított formában Rómában: így jutott el hozzánk.
A későbbi római történelem szempontjából szinte ugyanolyan fontos volt az, hogy az etruszkok a görögöktől fegyvereiket és harcmodorukat is átvették, majd továbbadták a rómaiaknak. A kerek pajzs, a testet védő vért és az inkább szúrásra, mint hajításra alkalmas lándzsa a hopliták, a görög gyalogság jellegzetes fegyverzete volt. Az i. e. 6. században ugyanilyen fegyverek használata vált általánossá Etruriában. Egy évszázaddal később, az etruszkok kiűzését követően az ugyanígy felszerelt csapatok zárt alakzatai nyilvánvaló előnyt biztosítottak Rómának a szomszédos latin törzsek elleni háborúikban.

Ha szem előtt tartjuk ezt a sokféle hatást és a messzemenő következményeket, meglepő, hogy Róma meg tudta őrizni a saját jellegzetességeit, és az etruszk kulturális érintkezésből megerősödve, megváltozva, de mégis önállóan került ki. A kulturális önállóságot bizonyítja az a tény is, hogy az egész etruszk korban egyaránt beszélték Rómában a latin és az etruszk nyelvet, sőt írtak is etruszkul, mégis meglepően kevés etruszk szó került bele a latin szókészletbe. A picenumiakhoz, umberekhez és más italicus törzsekhez hasonlóan a rómaiak is átvettek bizonyos új technikai eljárásokat, és a náluknál fejlettebb kultúrák több külsődleges jegyét, de ragaszkodtak saját egyéniségükhöz. Főleg abban különböztek szomszédaiktól, hogy a fejlettebbek tapasztalatait nemcsak saját életmódjuk javítására használták fel, hanem a mások feletti ellenőrzés növelésére is. De ha mindezt számba vesszük, akkor sincs önmagában elégséges magyarázat arra, hogy szemben a többi latin néppel vagy a samnisokkal, miért éppen a rómaiak vállalkoztak (vagy ahogy ők mondják, éreztek indíttatást) a széles körű hódításra először Itáliában, majd a Földközi-tenger egész vidékén. Kénytelenek vagyunk visszatérni az olyan fogalmakhoz, mint „temperamentum” vagy „nemzeti karakter”, bár kielégítő magyarázatot így sem kapunk. De bármi legyen is az ok, az etruszk uralom végét, majd az etruszk kulturális befolyás gyengülését a római uralom követte, először a latin szomszédok fölött, majd az i. e. 3. század végére egész Itáliában.


Forrás. John Reich Az ősi Italia