(1.) Germania egészét a galloktól, raetusoktól és pannonoktól a Rhenus és a Danuvius folyó, a szarmatáktól és a dákoktól a kölcsönös félelem, vagy hegyek választják el; egyebütt - széles földnyelveket és hatalmas kiterjedésű szigeteket fogva közre - az óceán veszi körül; néhány törzs és király, kiket a háború tárt fel, csak nemrég vált ismertté.
A Rhenus, mely a Raeti Alpok megközelíthetetlen és meredek csúcsán ered, enyhén nyugat felé kanyarodva az Északi óceánba vegyül. A Danuvius az Abnoba-hegység lankás és szelíden emelkedő vonulatáról tör elő és több nép földjét járja végig, míg végül hat mederben a Pontusi-tengerbe ömlik; a hetedik ág mocsarakba vész.

(2.) Véleményem szerint a germánok őslakosok, oda vándorolt vagy befogadott törzsekkel egyáltalán nem keveredtek, mivel egykor nem is szárazföldön, hanem hajóhaddal érkeztek azok, akik lakóhelyet akartak cserélni, azon túl pedig a mérhetetlen és - hogy úgy mondjam ellenszegülő óceánt ritkán keresik fel a mi világunk felől hajókkal. Ki az továbbá, aki - nem szólva az ijesztő és ismeretlen tenger veszélyeiről - Asiát, Africát vagy Italiát odahagyván, Germaniába igyekeznék, erre a kietlen, zord éghajlatú, műveletlenségének látványával elszomorító vidékre, ha az nem hazája?
Régi énekeikben - ez náluk az emlékezésnek és az évkönyveknek egyetlen fajtája, - Tuistót, a föld szülte istent ünneplik. Ennek fiát, Mannust, népük ősének és alapítójának tartják, Mannusnak pedig három fiút tulajdonítanak, akikről az óceánhoz legközelebb lakókat ingaevonoknak, a közbülsőket herminonoknak, a többit istaevonoknak nevezik.
Némelyek - már amint ezt a régiség meg is engedi, - azt állítják, hogy több fia volt az istennek, és több megjelölése a népnek: marsusok, gambriviusok, suebek, vandálok, s mindezek igazi és ősi nevek.
Egyébként a „Germania” név új keletű, és nemrég alkalmazzák, mivel annak idején azokat nevezték germánoknak, akik elsőnek kelvén át a Rhenuson, elűzték a gallokat, és akik most tungereknek mondják magukat: így egyetlen törzsnek a neve, nem a népé, vált lassan általánossá, oly módon, hogy valamennyiüket először a leigázottak nevezték el félelmükben a hódítóról germánoknak, majd ők maguk is, miután már megtalálták a nevet.

(3.) Azt beszélik, járt náluk Hercules is, és őt, a legelső hőst éneklik, mikor harcba vonulnak. Vannak olyan énekeik is, melyeknek megszólaltatásával, az úgynevezett barditus-szal feltüzelik a harci bátorságot, és az eljövendő csata szerencséjét az ének hangzásából jósolják meg: mert rémületet keltenek vagy megrémülnek, aszerint, ahogy a hadrend felzúgott; úgy gondolják, hogy nem is hang az, hanem a férfierő összecsendülése.
Arra törekszenek elsősorban, hogy zord legyen az ének és tompa a morajlás: szájuk elé tartják tehát pajzsukat, hogy a visszaverődő hang minél öblösebben és fenyegetőbben dagadjon. Egyébként némelyek úgy vélik, hogy ama hosszú és mesés kalandozás során Ulixes is erre az óceánra sodródott és megjárta Germania földjét, s hogy a Rhenus partján fekvő és ma is lakott Asciburgiumot ő alapította és nevezte el, sőt állítólag még egy Ulixestől szentelt és atyjának, Laertesnek a nevével ellátott oltárt is találtak valamikor ugyanazon a helyen, és Germania s Raetia határán mindmáig állnak bizonyos, görög betűkkel telerótt síremlékek.
Nincs szándékomban ezt érvekkel erősítgetni vagy cáfolni: tetszése szerint tartsa ki-ki hihetetlennek vagy hihetőnek.

(4.) Én magam azok véleményéhez csatlakozom, akiknek megítélése szerint Germania népei nem házasodtak össze más törzsekkel, így érintetlenül megmaradtak sajátos és tiszta, csak önmagához hasonló nemzetnek. Innen van az is, hogy - bármily nagy a lakosság száma, mindnyájan egyforma testalkatúak: vad és kék a szemük, vöröses a hajuk, testük megtermett, de csak közelharcban erős; a munkát és a fáradságot már nem bírják úgy, a szomjúságot s a hőséget alig tudják elviselni, a hideget és az éhezést ellenben az éghajlati és talajviszonyok következtében megszokták.

(5.) Földje látszatra bizonyos eltéréseket mutat, általában mégis vagy borzasztó erdőségek, vagy rút mocsarak borítják; nedvesebb Gallia, szelesebb Noricum és Pannonia felé; a gabonát megtermi, a gyümölcsfáknak nem kedvez, jószágban gazdag, de a legtöbb állat satnya. Még a szarvasmarha is nélkülözi sajátos díszét vagy homloka ékességét; számuknak örülnek, ez egyedüli és legkedvesebb kincsük.
Az ezüstöt és aranyat kedvezésből-e, vagy haragjukban tagadták meg tőlük az istenek, nem tudom. Mégsem merném biztosan állítani, hogy Germaniában egyetlen ér sem terem ezüstöt vagy aranyat: hiszen ki kutatta? Birtoklására és használatára nem törekednek különösebben. De azért látni náluk ezüstedényeket, melyeket követeknek és főembereknek ajándékba adnak, ám ezeket éppúgy nem becsülik, mintha agyagból volnának; bár a hozzánk legközelebb élők a kereskedelmi érintkezés miatt becsben tartják az aranyat és az ezüstöt, s pénzünk bizonyos fajtáit ismerik, sőt válogatnak is köztük: a bentebb lakók egyszerűbb és régiesebb módon cserekereskedelmet folytatnak.
A régi és jó ideje ismert pénzt fogadják el, a rovátkoltat s a kettős fogattal díszítettet. Az ezüstöt szívesebben veszik, mint az aranyat, nem egyéni kedvtelésből, hanem mivel a közönséges, sőt hitvány árukkal kereskedők könnyebben használhatják a nagy tömeg ezüstpénzt.

(6.) Még vasuk sincs valami sok, amint fegyverzetükből következtetni lehet. Ritkán használnak kardot vagy hosszabb lándzsát; gerelyt - vagy az ő nyelvükön: frameá-t - hordanak, melynek csak keskeny és rövid hegye van vasból, de az olyan éles és oly ügyesen kezelhető, hogy egyazon fegyverrel, amint a szükség kívánja, közelről is, távolból is tudnak harcolni.
Még a lovas is beéri pajzzsal és frameával, a gyalogok meztelen felsőtesttel vagy könnyű katonai köpenyben hajítófegyvereket is dobálnak, mégpedig egy-egy ember többet, és mérhetetlen messzire hajítják. Senki sem fitogtatja felszerelését; csak a pajzsokat különböztetik meg válogatott színekkel. Kevesüknek van páncélja, alig egynek-kettőnek fém-vagy bőrsisakja.
A lovak sem termetükkel, sem gyorsaságukkal nem tűnnek ki. De nem is idomítják őket különféle fordulatokra, ahogy nálunk szokás: egyenesen előre, vagy egyetlen kanyarodással jobb felől hajtják meg őket, úgy zárván a kört, hogy egyik se maradjon le. Mindent egybevéve a gyalogság nagyobb erőt képvisel. Éppen ezért vegyesen harcolnak, hiszen kellőképpen megfelelnek a lovascsata kívánalmainak is a fürge gyalogosok, akiket valamennyi fiatal közül válogatnak ki és a csatarend előtt állítanak fel. Meg van határozva a számuk is: százan-százan vannak egy járásból, éppen erről nevezik is őket maguk között századoknak, és ami eleinte puszta szám volt, az ma már név és tisztesség.
A csatarend ékekben áll össze. Meghátrálni a kijelölt helyről, ha ismét támadás lesz belőle, fortélynak, nem félelemnek számít. Bajtársaik testét még kétes kimenetelű csatákban is kimentik. A pajzs elhagyása a legsúlyosabb gyalázat, és az így becstelenné vált férfi sem áldozaton, sem tanácskozáson nem vehet részt, amiért is sokan, kik túlélték a háborút, kötéllel vetettek véget gyalázatuknak.

(7.) Királyokat a nemes származás, vezéreket a vitézség alapján választanak. De a királyoknak sem korlátlan vagy tetszés szerinti a hatalmuk, és a vezérek is - ha tettre készek, ha kitűnnek, ha élen járnak a harcban, - inkább példamutatásuk, mint hatalmuk miatt élveznek különös tiszteletet.
Egyébként fenyíteni, megkötözni, de még megütni is csak a papoknak szabad, nekik sem büntetésként vagy a vezér parancsára, hanem mintegy az isten rendelkezéséből, aki - hitük szerint - ott áll a harcolók mellett, s éppen ezért képmásait és a szent ligetekbőlelőhozott bizonyos ábrázolásokat magukkal viszik a csatába. És ami a bátorságnak legfőbb serkentője: nem esetleges, nem véletlen csoportosulás alakítja az osztagot vagy éket, hanem a családi és rokoni kapcsolat, így közvetlen közelben vannak legdrágább zálogaik, ahonnan hallani az asszonyok jajveszékelését, hallani a kisdedek sírását.
Kinek-kinek ők a legszentebb tanúk, ők a leghatásosabb dicsérők; anyjukhoz, feleségükhöz mennek sebeikkel, és az asszonyok nem félnek megszámlálni vagy megvizsgálni a vágásokat, s étellel látják el és buzdítják a harcolókat.

(8.) A hagyomány szerint akárhány, helyéből már kivetett és megingó csatasort az asszonyok állítottak helyre állhatatos kérlelésükkel, keblük feltárásával és a fenyegető fogság mutatásával. Ettől - asszonyaikra való tekintettel - még sokkal elviselhetetlenebbül tartanak, olyannyira, hogy hathatósabban kötelezhetők le azok a törzsek, amelyektől előkelő leányokat is szednek túszként. Sőt úgy vélik, még valami jövőbe látó szent képesség is lakozik a nőkben, és ezért tanácsaikat nem vetik meg, kinyilatkoztatásaikat nem hanyagolják el. Láthattuk az isteni Vespasianus uralkodása alatt, hogy Veledát hosszú ideig sokan istenségnek tartották; de régebben is Albrunát és több más nőt vallásos tisztelettel vettek körül, nem hízelgésből, és nem is mintha istennőkké akarták volna őket magasztosítani.

(9.) Az istenek közül leginkább Mercuriust tisztelik: bizonyos napokon emberáldozatot is mutatnak be neki vallási törvényük szerint. Herculest és Marsot kijelölt állatokkal engesztelik. A suebusok egy része Isisnek is áldoz: nem sikerült felderítenem, mi az oka és eredete ennek az idegen kultusznak, csak annyit, hogy a liburniai hajó módjára alkotott istenszobor a szokás idegenből bevitt voltára utal.
Egyébként az égiek nagyságával összeegyeztethetetlennek tartják, hogy az isteneket falak közé zárják, vagy akármilyen emberi vonások hasonlatosságára formálják: ligeteket és berkeket tisztelnek, mint szent helyeket, és istenek nevével nevezik azt a titokzatosságot, amelyet csak áhítatban látnak.

(10.) Az előjeleket és a jóslatokat a legnagyobb mértékben figyelemre méltatják. A jóslatkérés gyakorlata egyszerű. Egy gyümölcstermő fáról levágott ágat vesszőkre darabolnak, a vesszőket pedig bizonyos jelekkel megkülönböztetvén, vaktában és találomra egy fehér vászondarabra szórják. Ezután, ha közügyben kérnek tanácsot, a törzs papja, ha pedig magánügyben, maga a családfő imádkozik az istenekhez s az égre tekintve háromszor vesz fel egyet-egyet, majd a felvett vesszőket az előzőleg beléjük vésett jel szerint értelmezi.
Ha a jelek tiltást fejeznek ki, abban az ügyben aznap már nem kérnek jóslatot, ám ha engedélyt, akkor még az előjelektől is hitelesítést várnak. Az itt is ismeretes, hogy a madarak hangjából és röptéből útmutatást lehet kérni; sajátos szokása e népnek a lovaktól remélt jövendölések és figyelmeztetések kipuhatolása. Ezek a köztulajdonban levő lovak az említett ligetekben és berkekben legelésznek: színük fehér, bármiféle embernek végzett munkától érintetlenek; ilyenkor egy szent kocsi elé fogják őket, a törzs papja és királya vagy fejedelme a nyomukba szegődik, s nyerítésüket és fújásukat figyeli.
Egyetlen más előjelnek sincs nagyobb hitele, nemcsak a nép, hanem az előkelők, a papok szemében sem, mert önmagukat az istenek szolgáinak, a lovakat pedig az isteni tervek tudóinak tartják. Van még egy másik fajtája is az előjelek megfigyelésének: ezzel a súlyos háborúk kimenetelét szokták tudakolni. Abból a törzsből, amellyel háborúskodnak, valahogy foglyot ejtenek, és párviadalra kényszerítik kiválasztott honfitársukkal mindkettejüket hazai fegyverzetben: ennek vagy annak a győzelmét előzetes döntésnek fogják fel.

(11.) Kisebb ügyekben a főemberek tanácskoznak, a nagyobbakban mindnyájan, de úgy, hogy a főemberek előzőleg megtárgyalják a nép előtt eldöntendő dolgokat is. Ha valami váratlan és hirtelen esemény közbe nem jön, meghatározott napokon gyűlnek össze, újholdkor vagy holdtöltekor, mert azt hiszik, ilyenkor a legkedvezőbb megkezdeni az ügyek intézését.
Nem is a napok számát tartják nyilván, mint mi, hanem az éjszakákét. Így tűznek ki határnapokat, így állapodnak meg időpontokban: szerintük az éjszaka vonja maga után a nappalt. Szabadságukból fakad az a hiba, hogy nem egyszerre és nem is mintegy parancsszóra gyűlnek össze, hanem még a második és a harmadik nap is kárba vész az összeszállingózók késlekedése miatt.
Amikor a tömegnek úgy tetszik, összeülnek, mégpedig fegyveresen. A papok, akiknek ilyenkor a fegyelmezésre is joguk van, csendet parancsolnak. Ezután meghallgatják a királyt, vagy az idős, előkelő származású, hadi érdemekkel vagy ékesszólással rendelkező főembereket: inkább tanácsbeli kezdeményezés címén, semmint parancsolás jogán. Ha nem tetszik a vélemény, zajongással utasítják vissza, de ha tetszik, összeverik frameáikat: az egyetértés legmegtisztelőbb fajtája a fegyverekkel való helyeslés.

(12.) Lehet a tanács előtt vádat is emelni és főbenjáró ügyet is előterjeszteni. A büntetést a bűnnek megfelelően szabják ki: az árulókat és szökevényeket fára akasztják, a gyávákat, harcban resteket és a fajtalankodókat iszapos mocsárba süllyesztik és még rőzsét is dobálnak rájuk.
A kétfajta halálbüntetésnek az a rendeltetése, hogy a büntettet a megtorlással mintegy nyilvánosság elé tárják, a gyalázatot pedig elrejtsék. De a csekélyebb vétségeket is mérték szerint büntetik: akikre rábizonyul, lovaik és jószágaik bizonyos számával bűnhődnek. A bírság egy részét a király vagy a közösség, más részét pedig a sértett fél vagy a rokonság kapja.
Ugyanezeken a gyűléseken választják a főembereket is, akik járásonként és falvanként igazságot szolgáltatnak: mindegyiküknek száz-száz kísérője van a népből tanácsadóként, egyszersmind tekintélyük öregbítésére.

(13.) De minden dolgot, a közösségre tartozót csakúgy, mint magánügyet, fegyveresen intéznek. Ám fegyvert csak az szokott ölteni, akit a közösség már megfelelőnek ítélt. Ilyenkor a gyűlés színe előtt vagy valamelyik főember, vagy az apa, vagy a rokonok pajzzsal és frameával ékesítik az ifjút: ez náluk a toga, ez az ifjúság első megtiszteltetése; eddig a családi otthon tagjai voltak, ezután a közösségéi.
A kiemelkedően nemes származás vagy az ősök nagy érdemei az ifjaknak is biztosítják a főembernek kijáró méltóságot; a többiek azokhoz csatlakoznak, akik megemberesedtek és már előbb bebizonyították derekasságukat. Nem is szégyen a kísérők között mutatkozni. Sőt még fokozatok is vannak a kísérői tisztségben annak ítélete szerint, akihez szegődnek, és ugyancsak vetélkednek mind a kísérők, hogy melyiküknek jut a főembernél az első hely, mind pedig a főemberek, hogy melyiküknek van legtöbb és legbátrabb kísérője.
Ez a méltóság, ez az erő - hogy mindig válogatott ifjakból álló nagy csoport veszi őket körül, - békében dísz, háborúban oltalom. És kinek-kinek nem csupán a maga törzsében, hanem a szomszédos népek előtt is az ad hírnevet, az dicsőséget, ha kíséretének számával és bátorságával kitűnik, mert követségek keresik fel és ajándékokkal tisztelik meg őket, és puszta hírükkel akárhányszor szinte háborúkat döntenek el.

(14.) Ha egyszer csatára kerül a sor, szégyen a főemberre, ha vitézségben alulmarad, szégyen a kíséretre, ha kevésbé vitéz a főembernél. És végképp, egész életre szóló becstelenség és gyalázat a főembert túlélvén megtérni a csatából: őt védeni, oltalmazni, a maguk vitézi tetteit is az ő dicsőségének tulajdonítani - legszentebb esküjük.
A főemberek a győzelemért harcolnak, a kísérők a főemberért. Ha a közösség, amelyben születtek, hosszú békében és tétlenségben tesped, a legtöbb nemesifjú önként keresi fel azokat a törzseket, melyek akkor valamilyen háborút viselnek, mert nem is kedveli ez a nép a nyugalmat, meg könnyebben is szereznek hírnevet veszedelmek között, s nagy kíséretet is csak erővel s háborúval lehet megtartani, mivel megkövetelik főemberük bőkezűségétől azt a bizonyos harci paripát, a véres és győzelmet hozó frameát; a lakomák és az egyszerű, de bőséges étkek ugyanis zsoldszámba mennek.
Bőkezűségük anyagi alapját háborúval és rablással teremtik elő. Arra, hogy földet szántsanak, vagy kivárják a termést, nem is vennéd rá őket oly könnyen, mint arra, hogy kihívják az ellenséget és sebeket szerezzenek; sőt a restség és tehetetlenség jelének ítélik verejtékkel szerezni meg azt, amit vérrel megvehetnek.

(15.) Amikor nem háborúznak, sokszor vadászattal, de még inkább semmittevéssel töltik az időt, alvásnak s evésnek adják magukat; épp a legbátrabbak és legharciasabbak mit sem tesznek, rábízzák a ház és az otthon és a földek gondját az asszonyokra, öregekre és a család leggyengébb tagjaira; ők maguk tunyálkodnak, ami furcsa kettőssége természetüknek, hogy tudniillik ugyanazok az emberek ennyire szeretik a tétlenséget és gyűlölik a nyugalmat. Szokás e törzseknél, hogy önként és egyénileg állatot vagy gabonát ajándékoznak a főembereknek, ami - bár megtisztelésként fogadják, - a szükségletek kielégítéséhez is hozzájárul. Kiváltképpen örvendeznek a szomszédos népek ajándékainak, melyeket nemcsak egyének küldenek, hanem a közösség is: válogatott lovakat, pompás fegyvereket, kitüntetéseket, s nyakláncokat; már pénz elfogadására is megtanítottuk őket.



Folytatás: Tacitus korabeli Germania II rész