A gótok felett kivívott diadalt a császár leginkább a krimi félsziget lakóinak köszönhette, kik nagy haderővel segítették őt a gótok ellen, miért is fejedelmüket királyi ékszerekkel ajándékozta meg s a Fekete-tengeren közlekedő kereskedelmi hajóikat egyszer s mindenkorra fölmentette a vámok alól. A jazygok szintén nagy segítségére voltak; de ezekre nézve úgy hitte, hogy elég jutalom nekik a veszedelemtől való szabadulás; sőt annyira ment, hogy az évi ajándékok egy részét is megvonta tőlök.
Erre a jazygok betörtek a határokon. A császár meg a gótokat tüzelte fel ellenük s ezek borzasztó pusztítást vittek véghez a jazygok közt. Hogy azután valamiképpen segítsenek magukon, kétségbeesett helyzetükben fegyverekkel látták el saját rabszolgáikat, kiknek segedelmével a gótokat sikerült visszaverniük. Ezek a rabszolgák limigantes nevet viseltek s mikor érezték, hogy fölfegyverkezve milyen hatalom van a kezükben, elfoglalták előbbi uraik birtokait s tűzzel-vassal pusztították őket.
Erre a vagyonosabb osztály esze nélkül menekült; egy jó része a quádoknál keresett oltalmat, a legnagyobb rész ellenben a császár védelméért esedezett. Constantinus a birodalom politikájához híven, szívesen fogadta ajánlkozásukat s 300,000 jazygot telepíttetett le Thracia, Pannonia, Macedonia és Itália elpusztult vidékein.

A nagy császár fia, Constantius ellen már pártot mert ütni Magnentius, egy germán származású vezér, nagyrészt germán vitézek élén. Magnentius hatalmába kerítette a mai Szerémséget s felszólította Constantiust, hogy tegye le a császári bíbort. De a császár bízott ügye sikerében s alkudozásról hallani sem akart. Mursa (Eszék) mellett folyt le a döntő ütközet.
Magnentius épen a város ostromához tett előkészületeket, mikor a császár hadaival megérkezett. Úgy állította fel seregét, hogy jobbjával a Drávára támaszkodott, a hosszan kiterjesztett bal szárnyat a lovasság alkotta. Constantius lelkesítő szózatot intézvén katonáihoz, a vezérletet tábornokaira bízta, maga pedig egy közeli templomba vonult vissza s egész nap imádkozott. Az ütközet késő estig tartott s a győzelmet heves tusa után a lovasság csikarta ki. A galliai legiók szétfoszlottak s a germánok egész hadteste a Dráva hullámaiban keresett menedéket. A borzasztó csatában 54,000 ember esett el s Magnentius a Juli Alpesekig futott, a nyomában levő lovasság üldözése közben.

Magnentius azután saját kardjába dőlvén, 353-ban Constantius ismét egyesítette kezében a birodalmat.

De a legióknak Mursa mellett szenvedett helyrehozhatatlan vesztesége új betörésre ingerelte a barbárokat. Először is a quádok ütöttek be s Constantius a Dunához sietett. Duna-Főldvár táján szállította át hadait s a Duna-Tisza közét szörnyen elpusztította. A quádok szövetségesei, a jazygok megtámadták ugyan a római hadakat, de nagy vereségeket szenvedvén, a Kárpátok közé menekültek. Erre Constantius a quádok ellen fordult, kik látva szövetségeseik tönkretételét, békéért esengtek.

A jazygok királya ekkor Zizais volt. Zizais a császár elé vezetvén seregét, csatarendbe állította embereit s megparancsolta nekik, hogy hódolatukat mutassák be. Fegyvereiket elhányva, mindnyájan a földre borultak. Zizaist ekkor olyan félelem és bűnbánat szállotta meg, hogy a zokogástól nem tudott szóhoz jutni. Végre nekibátorodva, térdre rogyott s bocsánatért könyörgött.
Kiséretében voltak a jazyg vezérek, Zinafer és Fragiled, valamint a nép előkelő emberei. Mindnyájan mindenüket felajánlották a rómaiaknak, országukat és vagyonukat, sőt még nejeiket és gyermekeiket is. Constantius meghagyván nekik országukat, csak a hadifoglyokat követelte. Kezeseket állítottak s a béke szerencsésen létrejött. Erre két csapatvezér: Arahar a quádokkal, Usafer meg a többi szarmatákkal is előjött s ők is békét kivántak.
A császár attól való félelmében, hogy a szarmata köznép a béke örve alatt újra fölszedi fegyvereit, a szarmatákat elválasztotta a quádoktól, kik erre kezesek adása mellett bocsánatot és békét nyertek. Mikor azután Usafer, a szarmata főnök lépett elő, Arahar hevesen tiltakozott, hogy vele külön béke köttessék, mert őt alattvalójának állította. De ez mit sem használt, a császár a többi néptörzsekkel is külön-külön békekötésre lépett.

Mikor ekként a császár ezekkel végzett volna, hadiszállását Brigetióba (Ó-Szőny) tette át, szándéka lévén a Garan melléki quádokat is megalázni, kik szintén részt vettek a betörésben. De a mint a császár itt átkelt a Dunán, eléje járultak Viduar király fia, Vitrodor, valamint Agilimund főnök és az előkelők s szintén békéért rimánkodtak. Miután ők is kezeseket állítottak s kardjukra, «melyet istenként tiszteltek», esküt tőnek, a békekötést a császár rájuk is kiterjesztette.

Most már csak a limigant szarmaták voltak hátra, kik mint tudjuk, a mai Bács-Bodrog vármegyében laktak. Ezek rémítő rablásokat vittek véghez, úgy hogy a határról való eltávolításuk mellőzhetetlennek látszott. A római hadak Brigetióból Sirmiumba vonultak le s innen történt a Dunán való átkelés. A mint a limigantok földjén megjelentek, ezek készséggel hódoltak meg, sőt adófizetésre és katonaállításra is kötelezték magukat, de arról hallani sem akartak, hogy mocsárok védte szállásaikat odahagyják.
A császár a Tisza balpartján jelölt ki számukra lakóhelyet; ezek dühöket visszafojtva, színleg beleegyeztek. Azonban meglátszott kedvetlenségük; a császár egy dombon állva, megnyugtató szavakat intézett hozzájok. Eleinte hallgattak rá; de csakhamar kitört belőlük a düh. Lándzsákat kezdtek rá hajigálni. Erre a római katonákat is elhagyta a béketűrés; mindenfelől rárohantak a szarmatákra, kik mindenáron a császárt akarták leteríteni. A testőrség vitézül védte urát s jobbról a gyalogság, balról meg a lovasság oly iszonyú rohamot intézett, hogy csakhamar szörnyű mészárlás folyt minden oldalon.
A szarmaták közül senki sem kért kegyelmet, senki sem dobta el fegyverét; inkább a halált választották, mint a kegyelmet. A mészárlás csak félóráig tartott s a szarmaták megsemmisülésével végződött; nejeiket és gyermekeiket a közeli kunyhókból elővonszolták és rabszolgákká tették. Másnap az üldözés tovább folyt; a szalma-viskókat fölperzselték, lakóikat a tűzbe vetették vagy leszúrták, s azok közül is, kik menekülni próbáltak, sokan fulladtak bele a Tiszába. A rómaiak átkeltek e folyón is s a tulsó parton is gyilkoltak, pusztítottak.

Az ekként leigázott szarmata limigantoknak ez a csoportja amicenseknek nevezte magát. Az Erdély bércei alatt tanyázó másik csoport picensek nevet viselt. Ezek ellen szomszédjaikat, a szabad szarmatákat és a gót taifálokat tüzelték fel a császári hadak s három felől támadtak rájuk. Kétségbeesett helyzetükben a vének tanácsára elhatározták, hogy megadják magukat. A bércek közül javaikkal és családjukkal együtt kiszállottak s elfogadták a számukra kijelölt új hazát. Hol volt ez a terület, a történelmi források nem mondják meg. Az így üressé vált vidékeket a szabad szarmaták kapták vissza.

A császár szerencsésen lecsendesítvén a Tisza környékét, fölvette a Sarmaticus jelzőt s visszatért Sirmiumba.

De ezzel még nem lett vége a háborúnak. 359. telén a ligimantok megint megjelentek a határszéleken s átrándultak a birodalomba is. Constantius átkelt a Dunán, hogy a jégen való járáskelést megakadályozza; majd Acumincumba (Zimony) tért s ide idéztette a szarmatákat. Ezek meg is jelentek, békére is hajlandóknak nyilatkoztak, sőt nem bánták, ha átköltöztetik őket.
Azonban a császár óvatos volt; őrséget állíttatott fel a Dunán. Jól is tette, mert a mult évi jelenet most megint ismétlődött. A mint trónusán ülve megkezdte beszédjét, egyik szarmata «Marrha, Marrha!» kiáltással bocskorát dobta feléje s erre az egész tömeg éktelen üvöltéssel, villámgyorsan a trónra rohant. Keresztül törték magukat a testőrségen s már a császár személye is veszedelemben forgott, mikor nagy nehezen lóra kaphatott s elmenekült. A hadsereg ráveti magát a merénylőkre s egytől-egyig lekaszabolja őket.

A limigantok többé nem szerepeltek a történelemben.

Constantius a következő években Persiában volt elfoglalva s a nyugati tartományok kellő védelmét elhanyagolta. Ezt a körülményt siettek felhasználni a frankok és alamannok; betörtek Galliába s ott kegyetlen pusztításokat vittek véghez. Mintegy negyvenöt várost raboltak ki s égettek föl, így többek között Kölnt, Triert, Wormsot, Speyert és Strassburgot.
A parasztok a Rajnától 130 római mérföld távolságra sem merték barmaikat a legelőre kihajtani. A megfogyatkozott legiók, sem fizetést, sem élelmet nem kapván, megtagadták az engedelmességet s a kegyetlen barbárok elől elfutottak. Constantius végre is belátta, hogy egymaga nem képes a bajokat orvosolni.

Unokaöcscsét, a huszonöt éves Julianust caesarrá nevezte ki s reá bízta Gallia védelmét. A katonai nevelésben részesült ifjú nem értett a kormányzáshoz; de rendkívüli elméje és philosophiai nevelése dicsvágyra és halálmegvetésre sarkalta. A mellett a lehető legegyszerűbben élt; megvetette az ínyeskedést s megelégedett a közember eleségével. Télen is fütetlen szobában aludt, földre terített pokrócon s rövid alvás után fölkelt, hogy dolgait végezze vagy kedves philosophusai műveit olvassa.

Háromszáz katonából álló kísérettel utazott 356-ban Galliába. Megérkezése bátorságot öntött a legiókba. Téli szállásra Viennebe vonult s a hadakat Rheimsba rendelte. Azután haladék nélkül megtámadta az alamannokat, kik utócsapatára törtek.
A rendetlenség olyan nagy lett, hogy két legió szétfutott. Julianus a vereséget hasznára fordította; meggyőződött róla, hogy elővigyázat és őrködés nélkül semmire sem mehet. Már a második hadjáratban megalapította hírnevét; előre nyomult egészen Kölnig, s ha a tél gátat nem vet neki, bizonyára nagyobb eredményekkel is dicsekedhetett volna. E várost azután újra felépíttette s téli szállásra Sensbe vezette katonáit. Itt azonban a még le nem győzött germánok körülfogták s Julianus olyan bátorsággal és eszélyességgel védte magát, hogy a barbárok harminc napi ostrom után kénytelenek voltak visszavonulni.

Az alamannokat módfelett bántotta, hogy egy ifjú ki akarta őket vetni fegyverrel elfoglalt birtokaikból s alig várták, hogy vele kardjukat összemérjék. Mindnyájan felkészültek s csak a Rajnán való átkelésük három napot és három éjjelt vett igénybe. Chnodomár vezette őket s táborában hét király és tíz herceg emberei voltak összegyűlve, úgy hogy számuk összesen 35,000 főre rugott. A rómaiak két hadoszlopban nyomultak előre; a lovasság haladt a jobb szárnyon, a gyalogság meg a bal szárnyon.
Így érkeztek késő este Argentina (Strassburg) alá, hol az alamannok tábort ütöttek. Julianus az éjt pihenésre akarta szánni, de katonáit nem bírta visszatartani. Hirtelen megszólalt a hadikürt s a könnyű lovasság a gyalogsággal együtt tüstént támadást intézett. Azonban a támadás nem sikerült; Julianusnak hatszáz legjobb páncélos katonája futásnak eredt, úgy hogy csak nagy üggyel-bajjal lehetett őket ismét összehozni, hogy új támadásra tegyenek kísérletet. A csata roppant véres és kétségbeesett volt.
A rómaiak négy tribunt és 243 katonát vesztettek, az alamannok közül hatezren borították a csatatért, azokon kívül, a kik menekülés közben a Rajna hullámaiban pusztultak el. Maga Chnodomár is rabságba esett és noha tisztességes bánásmódban volt része, nem sokkal élte túl gyalázatát.

Most a frankok ellen fordult Julianus. E vad nép a Maas folyó mellett sáncolta el magát s a kemény tél ellenére ötvennégy napig tartotta magát. Végre is az éhség megadásra kényszerítette s Julianus mint hadifoglyokat a császárhoz küldötte őket. Ezután a többi frankokra ütött, a chamávokat átkergette a Rajnán, a száli frankokat pedig, kik a Schelde folyótól keletre tanyáztak, miután hűséget esküdtek, meghagyta szállásaikon.

A 357–359. években tovább folytatta Julianus a háborút. Háromszor kelt át a Rajnán s mind a háromszor megalázta az alamannokat. Hat germán királynak szabott békét s 20,000 galliai foglyot szabadított meg a rabságból. Azután a Rajna mentén a városok újjáépítésére fordította minden gondját; ebben számos barbár munkás vett részt, az alamann királyoknak meg építési anyagot kellett szolgáltatniok. Az erődökben magtárakat rendeztetett be s ezekbe Britanniából gabonát szállíttatott.

A 359-ről 360-ra forduló telet Párisban töltötte Julianus. Innen küldötte ki tábornokát, Lupicinust Britanniába, hol a piktek és skótok lázadásban törtek ki. E hadjáratban Lupicinus vezérlete alatt a herul és batáv csapatok, valamint két moesiai cohors vettek részt.
A következő 360. évben a legiók császárrá kiáltották ki Julianust; de mielőtt a trón elfoglalása végett keletre megindult volna, az attuari frankokat fékezte meg, kik a határvonalat háborgatták. Megint átkelt a Rajnán – most már negyedszer, – leverte az ellenséget s békekötést parancsolt rája. Ezután az egész Rajna mentét egész Baselig jókarba helyezte s Besenonon át Viennebe tért.

Még csak az alamannok királyát, Vadomárt akarta ártalmatlanná tenni. Midőn e ravasz fejedelem a béke megtartását színlelve mindinkább terjeszkedett, úgy fogott ki rajta, hogy meghívta őt lakomára, s ez oktalan fővel minden óvatosságot mellőzvén, elfogadta a meghívást. Julianus ekkor egyszerűen elfogatta s mint hadifoglyot Spanyolországba küldötte. S mielőtt az alamannok felocsúdtak ámulatukból, Julianus egészen váratlanul a Rajna tulsó partján termett s érvényt szerzett a birodalom tekintélyének.

Mikor pedig Baselből hadaival Constantius ellen megindult, útja valóságos diadalmenethez hasonlított. Sirmiumban vette a hírt, hogy Constantius a persa háborúból hazautazóban 361. november hó 3-án hirtelen meghalt. Julianust erre a katonaság, a nép s a tanács nagy lelkesedéssel elismerte császárnak. A nyugati tartományokat, melyek fegyverének súlyát oly annyira érezték, hogy egész uralkodása alatt moccanni sem mertek, nem látta többé s különben is két évvel később, 363-ban elesett a persák ellen folytatott hadjáratban.

Utódja Jovianus lett, kit pár hónapi uralkodás után a hatalmas I. Valentinianus követett. Alsó-Pannonia Cibalae városában született s kitünő katonává képezte ki magát. A mint a trónt elfoglalta, öccsét, Valenst társául fogadta s a keleti tartományokat bízta rá, magának a nyugatot tartván meg. A 364. év tavaszán történt meg a birodalom ünnepélyes és végleges felosztása.
Az alsó Dunától kezdve egészen Persia határáig a keletet átadta öccsének Valentinianus, ellenben a nyugatot Görögország határától egész a caledóniai erdőig s innen az Atlas hegyéig a maga számára választotta. Midőn ezt a nagyfontosságú ügyet testvériesen elvégezték, Valentinián mint nyugati császár Milanóba tette át székhelyét, Valens pedig mint keleti császár Konstantinápolyba tért.

Csakhamar a Rajnánál keletkeztek zavarok, melyek Valentinianust arra késztették, hogy Galliába utazzék. Az alamannokat több csatában megverte, a batávokat megalázta; azután pedig szaporította a határőrség számát, mindenütt kijavíttatta a régi védelmi műveket s számos újabbat is, részint castellumot, részint egyszerű tornyot emeltetett, itt-ott ellenséges területen is.
A 367. év nyarán Valentinianus olyan súlyos betegségbe esett, hogy katonai környezete már utódja megválasztására gondolt. Azonban szerencsésen kigyógyult bajából s hasonló bizonytalanság kikerülése végett társuralkodóvá, és pedig augustusi címmel, kinevezte nyolcéves kis fiát, Gratianust.

Minthogy az alamannok folyvást háborgatták a határt, Valentinianus 368-ban döntő csapásra határozta el magát, s hogy Galliából ne kelljen haderőt egészen kivonnia, Itália és Illyria őrségét rendelte be. Fiával együtt ellenállás nélkül átment a Rajnán és pedig Svájc felől. Azután a Fekete-erdő irányába haladt s elhagyva a Duna forrását, behatolt az ellenség területének közepébe, szándéka lévén a keleti és nyugati alamannokat egymástól elválasztani. A császár középütt vonult, a jobb és bal szárnyat pedig Severus és Jovinus tábornokok fedezték.
Több napig tartó menetelés után sem akadtak rá az ellenségre; fölperzselték és szétdúlták az alamannok falvait, a melyek útba estek. Csak a felső Neckar folyásánál jelentették az ellenség közellétét. Az alamannok egy hegyszorost tartottak megszállva s ellenük Sebastianust rendelte ki a császár, míg maga szemközt való támadásra utat keresvén, a hegységet vette szemügyre.
Bolyongásában eltévedt s egyszerre csak az ellenség közvetetlen közelében egy mocsár szélén találta magát. Alig volt annyi ideje, hogy drága fegyverzetét és sisakját elhányva lovával a mocsáron átvágtasson s az ellenség körmei közül kimeneküljön. Mikor a támadásra jelt adtak, a rómaiak egyesült erővel elfoglalták a hegycsúcsokat s a visszavonuló ellenség egyenesen Sebastianus katonáinak fegyverébe rohant. Borzasztó vérengzés vette kezdetét, s ha egyesek a közeli erdőbe nem menekülnek, mindnyájukat lemészárolták volna.
E nagy győzelem után Valentinianus téli szállásra Trierbe ment s a következő évben a Neckar alsó részét is erős védművekkel erősítette meg. Hanem azért a támadások egyre ismétlődtek. Nemcsak zsákmányolási vágy s túlnépesedés fordította a germán törzseket a limes felé, hanem az a nyomás is, melyet keleti rokonaik reájok gyakoroltak.

Valentinianus mind a rajnai, mind a dunai limesre nagy súlyt helyezett. Hogy a fenyegető veszedelmet ez utóbbi oldalról is lehetőleg megelőzze, a laureacumi segédhadak által 370-ben a Dunaparton az Ips torkolatánál táborállomást építtetett; egy másikat 48 nap alatt Salva vagyis a mai Esztergom mellett 371-ben emeltek a római műszaki csapatok s végre más kettőt Aquincummal szemközt rendeztek be és ezeknek Quadriburgium s Vicentia nevet adtak.
Tervbe vette a császár, hogy a Dunának a quádok felőli partját is castellumokkal erősiti meg s a már jó idő óta csendes quádok romanizálására kisérletet tesz. Csakhogy a quádok erre felbőszültek s biztonságukat féltve követséget küldtek a sirmiumi főparancsnokhoz, Equitiushoz s kérték, eszközölje ki a császárnál, hogy e gyűlöletes erődítmények építtetése szüntettessék be.
De nemcsak hogy semmit sem eszközölt ki, hanem Maximinus galliai helytartó addig áskálódott ellene, míg Equitius állását is elvesztette. Utódjául a Maximinus fiát, Marcellianust nevezte ki a császár s elrendelte az építkezés folytatását. A quádok királya, Gabinius újra fölemelte szavát; Marcellianus úgy hitte, hogy barátságos érintkezés útján sikerül Gabiniust meggyőznie, ebédre hívatta őt magához s a lelkére beszélt. De Gabinius hajthatatlan maradt s hevesen tiltakozott a rómaiak erőszakos föllépése ellen.
Erre aztán Marcellianus titokban megyilkoltatta a quád királyt. A quádok ekkor roppant haragra lobbantak és segítségre szólították fel szomszédaikat. Ősi szokás szerint véres kardot hordoztak meg országukban, közhírré tevén, hogy a királygyilkosság megbosszulására mindenki fogjon fegyvert; a ki pedig nem engedelmeskednék s a megszabott helyen megjelenni vonakodnék, fegyver által fog elpusztulni.

A 374. évben aratás idején törtek át a határon a quádok és szomszédaik, a szarmaták. Elsőbben is Carnuntumot, a quádok elleni hadjáratok kiindulási pontját foglalták el s rombolták le a föld szinéig. E város Felső-Pannonia és Noricum határán feküdt, főerőssége volt a római hadműveleteknek, végpontja az itáliai útvonalnak s jóval nagyobb jelentékenységre emelkedett, mint Vindobona (a mai Bécs). Romjai a mai Petronell, Deutsch-Altenburg és Hainburg helyén terülnek el.
Se Carnuntum lerombolásával a quádok nem elégedtek meg; bebarangolták az egész tartományt, mindenütt dúlva-rabolva s kis híja, hogy Constantius császár leányát, a Gratianus jegyesét is el nem fogták. Csak nagy üggyel-bajjal tudta őt a helytartó Sirmiumba elszállítani. Egyébiránt ez a város is majdnem a Carnuntum sorsára jutott. Illyria praefectusa, Probus végső erőfeszítéssel igyekezett kijavíttatni a város falait, mely alá a bosszút lihegő quádok elkalandoztak.
Itt arról értesültek, hogy a Dráva és a Balaton közt egy pannoniai és egy moesiai legio siet ellenük. Ezt a két legiót, melyek minden haditerv nélkül indúltak a quádok ellen, egymás után megtámadták s majdnem teljesen felkoncolták. A tartománybeliek közül azokat, a kik el nem futottak vagy el nem rejtőztek, leölték vagy elfogták, minden barmot elhajtottak s a községeket felégették. A quádokkal együtt betörő szarmaták ellen Moesia akkori helytartója, a fiatal Theodosius, ki később császár lett, tüntette ki magát; több kisebb ütközetben szerencsésen hacolt velök s egy nagy csatát is megnyert ellenükben.

Valentinianus Baselben hallotta meg, mi történik Pannoniában. Miután az alamannokkal békét kötött, 375. tavaszán a fenyegetett tartományok segítségére sietett. Noricum és Pannonia határán egy szarmata küldöttség járult eléje s bocsánatáért esengett.
A császár tudtára adta, hogy a helyszinén fogja ügyüket megvizsgálni s határozatát kinyilatkoztatni. Azután Carnuntumba tért, hol virágzó város helyett merő romhalmazt talált. Innen Aquincumba utazott s három havi készülődés után Merobaudot gyalog hadakkal a quádok országába küldte, maga pedig a Dunán vert hajóhidon kelt át. A császár gyors hadmenetben hatolt be a hegyek közé, az előtalált quádokat irgalom nélkül leölette s falvaikat sorba fölégette.
Olyan óriási rémületet keltett megjelenése, hogy egyetlen ember vesztesége nélkül mehetett vissza a Dunán által. Téli szállásul Brigetiót választotta. Itt kereste föl őt a quádok követsége, melyet Equitius vezetett a császár tanácsa elé. A követek a nélkül, hogy királyuk meggyilkoltatása miatt panaszkodni mertek volna, esküvel erősítették, hogy az utóbbi betörések csak néhány rablónak a műve s annak mentségére, a mi részükről történt, felhozták a területükön megkezdett építkezéseket, melyek a nép kedélyét szerfölött felizgatták.
Beszédük a császárt heves haragra lobbantotta, mindinkább fokozódó dühvel vetette szemükre hálátlanságukat, – egyszerre csak megakadt a szó az ajkán, halálsápadtság lepte el s élettelenűl hanyatlott szolgái karjába. Egy ütere megpattanván, néhány perc múlva meghalt ötvenötödik életévében.

Nagyjelentőségű volt a gótok viszonya is a római birodalomhoz. Constantinus háza és családja iránt, mint egykori szövetségesek, hűséggel viseltetvén, nem akarták Valenst elismerni, hanem Julianus rokonához, Procopius ellencsászárhoz csatlakoztak és 10,000 embert küldöttek át a Dunán segítségül. Azonban rabló kalandozásokkal eltelt az idő, s mielőtt Procopius megveretését és halálát megtudták volna, Valens katonái bekerítették és megadásra kényszerítették őket.
A fogoly gótoknak a kelet városaiban jelöltek lakhelyeket. A keleti gótok királya, a száztíz éves Hermanarich elkeseredett e nemzeti csapás felett s Valenshez követeket küldvén, panaszt emelt, azt vitatva, hogy ő csak kötelességét teljesítette, midőn Julianus rokonának és utódának segítségére sietett, minélfogva katonáit visszakövetelte. De eredménytelenűl, mert Valens, testvére, Valentinianus biztatására, hajthatatlan maradt.

Azonban a nyugati gótok királya Athanarich megújította a követelést, s midőn célját ő sem érte el, 367-ben háborút kezdett. Valens nem várta be ellenfelét; hajóhidat veretett a Dunán s hadainak vezérletével Victor és Arinthaeus tábornokait bízta meg.
De a háború, minthogy a gótok hegyeik közé vonultak, nem sok eredménnyel járt; mindössze néhány családot sikerült Arinthaeusnak a síkon elfognia, s a rómaiak a tél közeledtével a Dunán ismét visszavonultak. A következő évi nagy esőzések megakadályozták a császárt a hadjárat folytatásában. De 369-ben megint átkelt Valens a Dunán s Athanarichot egy elhatározó csatában megverte. A kereskedelmi összeköttetés meg lévén szakítva s ínség fenyegette a gótokat, ezek békét sürgettek.
A béke tárgyalására a Duna közepét választották, minthogy Athanarich vonakodott római területre lépni. Hajókon közeledtek egymáshoz, úgy a császár, mint a gót király nagyszámú fegyveres kíséretében. A békét rövid tárgyalás után megkötötték s ez a rómaiakra előnyös lehetett, mert a gótok sem évi adót, sem gabonaszolgáltatást nem kaptak. A gótok ezután hat évig nem háborgatták a birodalom határait; Valens úgy rótta le irántuk háláját, hogy fejedelmeiket ékszerekkel s arany emlékpénzekkel tisztelte meg.

A Szilágy-Somlyó közelében talált gót fejedelmi kincsek s ezek között a császári medaillonok arra mutatnak, hogy Athanarich székhelyét a régi Porolissum falai alatt ütötte fel, s a gótok ekkortájt hazájukul a bérces Erdélyt tekintették.

Azonban a béke, mely ideig-óráig a birodalom és a germánok közt fennállott, ahhoz a szélcsendhez hasonlított, mely a zivatart megelőzi. Messze napkeletről egy vad népáradat közelgett, mely kiszorította a gótokat hazájukból s rávetette őket a római birodalomra. S a birodalom recsegve, ropogva omlott össze.

E napkeleti nép a hunnok voltak.