(29.) Mindeme törzsek közül a vitézségben legkiválóbb batavusok nem is annyira a parton laknak, mint inkább a Rhenus egy szigetén: egykor a chattusok népéhez tartoztak, de belső meghasonlás következtében ezekre a helyekre telepedtek át, hogy itt a római birodalom részévé váljanak. Ma is becsülik és a régi szövetségest megillető kiváltságokkal tisztelik meg e törzset, mert sem adóval meg nem alázzák, sem adóbérlő nem sanyargatja őket, mentesek a terhektől és hozzájárulásoktól, és csak harctéri igénybevételre tartalékolják, támadó és védő fegyverként háború idejére teszik félre őket.
Ugyanilyen engedelmességi viszonyban él a mattiacusok törzse is, mert a római nép nagysága a birodalom tiszteletét túlvitte a Rhenuson és túl a régi határokon. Tehát az ő partjukon élnek, ott vonul határuk, de szívükben s lelkükben velünk együtt vannak, egyebekben hasonlóan a batavusokhoz, csak éppen országuk földje és éghajlata következtében hevesebb természetűek.

Nem számítanám Germania népei közé, bár a Rhenuson s a Danuviuson túl telepedtek meg, az úgynevezett decumates agri megművelőit: a legkönnyelműbb és szegénységük folytán merész gallok foglalták el ezt a kétes birtoklású földet; majd a határ megvonása s az őrállomások előretolása óta mint a birodalom kiszögellését és a provincia részét tartják őket számon.

(30.) Ezeken túl a Hercyniai-erdőtől kezdve a chattusok a terület birtokosai, nem annyira lapályos és mocsaras helyeken, mint a többi törzs, amelyek felé Germania kitárul; megmaradnak ugyan a dombok, de lassan ritkulnak, és a Hercyniai-erdő végig is kíséri, és le is teszi chattusait. Keményebb e törzs fiainak a teste, feszesek tagjaik, fenyegető a tekintetük, és mozgékonyabb a szellemük.
Ahhoz képest, hogy germánok, eléggé értelmesek és ügyesek: elöljáróikat választják, hallgatnak rájuk, ismerik a hadrendet, felismerik a kellő alkalmat, el tudják halasztani a rohamot, beosztják a napot, sáncok közt töltik az éjszakát, a hadiszerencsét a kétes, a férfiasságot a biztos dolgok között tartják számon, és ami a legritkább és csak a római fegyelemnek jutott ki: inkább hagyatkoznak a vezérre, mint a seregre.
Minden erejük a gyalogság, melyet fegyveren kívül vasszerszámokkal és élelemmel is megraknak: mások szemlátomást harcba mennek, a chattusok háborúba. Ritka a portyázás és a véletlen csatározás. Igazában a lovascsapatok szoktak gyorsan győzelmet aratni, gyorsan hátrálni: a gyorsaság a félelemmel határos, a latolgatás az állhatatossághoz közelebb.

(31.) Más germán népeknél is művelik - de csak ritkán és egyes emberek személyes bátorságának jeleként - azt, ami a chattusoknál általános szokás: mihelyt felserdülnek, megnövesztik hajukat és szakállukat, és csak egy ellenség megölése után vetik le arcuk fogadott és a férfias erénynek szentelt külsejét. Vér és zsákmány után szabaddá teszik homlokukat: úgy mondják, csak ezzel fizettek meg születésükért s váltak méltóvá hazájukhoz és szüleikhez; aki gyáva és harcra alkalmatlan, azon megmarad a bozont.
A legbátrabbak ezenkívül még vasgyűrűt is hordanak - gyalázat ez népüknek! -, mintegy bilincs gyanánt, míg csak egy ellenség megölésével fel nem oldozzák magukat. Nagyon sok chattusnak tetszik ez a külső, és még meg is őszülnek így megjelölve, miközben ellenség és barát egyaránt mutogat rájuk. Ők kezdenek minden ütközetet; ez mindig az első csatasor; szokatlan látvány, mert még békében sem szelídülnek nyájasabbá. Egyiknek sincs háza vagy földje, vagy más valamire gondja: akihez éppen betérnek, attól kapnak ételt, szórják a másét, mit sem törődnek magukkal, míg csak a vértelen öregség alkalmatlanná nem teszi őket ily kemény vitézi életre.

(32.) Legközelebb a chattusokhoz, a már biztos mederben folyó és határnak elégséges Rhenus mellett, az usipusok és tencterek laknak. A tencterek a germánok szokásos hadi erényein túl lovaglási készségükkel is kiválnak, és nem nagyobb a chattus gyalogosok híre, mint a tencter lovasoké. Így rendezték el az ősök, az utódok utánozzák. Játék a gyermekeknek, versengés az ifjaknak: kitartanak mellette az öregek. A háznéppel, házzal és az örökösödési jog szerint hagyományozható más dolgokkal együtt a lovak is átszállnak: átveszi a fiú, de nem - mint egyebeket - a legidősebb, hanem aszerint, hogy melyik harciasabb és különb.

(33.) A tencterek szomszédságában valamikor a bructerek éltek: most - azt beszélik - chamavusok és angrivariusok vándoroltak be, miután a szomszéd törzsek egyetértésével elűzték és teljesen kiirtották a bructereket, már akár fennhéjázásuk gyűlölete, akár a zsákmány édessége volt az ok, akár holmi nekünk szóló isteni kedvezés: mert még a csata látványát sem irigyelték tőlünk.
Hatvanezernél többen estek el, nem római fegyverektől, hanem - ami ennél nagyszerűbb, - gyönyörködtetésünkre s szemünk láttára. Maradjon meg, kívánom, s tartson tovább a törzsek között, ha már nem az irántunk érzett szeretet, hát legalább egymás gyűlölete, mivel a birodalom végzet rendelte szorongatottságában már semmi nagyobbat nem adhat a szerencse, mint ellenségeink viszálykodását.

(34.) Az angrivariusokhoz és chamavusokhoz hátulról a dulgubinusok, chasuariusok és egyéb, ritkábban emlegetett törzsek csatlakoznak; elölről a frízek váltják fel őket. A két törzs területét egész az óceánig a Rhenus szegélyezi, de ők laknak még a hatalmas tavak körül is, melyeket már római hajóhadak is bejártak. Sőt itt még az óceánt is megkísértettük; az a hír járta, hogy máig megvannak Hercules oszlopai, akár mert valóban elkerült oda Hercules, akár mert bármi nagyszerű van valahol, azt egyetértőleg az ő hírének szoktuk tulajdonítani. Nem hiányzott a merészség Drusus Germanicusból, de az óceán ellene szegült annak, hogy őt s vele együtt Herculest kutassák. Később senki sem tett kísérletet, s jámborabb és tisztelettudóbb dolognak tetszett az istenek tetteit elhinni, mint tudakolni.

(35.) Eddig ismerjük Germaniát nyugat felé; északon hatalmas ívben kanyarodik vissza. Első helyen mindjárt ott van a chaucusok törzse, melynek földje a frízekénél kezdődik és a part egy részét is elfoglalja ugyan, mégis valamennyi ismertetett törzs határa mentén terül el, míg végül egészen a chattusokig ível. Ezt a roppant földterületet nemcsak megszállva tartják a chaucusok, hanem be is töltik: a germánok között ez a legtekintélyesebb nép, amely inkább igazságosságával szeretné megvédeni nagyságát.
Nem vágyakozók, nem telhetetlenek, békésen visszahúzódva nem idéznek elő háborút, rablással vagy fosztogatással nem pusztítanak. Férfiasságuk és erejük legfőbb bizonyítéka, hogy felsőbbségüket nem jogtalankodással akarják biztosítani. Mégis készen áll valamennyiük fegyvere, és ha szükséges, a roppant gyalogos- és lovassereg; de békében is ugyanez a hírük.

(36.) A chaucusok s chattusok oldalában a cheruscusok háborítatlanul táplálták a túlságos és ernyesztően hosszú békét, de ez inkább kellemes, semmint biztonságos állapot volt, mert hatalmaskodók és erősek között hiba nyugton ülni: ahol az ököl uralkodik, ott a mértéktartás és jogszerűség nem az erősebb erénye. Így az egykor derék és igazságszerető cheruscusokat most tehetetlennek és ostobának mondják, a győztes chattusok szerencséjéből pedig okosság lett. A cheruscusok bukása magával rántotta a szomszédos törzset, a fosusokat is: a bajban egyenrangú társak, míg jó dolgukban alájuk voltak rendelve.

(37.) Germaniának ugyanezt a kiöblösödését az óceán közvetlen közelében a kimberek lakják. Kicsiny most e törzs, de dicsősége nagy, s a régi hírnév nyomai szerte megvannak: mindkét parton téres táborok, melyeknek kerületéből most is lemérhetnéd a nép sokaságát s hadi erejét, és egy oly nagy kirajzás hitelét. Hatszáznegyvenedik évét élte városunk, mikor Caecilius Metellus és Papirius Carbo consulsága alatt először jött híre a kimber fegyvereknek. Ha ettől Traianus császár második consulságáig számolunk, körülbelül kétszáztíz év jön ki: ennyi ideje folyik Germania legyőzése. E hosszú idő folyamán sok volt mindkét részről a veszteség.
A samnisok, a punok, Hispania vagy Gallia, de még a parthusok sem idézték magukat gyakrabban emlékezetünkbe: mert hiszen Arsaces királyságánál vészesebb a germán szabadság. Mi mást, mint Crassus megölését vethetné szemünkre az a Kelet, amely maga is elvesztette Pacorust és lába elé vetette magát Ventidiusnak? Bezzeg a germánok megfutamítván vagy foglyul ejtvén Carbót és Cassiust, Aurelius Scaurust és Servilius Caepiót s Maximus Malliust, egymás után öt consuli sereget ragadtak el a római néptől, Varust és vele három legiót pedig még Caesartól is; és nem büntetlenül verte meg őket Gaius Marius sem Italiában, az isteni Iulius Galliában, Drusus, Nero és Germanicus pedig tulajdon földjükön.
Ezután Gaius Caesar roppant fenyegetései csúfságba fulladtak. Majd nyugalom következett, mígnem a mi meghasonlásunk és polgárháborúnk eredményeképpen elfoglalták a legiók téli táborait, és még Galliára is szemet vetettek, de kénytelenek voltak meghátrálni, mert a legutóbbi időkben inkább csak diadalmeneteken szerepeltek, semmint igazi vesztesekként.

(38.) Most a suebusokról kell szólnunk, akiknek népe nem egységes, mint a chattusoké vagy tenctereké, mert Germania nagyobb részét ők tartják megszállva; máig külön elnevezésű törzsekre vannak tagolva, bár közösen suebeknek mondják őket.
E népnek az az ismertetőjele, hogy ferdén fésülik és csomóba kötik a hajukat; így lehet megkülönböztetni őket a többi germántól, így a szabad születésű suebeket szolgáiktól. Más törzseknél ritka jelenség ez és csak az ifjak körében fordul elő, akár valamilyen sueb rokonság okán, akár - ami gyakran megesik, - utánzásból; a suebek bozontos haja egészen ősz korukig hátra van csavarva és gyakorta épp a fejük búbján csomóba kötve; a főembereké még díszesebb. Ez náluk a szépségápolás, de ártalmatlan, mivel nem azért művelik, hogy szeressenek és őket szeressék, hanem hogy bizonyos magasságot érjenek el és félelmet keltsenek; mikor háborúba mennek, az ellenség szemére gondolva díszítkeznek tekintélyesebbre.

(39.) A semnonok tartják magukat a legősibb és legismertebb sueb törzsnek: régiségük hitelét vallási szokásaik erősítik. Meghatározott időben az elődök szertartásaitól és ősrégi félelemtől megszentelt erdőben gyűlnek össze az azonos nevű és egy vérből származó törzsek követségei, és közös emberáldozattal elevenítik fel barbár szertartásuk borzasztó hagyományát.
Másképpen is tisztelettel adóznak a bereknek: senki nem léphet be, csak megkötözve, hogy mintegy alárendeltségét és az istenség hatalmát példázza. Ha véletlenül elesik, sem más segítségével, sem magától nem szabad felkelnie: a földön hemperegnek ki. Az egész babonaság arra utal, mintha innen származna népük, itt volna a mindeneken uralkodó isten, a többi csak alattvaló és szolga. Tetézi a tekintélyt a semnonok sorsának alakulása: száz járást laknak, s nagy tömegük okozza, hogy a suebek fejének hiszik magukat.

(40.) Ezzel szemben a langobardokat csekély számuk teszi híressé: igen sok és igen erős törzs övezi őket, ezért nem engedékenységgel, hanem a harc és a veszély vállalásával gondoskodnak biztonságukról. A reudignusokat és avionokat, az angliusokat és varinusokat, az eudosokat, suardonokat és nuitonokat pedig folyók vagy erdők védelmezik.
Nincs is semmi említésre méltó az egyes törzsekről, csak az, hogy közösen tisztelik Nerthust, vagyis a földanyát, akiről azt hiszik, hogy beleavatkozik az emberi dolgokba, ellátogat a népekhez. Az egyik óceáni szigeten van egy szűzi berek s abban ruhákkal letakarva egy felszentelt szekér: csak egyetlen pap érintheti. Ő észleli az istennő jelenlétét a szentélyben, s nagy tisztességgel kíséri, amint tehénfogatán vonul. Az öröm napjai ezek, örvendez minden hely, amelyet bevonulásra és megszállásra méltat.
Nem mennek háborúba, nem öltenek fegyvert, elzárnak minden vasat; a béke és nyugalom csak addig ismeretes, csak addig kedvelt, míg ez a pap a halandókkal való társalkodással betelt istennőt templomának vissza nem adja. Ezután a szekeret és a ruhákat, sőt - ha akarod hinni, - még az istenségeket is lemossák egy félreeső tóban. Szolgák segédkeznek, akiket ugyanez a tó mindjárt el is nyel. Innen a titkos rettegés, a szent tudatlanság, hogy mi is az, amit csak a halálra szántak látnak.

(41.) A suebeknek ez a vidéke már Germania távolibb tájaira nyúlik: szomszédos vele, hogy miként kevéssel előbb a Rhenust, úgy most a Danuviust kövessem, a hermundurok törzse, Róma hívei, épp ezért ők az egyedüli germánok, akik nemcsak a parton kereskednek, hanem beljebb és Raetia provinciának virágzó telepes városában is.
Mindenfelé átkelnek a Danuviuson, mégpedig őrség nélkül; és míg a többi törzsnek csak fegyvereinket s táborainkat mutatjuk, ezeknek házakat s birtokokat kínáltunk, pedig nem is kívánják. A hermundurok földjén ered az Albis, az egykor sokat emlegetett és jól ismert folyó; most éppen csak hallani róla.

(42.) A hermundurok mellett a naristusok, távolabb a markomannok és a quadok élnek. Különösen a markomannok híre és hatalma nagy; még lakóhelyüket is vitézségükkel szerezték: elűzték egykor a boiokat. De a naristusok vagy quadok sem fajzottak el.
Ez Germaniának mintegy a homloka, amíg a Danuvius szegélyezi. A markomannoknál s a quadoknál egész a mi időnkig megmaradtak a tulajdon törzsükből való királyok, Maroboduus és Tuder híres nemzetsége (ma már idegeneket is eltűrnek), de a királyok ereje és hatalma Róma akaratától függ. Ritkán segítjük őket fegyverrel, gyakrabban pénzzel, az sem kevésbé hathatós.

(43.) Visszafelé a markomannok és quadok hátában a marsignusok, cotinusok, osusok, burusok zárják le a sort. Közülük a marsignusok és burusok nyelvben és életmódban a suebekhez hasonlítanak; a cotinusokra a gall, az osusokra a pannoniai nyelv bizonyítja rá, hogy nem germánok, valamint az, hogy eltűrik az adót. Az adók egy részét a szarmaták, más részét a quadok róják ki rájuk, mint idegenekre; a cotinusok, hogy még több okuk legyen a szégyenkezésre, vasat is bányásznak.
S mindezek a népek csak kevés mezőséget, különben erdőket, hegycsúcsokat s hátságokat szálltak meg. Suebiát ugyanis egy folyamatos hegyhát szakítja meg és vágja ketté: ezen túl igen sok törzs él, közülük a lugiusoknak több közösségre szétoszló neve hatolt legmesszebbre. Elég lesz a legerősebbeket megneveznünk: hariusok, helveconok, manimusok, helisiusok, nahanarvalok. A nahanarvaloknál egy ősidők óta tisztelt berket mutogatnak: elöljárója egy női ruhát viselő pap, de az isteneket - római értelmezés szerint - Castornak és Polluxnak mondják. Ilyen jellegű isteni hatalmuk; nevük Alci.
Nincsenek szobraik, semmi nyoma náluk idegen babonának, mégis testvéreknek, ifjaknak tisztelik őket. Egyébként a hariusok nemcsak erősebbek az imént felsorolt népeknél, hanem oly bőszek, hogy velük született vadságukat alkalmilag még ügyességgel is fokozni igyekeznek: pajzsuk fekete, testük be van festve, a sötét éjszakát választják ütközetre, s gyászos seregüknek puszta riasztó hatásával és árnyékszerűségével rettegést keltenek, mivel egyetlen ellenségük sem viseli el ezt a megdöbbentő és szinte alvilági látványt, mert minden ütközetben elsőnek a szem veszt csatát.

(44.) A lugiusoktól északra a gotonok élnek királyaik alatt, kissé már feszesebbre fogva, mint a többi germán törzs, de még mindig nem szabadság híján. Mindjárt ezután, az óceán felől, a rugiusok és lemoviusok; mindezekre a törzsekre jellemző a kerek pajzs, rövid kard és a királyoknak való engedelmeskedés.

Majd a suionok közösségei következnek, közvetlenül az óceán partján: férfiaikon és fegyvereiken kívül hajóiknak köszönhetik hatalmukat. Sajátos a hajók formája: a hajótest mindkét végén kiképzett orr kikötésre bármikor kész homlokrészt biztosít. Nem is vitorlát alkalmaznak és az evezőket sem sorban erősítik az oldalakhoz: mint némely folyón szokás, kötetlenül és szükség szerint cserélhetően, hol itt, hol ott vannak az evezők. Náluk a gazdagságnak is becsülete van, épp ezért egy személy uralkodik, akinek már megszorítások nélkül és feltétlenül kötelesek engedelmeskedni.
A többi germán néptől eltérően itt a fegyverek sincsenek a köznép kezében, hanem elzárva őrizet, mégpedig egyetlen szolga őrizete alatt, mivel a hirtelen ellenséges támadásokat megakadályozza az óceán, továbbá a henyélő fegyveres csapatok könnyen garázdálkodhatnak; ezért nem hasznos a királynak, ha akár előkelő, akár szabad születésű, vagy akár csak felszabadított személyekre bízza a fegyvereket.

(45.) A suionoktól északra más a tenger, lomha és csaknem mozdulatlan; azt hiszik, hogy ez övezi és zárja körül a föld kerekségét, mivel a már lenyugvó nap utolsó fénye napkeltéig annyira világos, hogy elhomályosítja a csillagokat. A babonás meggyőződés azt is hozzáteszi, hogy ezenfelül még a kiemelkedő napnak a hangját is hallani, s a lovak alakját és fejük sugarait látni. Addig, - és ez igaz híresztelés, - csak addig tart a világ.

Tehát most már a Sueb-tenger jobb partján az aestius törzsek földjét nyaldossa a víz: rítusaik s szokásaik a suebekéhoz, nyelvük a britanniaihoz áll közelebb. Az istenek anyját tisztelik. Babonás hitük jelvényeként vadkanképmást viselnek: ez fegyverek s mindenféle más védelem helyett még az ellenség gyűrűjében is mentesíti a gondoktól az istennő hívét. Ritkán használnak vasfegyvert, gyakrabban dorongot.
A germánok szokott kényelmességéhez képest kitartóbban termesztenek gabonát s egyéb növényeket. De még a tengert is kutatják és ők az egyedüliek, akik a sekély vízben és parton borostyánkövet, a maguk nyelvén glaesum-ot gyűjtögetnek. Mint afféle barbárok, sem a természetét, sem a keletkezését nem kutatták, nem is tudták meg; sőt sokáig a tengertől kivetett egyéb dolgok között hevert, míg a mi fényűzésünk nevet nem adott neki. Ők maguk nem használják: durva állapotában szedik, megformálatlanul továbbítják s csodálkozva veszik el az árát. Mégis megállapítható, hogy fának a nedve, mivel gyakorta látszanak benne bizonyos állatok, valamint madarak, amelyek belekerültek a nedvbe, majd a hamarosan megszilárduló anyagban rekednek.
Úgy gondolnám tehát, hogy miként Kelet rejtett tájain, ahol minden tömjént és balzsamot izzad, úgy a Nyugat szigetein s földjein is, a különösen termékeny ligetekben és erdőkben vannak olyan anyagok, melyek az alacsonyan járó nap sugaraitól kisajtolódva és folyékonnyá válva a közeli tengerbe csorognak, és melyek a viharok erejétől a szemközti partokra vetődnek ki. Ha a borostyánkő természetét közelébe vitt tűzzel vizsgálod, fáklya módjára meggyullad s lángot vet, zsírosat és illatosat; majd mintegy szurokká vagy gyantává nyúlósodik.

A suionok után a sithonok törzsei következnek. Minden tekintetben hasonlóak, csak abban különböznek, hogy asszony az uralkodójuk: ennyire elfajzottak nemcsak a szabadságtól, de még a szolgaságtól is.

(46.) Itt van Suebia határa. Nem tudom, vajon a peucinusok, venedusok és fennusok törzseit a germánokhoz vagy a szarmatákhoz soroljam-e, bár a némelyektől bastarnáknak nevezett peucinusok nyelvben, életmódban, lakóhely és házak dolgában olyanok, mint a germánok. Piszok mindenütt és eltompultság az előkelők között. A vegyes házasságok következtében külsejük némileg a szarmatákéhoz torzul.
A venedusok sokat átvettek szokásaikból, mert a peucinusok és a fennusok közt vonuló erdőkben és hegyekben rablók módjára portyáznak. Mégis inkább a germánok közé sorolandók, mivel állandó házakat építenek, pajzsot hordanak, és örömmel használják lábukat, élnek gyorsaságával; ami mind megkülönbözteti őket a szekéren s lovon élő szarmatáktól. A fennusok szörnyen vadak, gyalázatosan szegények: nincs fegyverük, nincs lovuk, nincs otthonuk; élelmük fű, ruhájuk állati bőr, fekvőhelyük a föld.
Csak a nyílban bízhatnak, melyet vas híján csontheggyel látnak el, s a férfiak csakúgy vadászatból tengődnek, mint a nők. Mert mindenhová elkísérik a férfiakat s részt kérnek a zsákmányból. A vadállatok s viharok elől még a gyermekeknek is az az egyetlen menedék, hogy holmi vesszőfonadék alá húzódnak: ide térnek meg az ifjak, ez fogadja be az öregeket. De ezt különb boldogságnak tartják, mintha a földeken nyögnének, házakkal vesződnének, a maguk s mások vagyonát remény s félelem közepette forgatnák: biztonságban az emberektől, biztonságban az istenektől, a legnehezebb dolgot érték el, azt, hogy még vágyakozásra sincs szükségük.

Minden egyéb már mese: az, hogy a hellusiusok és oxionok arca mint az emberé, testük és tagjaik mint az állaté. Ezt én mint bizonytalan dolgot eldöntetlenül hagyom.