(16.) A germánok népei nem laknak városokban, ez eléggé ismert dolog, de még csak azt sem tűrik, hogy lakóhelyeik érintkezzenek. Egymástól elkülönülve, szétszórtan élnek, ahol egy forrás, ahol egy mező, ahol egy liget megtetszett nekik. Falvakat építenek, de nem a nálunk szokásos módon, hogy a házak kapcsolódjanak és érintkezzenek: ki-ki térséggel veszi körül otthonát, akár hogy így védekezzenek a tűzesetek ellen, akár mert járatlanok az építkezésben. Még kőanyagot vagy téglát sem használnak: faragatlan fát alkalmaznak mindenhez, tekintet nélkül a látszatra vagy a tetszetős külsőre.
Némely helyeket gondosabban kennek be oly tiszta és csillogó földdel, hogy az a festést és színes vonalkázást utánozza. Föld alatti vermeket is szoktak ásni és ezekre felülről sok trágyát raknak, téli menedékül és tárolóhelyül a termésnek, mivel a fagyok keménységét az ilyen helyek enyhítik, és ha bármikor ellenség jön, azt pusztítja, ami szem előtt van, az pedig, amit elástak, észrevétlen marad, vagy éppen azáltal téveszti meg az ellenséget, hogy keresni kell.

(17.) Mindnyájan köpenyt viselnek, amelyet tűvel vagy tű híján tüskével fognak össze: egyébként naphosszat ruhátlanul vannak az égő tűzhely mellett. A legvagyonosabbakat ruhájuk különbözteti meg: nem bőre szabott, mint a szarmatáké és a parthusoké, hanem feszes és az egyes tagokat kiemelő. Vadállatbőrt is hordanak -a folyóparthoz legközelebb lakók hanyagul, a távolabbiak választékosabban -, mivel a kereskedők nem visznek hozzájuk finom ruhákat.
A kiszemelt vadakat megnyúzzák, bundájukra olyan állatok foltos irhadarabjait varrják, melyeket a külső óceán és az ismeretlen tenger szül. És nem más a női viselet sem, mint a férfiaké, csak éppen a nők inkább vászonruhát öltenek, vörös csíkkal tarkítják és ruhájuk felső részét nem nyújtják ujjassá, tehát csupaszon hagyják alsó- és felső karjukat, de még mellük egy része is fedetlen.

(18.) Mégis szigorúak itt a házasságok, és erkölcseiket egyetlen ponton sem lehetne inkább dicsérni. Mert majdnem egyedüliek a barbárok között, akik egy feleséggel beérik, kivéve nagyon keveseket, de azok sem a gyönyör kedvéért, hanem mert előkelőségük miatt sokan környékezik meg őket házassági ajánlattal.
Hozományt nem a feleség ajánl fel a férjnek, hanem a feleségnek a férj. Ilyenkor ott vannak a szülők és rokonok, és jóváhagyják az ajándékokat; nem asszonyi csecsebecsének és nem a fiatal menyecske cicomázására szolgáló ajándékokat, hanem marhát és felkantározott lovat és pajzsot, dárdával s karddal. Ilyen ajándékok ellenében veszik át az asszonyt, és viszonzásul az is valamilyen fegyvert visz magával férjének: ez a legerősebb kötelék, ezek a titkos szertartások, ezek a házasságkötés istenei, vélik. Hogy az asszonynak ne jusson eszébe, hogy kívül maradhat a vitézi gondon és háborús eshetőségeken, már a házasélet megkezdését kísérő szertartásokon figyelmeztetik: társnak szegődik a fáradalmakban s a veszedelmekben; ugyanazt kell békében, ugyanazt háborúban tűrnie és mernie; ezt jelzik a befogott ökrök, ezt a felkantározott ló, ezt az ajándékozott fegyverek. Így kell élnie, így kell halnia: amit most átvesz, sértetlenül és méltóképpen adja tovább gyermekeinek, aztán menyei vegyék át, majd ismét származtassák át az unokákra.

(19.) Tehát jól védett szemérmességben élnek, a látványosságok csábításai, a lakomák bujtogatásai nem rontották meg őket. A titkos levelezést a férfiak éppen úgy nem ismerik, mint a nők.
A lakosság nagy számához képest fölöttébb kevés a házasságtörés; büntetése azonnali és a férjre bízva: levágja az asszony haját, a csupasz nőt rokonainak szeme láttára űzi ki a házból és az egész falun végigkorbácsolja. Mert a szemérem áruba bocsátására nincs mentség: sem szépségével, sem fiatalságával, sem gazdagságával nem fog férjet találni. Mert ott senki a vétkeken nem mosolyog, és a csábítást vagy elcsábíttatást nem nevezik korjelenségnek. Még jobban élnek azok a közösségek, amelyekben csak hajadonok mennek férjhez, és ahol az asszonnyá válás reménye s vágya csak egyszer teljesedik be. Így egyetlen férjet kapnak, amiképpen egyetlen testet s egyetlen életet, hogy ne is gondoljanak többre, vágyakozásuk ne terjedjen tovább, és szinte ne is férjüket, hanem a házasságot szeressék.
A gyermekek számának korlátozását vagy egyetlen megszületettnek a megölését is gyalázatnak tartják; többet érnek itt a jó erkölcsök, mint másutt a jó törvények.

(20.) Minden házban csupaszon és piszkosan nőnek fel ilyen tagbaszakadttá, kiknek testalkatát csodálva nézzük. Mindegyiküket tulajdon anyja szoptatja, s nem cselédekre vagy dajkákra bízzák őket. Az urat és szolgát semmiféle nevelési kényeztetésről meg nem különböztetnéd: ugyanúgy barmok között, ugyanúgy a földön cseperednek fel, míg csak a kor külön nem választja a szabadon születetteket, az érdem pedig a magáénak nem ismeri el őket. Az ifjak későn ismerkednek meg a szerelemmel, éppen ezért kimeríthetetlen férfierejük.
A leányokat sem siettetik; ugyanolyan fiatalok, ugyanolyan nyúlánkok; mint egyenlő társak, éretten lépnek nászra, és fiaikban a szülők ereje éled újra. A nővérek gyermekeit egyformán megbecsüli nagybátyjuk és apjuk.
Némelyek szentebbnek és szorosabbnak is vélik ezt a vérségi kapcsolatot, és amikor kezest szednek, inkább ilyeneket követelnek, mintha így erősebben kézben tartanák a lelket és kiterjedtebben a családot. Mégis kinek-kinek saját gyermekei az örökösei és utódai, mégpedig végrendelet nélkül. Ha gyermek nincs, birtoklás tekintetében legközelebb a fivérek, apai, majd anyai nagybátyák jönnek számításba.
Minél több a rokon, minél népesebb a sógorság, annál kedvesebb az öregkor, és a gyermektelenségnek semmiféle jutalma nincs.

(21.) Szükségképpen vállalniuk kell az apa vagy a rokon ellenségeskedéseit is, barátságait is, de nem maradnak engesztelhetetlenek; mert még az emberölést is meg lehet váltani bizonyos számú szarvasmarhával és aprójószággal, s a jóvátételt az egész család veszi át, hasznára a köznek, mivel veszedelmesebb az ellenségeskedés, ha szabadsággal jár együtt.
Nincs még egy nép, amely féktelenebbül hódolna a társas együttlétnek és a vendégeskedésnek. Szerintük isten ellen való vétek bárki halandót be nem fogadni a házba; ki-ki vagyoni helyzete szerint készített étellel fogadja az idegent.
Ha elfogyott, az iménti vendéglátó másik vendéglátó hajlékot mutat, és oda is kísér: a legközelebbi házat keresi fel, minden hívás nélkül. De ez nem is fontos: ugyanolyan szívélyességgel fogadják őket. Ismerős és ismeretlen között vendégjog tekintetében senki sem tesz különbséget. Szokás a távozó vendég kérését teljesíteni, és fordítva: ugyanilyen könnyen kérnek is tőle. Örülnek az ajándéknak, de nem számítják fel, amit adtak, és azért sem éreznek lekötelezettséget, amit kapnak.

(22.) Amint felébrednek a többnyire délig elhúzódó alvásból, tüstént megmosakodnak, általában meleg vízzel, mint olyan nép, amelynél igen sokáig tart a tél. Mosdás után evéshez látnak: mindenkinek megvan a helye és kinek-kinek a maga asztala. Ezután a dolgukra mennek, vagy ugyanolyan gyakran lakomázni, mégpedig fegyveresen. Senkire sem szégyen éjjelnappal egyfolytában inni.
Az italos emberek közt gyakori civódásokat ritkán intézik el szóváltással, gyakrabban gyilkos sebekkel. De az ellenségek összebékítéséről, rokoni kapcsolatok létesítéséről és fejedelmek választásáról, végezetül a béke és a háború dolgáról is többnyire lakomán tanácskoznak, mivel meggyőződésük, hogy soha máskor nem nyílik meg jobban a lélek őszinte gondolatokra s nem hevül fel nagyokra.
Ez a nép nem csalárd és nem ravaszkodó, a szabados tréfálkozás közepette feltárja szíve titkait, így mindnyájan leplezetlenül és nyíltan gondolkoznak. Másnap újból megtárgyalnak mindent, és üdvös mindkét időpont megválasztása: mérlegelnek, mikor nem tudnak színlelni, határoznak, mikor nem tévedhetnek.

(23.) Italuk árpa- vagy rozslé, melyet holmi borfélévé erjesztenek, a parthoz legközelebb élők bort is vásárolnak. Ételeik egyszerűek: erdei gyümölcs, friss vad vagy aludttej; költséges felkészülés nélkül, ínycsiklandozó fűszerek nélkül verik el éhüket. A szomjúsággal szemben nem ilyen mértékletesek. Ha kezük ügyébe adván, amennyit megkívánnak, kiszolgálod részeges kedvüket, nem kevésbé könnyen győzik le őket hibáik, mint a fegyverek.

(24.) Látványosságuk egyfajta és minden összejövetelen ugyanaz: csupasz ifjak, akiknek ez játék, táncolva kardok és meredező dárdák közé vetik magukat. A gyakorlat szerezte meg az ügyességet, az ügyesség a tetszetősséget, mégsem kereset vagy díjazás a cél: bármennyire merész is a féktelen játék, jutalma a nézők gyönyörködése.
A kockázást - és ezen csodálkozhatnánk! - józanul, mint komoly dolgot művelik és oly elvakultan nyernek vagy veszítenek, hogy mikor már mindenük kifogyott, a legutolsó dobással szabadságukról és testükről döntenek. A vesztes önként szolgaságot vállal: még ha fiatalabb, még ha erősebb is, eltűri, hogy megkötözzék és eladják. Ennyire megmakacsolják magukat ily fonák dologban; ők maguk hűségnek mondják. Az így szerzett rabszolgákat kereskedők útján továbbadják, hogy magukat is mentesítsék győzelmük szégyenétől.

(25.) Egyébként a rabszolgákat nem a mi szokásunk szerint foglalkoztatják, kijelölvén a ház népén belül a tennivalókat: ki-ki önállóan irányítja a maga háztartását, a maga otthonát. Az úr bizonyos mennyiségű gabonát vagy jószágot, vagy ruhaanyagot ró ki rá, mintegy bérlőjére, és a rabszolga eddig engedelmeskedik: a többi házi munkát az asszony és a gyermekek látják el. A rabszolgát ritkán korbácsolják meg, verik bilincsbe és fenyítik kényszermunkával: meg szokták ölni, nem fegyelmezés végett és szigorúságból, hanem felindulásból és haragjukban, mint az ellenséget: csakhogy ezt büntetlenül tehetik.
A felszabadítottak nem sokkal állnak a rabszolgák fölött; ritkán van bármi súlyuk a házban, soha a közösségben, kivéve természetesen azokat a törzseket, amelyek királyi hatalom alatt élnek. Ezeknél ugyanis mind a szabad születésűek, mind a nemesek fölé hágnak: a többinél a felszabadítottak egyenlőtlen helyzete a szabadság bizonyítéka.

(26.) A pénzügyleteket és uzsorakamatot nem ismerik, s éppen ezért jobban is megtartják e tilalmat, mintha ki volna mondva. A földeket a lakosok számának megfelelően a közösség veszi birtokba, majd egymás között rang szerint felosztják.
A mezőségek kiterjedése könnyűvé teszi a felosztást. A szántót évenként változtatják, és még marad is föld. Mert nem versengenek a termékeny és tágas határral, hogy gyümölcsöt telepítsenek és réteket hasítsanak ki és kertet öntözzenek: csak a vetést parancsolják rá a földre. Ezért még az évet sem ugyanannyi szakaszra tagolják: a télnek, tavasznak és nyárnak van jelentése és megjelölése, az ősz neve és javai egyaránt ismeretlenek.

(27.) A temetkezés mentes minden fényűzéstől: csak arra ügyelnek, hogy a híres férfiak holttestét meghatározott fákkal égessék el. A máglyarakást sem ruhákkal, sem illatszerekkel nem tetézik: kinek-kinek a fegyvereit, némelyek máglyatüzére a lovát is ráteszik. A sírhalmot gyep magasítja; a magasba törő és megmunkált emlékművek adta megtiszteltetést megvetik, mint ami teherként nehezedik az elhunytra.
A jajveszékelést és a könnyezést gyorsan, a gyászt és a szomorúságot lassan hagyják abba. Asszonyoknak gyászolni illik, férfiaknak emlékezni.
Ez az, amit általánosságban valamennyi germán eredetéről és szokásaikról megtudtunk; most az egyes törzsek intézményeit és rítusait fogom tárgyalni, mennyiben különböznek egymástól, és azt, hogy mely törzsek vándoroltak Germaniából Galliába.

(28.) A gallok hatalma, mint legtekintélyesebb forrásunk, az isteni Iulius írja, egykor erősebb volt, ezért elhihető, hogy gallok is keltek át Germaniába. Mert ugyan mennyiben akadályozhatta meg a folyó, hogy bármely törzs, ha megerősödött, elfoglalja és felcserélje a még gazdátlan és semmiféle királyi hatalommal el nem határolt területeket?
Tehát a Hercyniai-erdő, a Rhenus és a Majna folyó közti területet a helvétek, a távolabbiakat a boiok foglalták el; mind a kettő gall törzs. Máig fennmaradt a Boihaemum név, és bár lakosai megváltoztak, jelzi a hely régi emlékezetét.
De hogy az araviscusok vándoroltak-e Pannoniába az osusok germán törzse mellől, vagy az osusok az araviscusok mellől Germaniába - hiszen máig azonos a nyelvük, azonosak intézményeik, szokásaik -, bizonytalan, mivel valamikor az egyforma szükség és szabadság közepette ugyanaz volt mindkét parton a jó s a rossz.
A treverek és nerviusok buzgón igénylik maguknak a germán eredetet, mintha e vér szerinti dicsőség birtokában elkülönülhetnének a gallok hasonlóságától és tehetetlenségétől. A tulajdonképpeni Rhenuspartot kétségtelenül germán népek lakják: vangionok, tribocusok, nemesek.
Az ubiusok sem szégyenlik eredetüket, bár érdemeik miatt római colonia rangjára emelkedtek, és alapítójuk nevéről szívesebben mondják magukat „agrippinensisieknek”: régen átkeltek, és kipróbált hűségük bizonyságául közvetlenül a Rhenus bal partján kaptak telephelyet, hogy őrködjenek, nem, hogy őket kelljen őrizni.

(29.) Mindeme törzsek közül a vitézségben legkiválóbb batavusok nem is annyira a parton laknak, mint inkább a Rhenus egy szigetén: egykor a chattusok népéhez tartoztak, de belső meghasonlás következtében ezekre a helyekre telepedtek át, hogy itt a római birodalom részévé váljanak.
Ma is becsülik és a régi szövetségest megillető kiváltságokkal tisztelik meg e törzset, mert sem adóval meg nem alázzák, sem adóbérlő nem sanyargatja őket, mentesek a terhektől és hozzájárulásoktól, és csak harctéri igénybevételre tartalékolják, támadó és védő fegyverként háború idejére teszik félre őket. Ugyanilyen engedelmességi viszonyban él a mattiacusok törzse is, mert a római nép nagysága a birodalom tiszteletét túlvitte a Rhenuson és túl a régi határokon. Tehát az ő partjukon élnek, ott vonul határuk, de szívükben s lelkükben velünk együtt vannak, egyebekben hasonlóan a batavusokhoz, csak éppen országuk földje és éghajlata következtében hevesebb természetűek.
Nem számítanám Germania népei közé, bár a Rhenuson s a Danuviuson túl telepedtek meg, az úgynevezett decumates agri megművelőit: a legkönnyelműbb és szegénységük folytán merész gallok foglalták el ezt a kétes birtoklású földet; majd a határ megvonása s az őrállomások előretolása óta mint a birodalom kiszögellését és a provincia részét tartják őket számon.

(30.) Ezeken túl a Hercyniai-erdőtől kezdve a chattusok a terület birtokosai, nem annyira lapályos és mocsaras helyeken, mint a többi törzs, amelyek felé Germania kitárul; megmaradnak ugyan a dombok, de lassan ritkulnak, és a Hercyniai-erdő végig is kíséri, és le is teszi chattusait. Keményebb e törzs fiainak a teste, feszesek tagjaik, fenyegető a tekintetük, és mozgékonyabb a szellemük.
Ahhoz képest, hogy germánok, eléggé értelmesek és ügyesek: elöljáróikat választják, hallgatnak rájuk, ismerik a hadrendet, felismerik a kellő alkalmat, el tudják halasztani a rohamot, beosztják a napot, sáncok közt töltik az éjszakát, a hadiszerencsét a kétes, a férfiasságot a biztos dolgok között tartják számon, és ami a legritkább és csak a római fegyelemnek jutott ki: inkább hagyatkoznak a vezérre, mint a seregre.
Minden erejük a gyalogság, melyet fegyveren kívül vasszerszámokkal és élelemmel is megraknak: mások szemlátomást harcba mennek, a chattusok háborúba. Ritka a portyázás és a véletlen csatározás. Igazában a lovascsapatok szoktak gyorsan győzelmet aratni, gyorsan hátrálni: a gyorsaság a félelemmel határos, a latolgatás az állhatatossághoz közelebb.

(31.) Más germán népeknél is művelik - de csak ritkán és egyes emberek személyes bátorságának jeleként - azt, ami a chattusoknál általános szokás: mihelyt felserdülnek, megnövesztik hajukat és szakállukat, és csak egy ellenség megölése után vetik le arcuk fogadott és a férfias erénynek szentelt külsejét. Vér és zsákmány után szabaddá teszik homlokukat: úgy mondják, csak ezzel fizettek meg születésükért s váltak méltóvá hazájukhoz és szüleikhez; aki gyáva és harcra alkalmatlan, azon megmarad a bozont.
A legbátrabbak ezenkívül még vasgyűrűt is hordanak - gyalázat ez népüknek! -, mintegy bilincs gyanánt, míg csak egy ellenség megölésével fel nem oldozzák magukat. Nagyon sok chattusnak tetszik ez a külső, és még meg is őszülnek így megjelölve, miközben ellenség és barát egyaránt mutogat rájuk. Ők kezdenek minden ütközetet; ez mindig az első csatasor; szokatlan látvány, mert még békében sem szelídülnek nyájasabbá. Egyiknek sincs háza vagy földje, vagy más valamire gondja: akihez éppen betérnek, attól kapnak ételt, szórják a másét, mit sem törődnek magukkal, míg csak a vértelen öregség alkalmatlanná nem teszi őket ily kemény vitézi életre.

(32.) Legközelebb a chattusokhoz, a már biztos mederben folyó és határnak elégséges Rhenus mellett, az usipusok és tencterek laknak.
A tencterek a germánok szokásos hadi erényein túl lovaglási készségükkel is kiválnak, és nem nagyobb a chattus gyalogosok híre, mint a tencterlovasoké. Így rendezték el az ősök, az utódok utánozzák. Játék a gyermekeknek, versengés az ifjaknak: kitartanak mellette az öregek.
A háznéppel, házzal és az örökösödési jog szerint hagyományozható más dolgokkal együtt a lovak is átszállnak: átveszi a fiú, de nem -mint egyebeket - a legidősebb, hanem aszerint, hogy melyik harciasabb és különb.

(33.) A tencterek szomszédságában valamikor a bructerek éltek: most - azt beszélik chamavusok és angrivariusok vándoroltak be, miután a szomszéd törzsek egyetértésével elűzték és teljesen kiirtották a bructereket, már akár fennhéjázásuk gyűlölete, akár a zsákmány édessége volt az ok, akár holmi nekünk szóló isteni kedvezés: mert még a csata látványát sem irigyelték tőlünk.
Hatvanezernél többen estek el, nem római fegyverektől, hanem - ami ennél nagyszerűbb, -gyönyörködtetésünkre s szemünk láttára. Maradjon meg, kívánom, s tartson tovább a törzsek között, ha már nem az irántunk érzett szeretet, hát legalább egymás gyűlölete, mivel a birodalom végzet rendelte szorongatottságában már semmi nagyobbat nem adhat a szerencse, mint ellenségeink viszálykodását.

(34.) Az angrivariusokhoz és chamavusokhoz hátulról a dulgubinusok, chasuariusok és egyéb, ritkábban emlegetett törzsek csatlakoznak; elölről a frízek váltják fel őket. A két törzs területét egész az óceánig a Rhenus szegélyezi, de ők laknak még a hatalmas tavak körül is, melyeket már római hajóhadak is bejártak. Sőt itt még az óceánt is megkísértettük; az a hír járta, hogy máig megvannak Hercules oszlopai, akár mert valóban elkerült oda Hercules, akár mert bármi nagyszerű van valahol, azt egyetértőleg az ő hírének szoktuk tulajdonítani. Nem hiányzott a merészség Drusus Germanicusból, de az óceán ellene szegült annak, hogy őt s vele együtt Herculest kutassák. Később senki sem tett kísérletet, s jámborabb és tisztelettudóbb dolognak tetszett az istenek tetteit elhinni, mint tudakolni.

(35.) Eddig ismerjük Germaniát nyugat felé; északon hatalmas ívben kanyarodik vissza. Első helyen mindjárt ott van a chaucusok törzse, melynek földje a frízekénél kezdődik és a part egy részét is elfoglalja ugyan, mégis valamennyi ismertetett törzs határa mentén terül el, míg végül egészen a chattusokig ível. Ezt a roppant földterületet nemcsak megszállva tartják a chaucusok, hanem be is töltik: a germánok között ez a legtekintélyesebb nép, amely inkább igazságosságával szeretné megvédeni nagyságát.
Nem vágyakozók, nem telhetetlenek, békésen visszahúzódva nem idéznek elő háborút, rablással vagy fosztogatással nem pusztítanak. Férfiasságuk és erejük legfőbb bizonyítéka, hogy felsőbbségüket nem jogtalankodással akarják biztosítani. Mégis készen áll valamennyiük fegyvere, és ha szükséges, a roppant gyalogos- és lovassereg; de békében is ugyanez a hírük.

(36.) A chaucusok s chattusok oldalában a cheruscusok háborítatlanul táplálták a túlságos és ernyesztően hosszú békét, de ez inkább kellemes, semmint biztonságos állapot volt, mert hatalmaskodók és erősek között hiba nyugton ülni: ahol az ököl uralkodik, ott a mértéktartás és jogszerűség nem az erősebb erénye. Így az egykor derék és igazságszerető cheruscusokat most tehetetlennek és ostobának mondják, a győztes chattusok szerencséjéből pedig okosság lett. A cheruscusok bukása magával rántotta a szomszédos törzset, a fosusokat is: a bajban egyenrangú társak, míg jó dolgukban alájuk voltak rendelve.



Folytatás: Tacitus korabeli Germania III rész