logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A köztársasági Róma

A köztársasági Róma hatalmának fokozatos növekedése és az azt kísérő külső és belső konfliktusok túlságosan bonyolult történetét itt nem áll módunkban ismertetni; minket most a rómaiak inkább csak mint az ősi Itália egyik népe, s nem mint a világ későbbi urai érdekelnek. De talán érdemes még utoljára pillantást vetni rájuk, amint éppen elindulnak maguk választotta küldetésük útján, ahogy Vergilius körültekintően megfogalmazta:


„...a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj, el
ne feledd hogy békés törvényekkel igazgass, és
kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!”

(Lakatos István fordítása)


Kik voltak ezek az új rómaiak, akik egyesítették magukban a szívós latin paraszt tulajdonságait az etruszkok városias kultúrájának örökségével?

A rómaiak e kétféle hagyatékot egyaránt fontosnak tartották. Jóllehet, sohasem szűntek meg csodálni őseik egyszerű erényeit és szerény életmódját, mégis tisztában voltak azzal, hogy növekvő nemzetközi befolyásukra ésszerű magyarázatot kell találniuk. A kulturális fejlődési irányok ütközésének egyik eredménye az lett, hogy Róma alapításáról két történet is keletkezett; a városnak két ősatyja lett, Romulus és Aeneas.
Romulus történetének eredete a homályba vész, mégis szinte bizonyos, hogy a kettő közül ez az ősibb, és legegyszerűbb formájában a későbbi évszázadok hozzáadásai nélkül az első római földművesekhez illő gondolatnak látszik. A történet számos alkotóeleme összefügg Róma ősi életével. Romulus és Remus Mars ikerfiai. Anyjukat, Rhea Silviát féltékeny nagybátyja meggyilkolta, a gyermekeket pedig később csoda mentette meg; a Palatínus domb egyik barlangjában nőstény farkas szoptatta őket, és itt talált rájuk Faustulus, a pásztor. A történet, amelyet később bizonyára alaposan kimunkáltak, különösen a samnisok elleni háborúk idején voltaképpen az egykori itáliai paraszti múltban talál eredetet Rómának.

Az etruszk idők utáni Rómának azonban nemesebb „származásra” volt szüksége ha lehetséges, olyanra,amely a várost a Földközi-tenger keleti felének tiszteletre méltó világához köti. Aeneas, a trójai herceg görög legendája, aki a város égő romjai közül menekült el, hogy nyugaton alapítson új otthont, tökéletes megoldást kínált. Aeneas Trójából való menekülésének történetét Itáliában már az Athénből importált görög vázák képeiről ismerték.

Az i. e. 6. század legvégén Veiiben bizonyára kultusz alakult ki személye körül, legalábbis erre utal több terrakotta fogadalmi szobrocska körülbelül abból az időből, amikor a rómaiak már-már Aeneast tekintették alapítójuknak. Nem tudjuk pontosan, hogy Aeneas története Itáliába közvetlenül Görögországból érkezett-e, vagy pedig Dél-Itália és Szicília görög városai közvetítették, de alig néhány esztendő leforgása alatt maguk a görögök is hajlandók voltak elfogadni az események új, római változatát. I.e. 450 körül a görög történetíró, Hellanikosz írta, hogy „Aeneas a molossusok földjéről jött és megalapította Rómát”, és még a város nevére is kiagyalt egy jellegzetes légből kapott magyarázatot: Aeneast útjára elkísérte egy Rhoma nevű trójai nő. De így még mindig hiányzott ötszáz év Aeneas megérkezése és a város alapításának hagyományos évszáma között; ezt azonban úgy hidalták át, hogy kitaláltak számos királyt. A legutóbbi Rhea Silvia apja volt, Rhea Silvia pedig Romulus és Remus anyja.
Így mire Róma elfoglalhatta helyét a földközi-tengeri hatalmak között, rendelkezett egy olyan kellőképen tiszteletet parancsoló eredetmondával is, amely hozzákapcsolta az egész görög epikus hagyományhoz. És a jelek szerint a római hatalmat már a köztársaság történetének legelső szakaszától kezdve komolyan vették Itálián belül is, külföldön is. Ha hihetünk annak a dokumentumnak, amelyet Polübiosz, az i. e. 2. századi görög történetíró idézett, a karthagóiak a fiatal köztársasággal már létrejöttének első évében szerződést kötöttek, amelyben a rómaiak feltehetően kifejezték azt az igényüket, hogy uralmuk kiterjedjen számos szomszédos városra és „az összes többi latin népre, akik Róma alattvalói”.

A szerződés, már amennyiben valóban létezett, talán a karthagóiak és az etruszk Róma közötti korábbi megállapodás megújítása volt, és Róma új helyzetét dicséri, hogy Karthagó sietett baráti kapcsolatokat teremteni az új állammal, elismerve fennhatóságát Latium jelentős része fölött. Az elkövetkező években maguk a latinok kérdőjelezték meg ezt a fennhatóságot, de i. e. 496-ban a Regillus-tónál vívott döntő csatából Róma Latium vezető hatalmaként került ki. Ezután jött létre egy szerződés, amelynek értelmében a rómaiaknak és a latinoknak addig kell békében élniük egymással, „amíg az ég és föld a helyén marad”.
Az előzmények ismeretében ezek a szavak inkább csak derűlátó bizakodást fejeznek ki, mindenesetre a béke elég sokáig tartott ahhoz, hogy a rómaiak a latinokkal együtt szembeszállnak az aequusokkal, a volscusokkal és sabinokkal, továbbá felkészüljenek az etruszkok elleni küzdelemre.

Az elkövetkező évszázadok Itáliában a római hatalom növekedésének, külföldön pedig az idegen vetélytársak legyőzésének voltak a tanúi. Ebben a folyamatban a politikai és a katonai ügyek kerültek előtérbe a művészettel és irodalommal szemben. Mire a rómaiak ismét nyugodtabban élhettek, szellemi és művészi téren hamarosan elárasztotta őket a kései görög kultúra, amelyet hellenisztikusnak szokás nevezni.
Az i. e. 3. századtól kezdve a római művészeti alkotások többsége tartalom és forma tekintetében is görög mintát követett: a római színdarabok görög eredetieken alapultak, a római templomok legalább részben görög épületeket utánoztak, a római szobrászat és festészet pedig a görög mitológiából vett epizódokat ábrázolt. Bár a görög gondolkodás hatása mély és hosszan tartó volt, mögötte és alatta eltemetve még mindig érzékelhetők Róma itáliai múltjának emlékei. Eredetük tudata gyakran egy olyan rusztikus egyszerűségű életforma utáni vágyakozás alakját öltötte bennük, amely sajnos a birodalmi valóság bonyolult világából már kiveszett.

Vergilius, aki az Aeneisszel a görög formát és technikát talán a legkifinomultabban alkalmazta a Római Birodalomban, egyidejűleg a leghatározottabban itáliai költő is, amikor a mezőgazdaságról szóló tankölteményében, a Georgicábán szembesíti a politikai korrupciót és a Forumot a vidéki élettel:


„Ó, be szerencsés vagy, te paraszt hát még ha
belátnád jó sorodat! Ki kerülsz orv háborút, ont maga
néked mindig-igaz szántód, méhéből, parlagi termést.
Hogyha magas palotád nincs is (gőgös kapujával hányni
szobádba korán özönét a köszönni jövőknek), s nem
hüledeznek is ajtód szép teknőc-berakásán, szálarany
öltönyödön, vagy a réz ephyréi kupákon.

Horgas ekéjével földjét ezalatt hasogatja, így szolgálja
hónát a paraszt, gondozva parányi isteneit s a gulyát, meg a
dolgos üszőket is évszám. Nyugta sosincs; esztendeje még
dúskált a gyümölcsben, most a juhok szaporodnak, vagy
kévéi Cerésnek, mert a barázda terem fölösen, föltelnek a
csűrök.
S fagy hava jön: sicyóni bogyót buggyant az olajprés,
konda vidul makkon, csere most ad hangafa-szedret, önti
az ősz özönét a gyümölcsnek már, a magasban fény-
beragyogta tetőkön a fürt méz-sűrüre töpped.
Csókra-lesÖ kedves gyermek-had rajzik eközben
apja körül; tisztán él és becsületben e hajlék; s
csordul a tej tehenek tőgyén, a vidám legelőkön
biccentik szarvuk hízott bakok, úgy tülekednek, és a p
araszt maga ünnepet ül; füvelőn lehevervén

Hajdan az ősi sabinus nép így élte világát, így
Remtis, így testvére, s nőtt Etrúria naggyá, így lett
végül a föld legszebb székvárosa Róma, mely maga
hét fellegvárat fog körbe falával.”

(Lakatos István fordítása)


A múlt siratása őszinte és megindító, még akkor is, ha a latin irodalomban később közhellyé vált.

A képzőművészet terén a későbbi római hagyományon belül sokkal nehezebb elkülöníteni az itáliai örökséget, részben azért, mert mint már láttuk, az Itáliában született művészeti alkotások többsége is közvetlenül a görög eszmék hatása alatt állt, részben pedig azért, mert az itáliai hatás a római stílus és ízlés fejlődésének csak viszonylag korai szakaszában érvényesült.
Az i. e. 2. század végére a római hatalom terjeszkedése elleni sokéves küzdelem véglegesen demoralizálta az etruszk és az italicus népeket, és a déli vidékektől eltekintve már sehol sem született nagyobb számú eredeti művészeti alkotás. E pesszimizmus hatását láttuk az etruszk sírfestményeken; de Itáliában másutt is mind erősebb lett a reménytelenség, és a személyi identitás elvesztésének érzése, s ennek eredményeképpen olyan alkotások jöttek létre, amelyek minden finomságot nélkülöző megmunkálásukkal valósággal elutasítanak minden hagyományt, görögöt, etruszkot, de még a helybélit is.
A beneventói és tarantói temetőkből előkerült durván faragott fejek megfelelően borongós tükörképei alkotóik világának. Magában Rómában nem volt igény az itáliai művészi alkotásokra, mivel Görögország meghódítása után a rómaiak hadizsákmányként városukba és mindenfelé Itáliába rengeteg hellenisztikus művészeti alkotást szállítottak, és ezek aztán átformálták a kései köztársaság műértőinek ízlését mind a fővárosban, mind vidéken. Hiába próbálta meg Augustus az itáliai városokban újjáéleszteni a helyi öntudatot, az italicus művészet fejlesztését ez alig segítette elő. így tehát a római művészethez szinte kizárólag azokkal az eszmékkel járult hozzá, amelyeket a rómaiak még a korábbi időkben fogadtak be, és görög elemekkel ötvöztek.

A várostervezésben például láthatóan mind a görög, mind az etruszk eszmék hatással voltak a városi szervezet római rendszereinek kialakulására. Valójában az etruszkok a hosszú, téglalap alapú, egymást derékszögben metsző utcákkal tagolt épülettömbjeik építését - mint Marzabotto és Capua etruszk településein is látható talán Dél-Itália görög gyarmatvárosaitól tanulták, bár az etruszk város gyakran vallási megfontolások által diktált követelményei is szemlátomást nyomot hagytak a római városokon. A római templom hasonlóképpen egyesíti a görög és az etruszk formákat, a római házaknak pedig a Pompeiiben látható házak alapján ítélve samnis elődei vannak.

Régebben divat volt az egész római művészetet görög mintákra visszavezetni és a hellenisztikus kultúra egyik provinciális változatának tekinteni, amely nélkülöz minden eredetiséget. Egy Róma elődeinek és kortársainak világával foglalkozó munkának, ha többet nem is, azt mindenképpen meg kell mutatnia, miként járultak hozzá a római stílus kialakulásához az etruszkok, umberek, samnisok és mások, és a jövőben, ahogy mind többet tudunk meg Itália más népeiről, talán képesek leszünk rá, hogy ezt a hozzájárulást pontosabban is körülhatároljuk. De sajátos módon minél jobban érzékeljük befolyásukat, annál kevésbé tűnik idegen minták követésének a római művészet: mint kultúrájuk más területein is, a rómaiak asszimilációs készsége nem gyengeségük bizonyítéka, hanem egyik legnagyobb erényük volt.


Forrás. John Reich Az ősi Italia