Az Ibériai-félszigeten a vízhálózat aránytalan és szélsőséges, emiatt a nagyobb folyók is csak rövid szakaszon hajózhatók. Területének 70%-a az Atlanti-óceán, 30%-a Földközi-tenger vízgyűj­tőjéhez tar­tozik. A folyók vízjárása változó, az atlanti partvidéken a bőséges csapadék miatt kiegyenlí­tett a víz­hozam, de az itt található folyók rövidek. Kasztília és a déli területek folyói ezzel szemben nyáron szinte kiszáradnak.

Az öt leghosszabb folyó közül négy az Atlanti-óceánba ömlik: a Tagus (spanyolul Tajo, portugálul Tejo, hossza kb. 1038 km, vízgyűjtő területe 81 000 km²), az Anas (Gua­diana, hossza 778 km, vízgyűjtő területe 67 000 km²), a Betis (Guadalquivir, hossza 665 km, vízgyűjtő területe kb. 50 000 km²), valamint a Durius (spanyolul Duero, portugálul Douro, hossza 920/1092 km, vízgyűjtő területe 97 000 km²); és csak a második leg­hosszabbnak számító Hiberus (Ebro, hossza 910 km, víz­gyűjtő területe 83 093 km²) torkollik a Föld­közi-tengerbe.

Gazdasági szempontból legjelen­tősebb a Guadalquivir, melynek áradásai ter­mékeny völgyet alakítottak ki, ahol az ókorban jelentős olíva- és szőlőtermesztés folyt. A folyón na­gyobb hajók is könnyen felhajózhattak a terület központ­jának szá­mító Hispalis (Sevilla) városáig. A folyó jelentőségét az is tovább fokozta, hogy a Sierra Nevada gazdag ásványkin­cseit ezen keresztül szállították le Gades (Cádiz) kikötőjébe, és onnan tovább a mediterrán területekre.

Ami az Ibériai-félsziget partvidékét illeti: a mediterrán része­ken csak igen kevés a kikö­tésre alkalmas hely, míg az Atlanti-partvidék mély öblökkel tagolt, de itt viszonylag jelentéktelen hajóforgalom volt a római korban.