(165–375)

A II. század közepén a germán népek nagy forradalmon mennek át. A markomannok, kik Cseh- és Morvaországot, a quádok, kik Magyarország felvidékének nyugati hegységeit lakják, mindjárt kezdetben bele kerülnek a néphullámzás e sodrába. Észak felől előre törő barbár népek szorítják őket s ezeket meg alighanem a gótok űzik maguk előtt. Antoninus Piusszal a római birodalom békéje is sírba száll s utódja Marcus Aurelius alatt megkezdődik az élet-halál harc a germánokkal, mely háromszáz évi rettenetes küzdelem után halomra dönti a római birodalmat.

Marcus Aurelius trónra léptével (161) egyszerre gyullad ki a háború fáklyája nyugaton, északon és keleten. A jeles császár legelőbb is keleten végez, legyőzi a parthusokat; de e célból mozgósítja a dunai tartományban levő őrségeket s a legiók távozásával védtelenül marad a germán határvonal. A kedvező alkalmat felhasználják a chattok s 162-ben rémületes erővel törnek be Noricumba és Rhaetiába; majd 165-ben a markomannok törik át a Duna-vonalat, magukkal ragadva más törzseket is, mint az Elbe alsó folyásánál tanyázó longobárdokat, s lakóhelyeket keresnek a Duna jobbpartján. Szerte küldött társaik által szövetségre szólítják fel szomszédaikat; de a legiók visszaszorítják őket a Dunán. Azóta a császár egész uralkodását betöltik e nagy elkeseredéssel s változó szerencsével folyó harcok, melyek kemény próbára teszik a birodalom erejét. Színhelyük Pannonia és a szomszéd quádok és jazygok országa, melyet ekkor ismernek meg a rómaiak.

Az úgynevezett markomann hadjáratban részt vettek mindazon népek, melyek az Elbe és Tisza forrásai közt tanyáztak. E szerint a harctér egy része a mai Magyarország északi fele volt s ugyanezért nem lesz érdektelen, ha a germán népek akkori elhelyezkedését szemügyre vesszük.

Az Elbe forrása és a Duna közt, a mai Cseh- és Morvaország területén állott a markomannok királysága. Mellettök, körűlbelől a Morva folyó torkolatánál laktak a svébek, kik egykori nagyságukhoz képest egészen összetöpörödtek. A Morva és Garan folyók közt, úgy hogy egészen a Dunáig értek, volt a quádok földje. A markomannok és quádok mögött északon, a vandalok és rokonaik, a viktuálok tartózkodtak; tőlök délnyugatra, Csehország nyugati részén a birodalommal barátságos lábon álló hermundurok tanyáztak.
A longobárdokat Bojohemum fensikjairól leszorították a felső Vág hegységei közé s fő helységük valószinűleg Laugaricio volt, vagyis a mai Trencsén. A Garan felső folyása mentén ásták a vasat Selmec- és Körmöcbánya vidékén a kelta gothinok, kik szívesen ajánlották fel szövetségüket a császárnak, mint a kiket a szomszédok úgyis terhes adókkal sujtottak.
Ezektől délre a dák háborúban is szerepet játszott lovas búrok laktak, körűlbelől Nográd-, Hont- és Gömörvármegyékben. A Tisza két partját a szarmata jazygok tartották megszállva, míg a Kassától a Mármarosig elterülő északkeleti országrésznek egy dák törzs, a kostobokok voltak a lakói. Végre a felső Tisza és a hármas Körös közt lévő területet a germán bastarnák birtoka volt.

Marcus Aurelius a 172–173-iki telet a Garan melletti téliszálláson töltötte. Itt írta Elmélkedései című munkájának második könyvét. Alapos oka volt a harc színteréről el nem távoznia. Mert alig hogy megenyhült az idő, a quádok ismét fészkelődni kezdettek s megtagadták az engedelmességet.
A császár megindult ellenök s csakhamar rájuk akadt. A quádok addig mesterkedtek, míg a légiókat egy völgykatlanba csalták s akkor azután körülfogták őket. De a római katonák pajzsaikkal szorosan egymáshoz simúlván, vitézül küzdöttek. Az ellenség ekkor abba hagyta a harcot, meg lévén győződve, hogy a hőség és szomjúság minden további erőfeszítés nélkül is kezükbe juttatja a legiókat. Számra nézve is túlsúlyban voltak s körűlsáncolták a völgyet, hogy a rómaiak sehonnan se kapjanak vizet.
A katonákon nemsokára a kimerültség jelei mutatkoztak; már-már ki voltak téve annak, hogy a quádok meg fogják őket semmisíteni. Ekkor hirtelen sűrű fellegek támadtak, megeredt az eső s a legiók új erőre kapva, csúful megverték a quádokat. Ezek ellenvetés nélkül elfogadták a császár dictálta békeföltételeket; kötelezték magukat, hogy a náluk volt 50,000 hadi foglyot és szökevényt haladéktalanul kiszolgáltatják. A jazygok is annyira megszeppentek, hogy ők is készeknek mutatkoztak 100,000 hadi fogolynak kiadására.
Úgy látszik, ez az óriási szám megoszlott közöttük és a gót vandalok között. A hadjárat sikerének megörökítésére Marcus Aurelius 175-ben Sarmaticus feliratú emlékérmeket veretett.

A császár azután e foglyokat és szökevényeket szétosztotta különféle provinciákba s belőlük részint katonák, részint földmívelők váltak. Legfőképpen Dacia, Pannonia, Moesia és Germánia lakosait szaporította velük, de jutott egy csapat Itáliának is, kik Ravenna körül kaptak szállásokat.

Marcus Aureliusnak az volt a célja, hogy úgy a markomannok és quádok, mint a jazygok területét beolvasztja a birodalomba s provinciákat alakít belőlük. A germánokat megfékezvén, minden törekvése oda irányult, hogy a jazygokat megverje s őket a germánok ellen bármikor felhasználhassa.
Elhatározta tehát, hogy fegyverrel biztosítja érdekeit. 174-ben Aquincumból tekintélyes sereg élén átkelt a Dunán s a jazygokat tiszamenti szállásaikon kereste föl. Hajóhidat veretett a Tiszán is s behatolt a délmagyarországi mocsaras vidékekre, hogy őket céljainak megnyerje. Azonban Avidius Cassius Ázsiában fellázadván, sietnie kellett e hadjárat befejezésével. Szövetséget ajánlott tehát a jazygoknak és búroknak, kik azt szívesen elfogadták; készeknek nyilatkoztak csapataikat azonnal kiállítani, ha a császár tovább is folytatja a háborút a quádokkal. Egyszersmind befoglalták a békeföltételekbe, hogy szomszédaikkal közös gyűlést és vásárokat tartaniok nem szabad s a Dunán külön hajókat nem járathatnak.

Avidius Cassius lázadását a császár szerencsésen elfojtván, 176. nov. 27-én tartotta meg diadalmenetét a barbárok felett nyert győzelmeinek megünneplésére. A senatus nagyszerű diadalkaput építtetett tiszteletére, s győzelmei emlékére készült az a remek oszlop, melyen pompás domborművekben a markomann és szarmata háború eseményei vannak megörökítve. Úgy látszott, hogy a birodalom most már a béke és nyugalom áldásait fogja élvezni.

De ez a remény már 178-ban meghiúsult. A markomannok és quádok megrohanták a Duna bal parti castrumokat és kiverték azokból az őrséget. A pannoniai legatusok sürgősen kérnek a császártól segélyt, ki fiával Commodussal 178. aug. 5-én indul el Rómából.
Elhatározta, hogy a telet a pannoniai Vindobonában tölti s tavaszszal megvalósítja azt a vágyát, hogy provinciává alakítja a háború által feldúlt összes dunántúli területeket. Azonban 180. márciusában meghalt s utóda fia, a 19 éves Commodus lett. Egészen ellentéte nagy atyjának. A helyett, hogy a már egészen megtört markomannokat végkép leigázta volna, csak hogy a fényes világvárosba, hová élvhajhászó természete csalogatta, mennél előbb visszatérhessen, békét ajánlott nekik, csak annyit kötve ki, hogy a szökevényeket s hadifoglyokat adják ki, fizessenek évenként gabonaadót, adják át fegyvereik egy részét s állítsanak 12–13,000 főnyi segédcsapatot. S ellenére a katonák heves ellenszegülésének és tiltakozásának, a quádokkal is ugyanily föltételek alatt kötött békét.
Egyúttal mindkét népre nézve megállapította, hogy gyűléseket havonként csak egyszer tarthatnak egy római centuriónak mint császári biztosnak jelenlétében. Végül szigorúan megtiltott minden ellenségeskedést a jazygokkal, búrokkal és vandalokkal. Erre az új császár visszavonja az összes dunabalparti őrségeket s önként engedi kezéből kisiklani a tizenhárom éves nagy háborúnak összes sikereit.
Nemsokára a búrok- és jazygoknak is egyességet ajánl, melyet ezek kész örömmel fogadnak; kezeseket adnak s nagyszámú hadifoglyot bocsátanak át, így a jazygok egymaguk 15,000 embert adnak át a római biztosoknak. Mindakét néptörzs megesküszik, hogy Dacia határaihoz és a Duna partjaihoz nem fognak közeledni, sőt negyven stadiumnyi távolságban még barmaikat sem fogják legeltetni.

A béke csak arra való volt, hogy a germán népek új erőt gyűjtsenek. Ezzel szemben Septimius Severus újonnan szervezte a dunai határvédelmet s megújíttatta a hadi utakat. Caracalla alatt a markomannok és vandalok egymással szövetségre akartak lépni, de e szándékukat a császár meg birta hiúsítani. S mikor előtte a quádok királyát, Gajobomarust bevádolták, ezt kivégeztette s a quádokat a régi szövetség épségben tartására szorította.

Caracalla utódja, Macrinus egy évi uralkodása alatt a hegyidákok – mindenesetre a kostobokok – pusztították Daciát.

Severus Alexander utódjának, Maximinusnak atyja gót ember, anyja alán asszony volt. Kezdetben egyszerű pásztoréletet élt s belépvén a hadseregbe, fokról-fokra emelkedett. A mint császárrá lett, szigorú fegyelmet hozott be a hadseregbe s azután Germánián át a pannoniai Sirmiumba vonult. Útközben megfékezte az alamannokat s terve volt, hogy Pannoniából az északi barbárok ellen vezet hadjáratot. De csakhamar ellenfele támadt, s midőn ezzel meg akart mérkőzni, Aquilejában meggyilkolták.

Ekkortájt tolúlnak előtérbe a gótok. A szlávoktól leszoríttatva a Duna torkolatai mellé, a Fekete-tenger északi partvidékét és a Krimi-félszigetet elfoglalják s az amalok törzséből való királyuk, Ostrogotha, a gótok első történeti királya, már a taifálok, asdingok, kárpok és peucinok közűl toborozza hadait.

Philippus Arabs idejében, 248- vagy 249-ben teszi lábát Ostrogotha a római birodalomba. A monda a segédcsapatokat nem számítva 300,000 főre becsüli hadseregét. Épen ekkortájt ünnepelte a római birodalom fennállásának ezeréves fordulóját s az ünnep zajába bele harsant a gótok csatakiáltása. Elárasztották Moesiát s Marcianopolis városa csak nagy összeg pénzen válthatta meg elpusztulását. Az ellenök siető császár fajrokonaikat, a Daciától északra tanyázó gepidákat tüzeli fel s ezek segítségével visszaszorítja a gótokat. De ezek azután a gepidákra rontanak; elkeseredett harc fejlődik ki köztük, melyben Ostrogotha elesik.
A gepidák erre a Dacia és Tisza folyó közti alföldet szállják meg. Azonban Ostrogotha utódja, Kniva folytatja a harcot a birodalom ellen; két nagy népcsoporttal tör be, az egyik elözönli a síkságot, a másik áthatol a Balkánon, megveri és megöli Decius császárt és irtózatos vérfürdő után beveszi Philippopolis városát, százezer embert ejtvén fogságba. Thracia és Macedonia nagy pusztuláson mennek át s az új császár, Gallus kénytelen a gótokkal lealázó békét kötni, melynek értelmében ezek mérhetetlen zsákmányukkal szabad átvonulást biztosítanak maguknak a Dunán s bizonyára az évi adót is továbbra megkapják.

E közben újra rémítő pestis-járvány látogatja a birodalmat s tizenöt éven át roppant pusztítást visz véghez, úgy hogy egész városok néptelenné válnak. A gótok felhasználják a birodalom kétségbeesett helyzetét s újra betörnek; tűzzel-vassal pusztítják a Balkán vidékét, a Dunától kezdve a tengerig. Valerianus alatt a római vezérek, Aurelianus és Probus a dunai limes felső és középső részének védelmére szorítkoztak; Dacia pedig, melyet a germánok szakadatlanul ostromoltak, a birodalomra nézve ekkor ment veszendőbe.

A gótok most a tengerparti városokra vetik magukat. Egymásután rabolják ki Trapezunt, Pithyus, Chalcedon, Nicaea és Nicomedia városokat. Beeveznek az Archipelagusba s beveszik Ephesust, elhamvasztván az itteni híres Diana-templomot. Nemsokára Herakleánál kötnek ki s feldúlják a kisázsiai tartományokat.

Véres háború dühöng a Rajna mentén is. A germánok 256-ban betörnek Galliába s a római hadak csak a legnagyobb erőfeszítéssel birják őket visszaszorítani. Egyes csapataik áthatolnak a pyrenaei hegyeken, bebarangolják Spanyolországot, sőt a tengeren is átkelnek Afrikába is; míg más csapatok Itáliát keresik föl s Rómát is fenyegetik. Ezeket Gallienus Milanónál éri utól s csúful megveri. Innen Illyria és Pannonia megfékezésére siet, hol szintén rabolva dúlnak a germánok; Attalus markomann királynak Felső-Pannoniában földeket engedvén át, ezt békére szorítja s Pipa nevű leányát második feleségül eljegyzi. Ellenben az alamannok megint Itáliába rontanak be s bár Gallienus utódja, Claudius császár véres csatában leveri őket, újabb és újabb csapatok támadnak nyomukban.

Posthumust, ki Gallia fölött uralkodott, 267-ben saját katonái megölvén, a germánok megint vérszemet kapnak. Elpusztítják egész Galliát. Végre Aquitania helytartóját, Tetricust teszik meg császárnak. Ő maradt azután nyugat uralkodója, mígnem 274-ben Aurelianusnak meghódolt.

Míg ezek nyugaton történnek, a gótok Kis-Ázsiát és a Balkán-félszigetet dúlják. 266. körül a martalóc herulokkal egyesülten megtámadják magát Byzancot is, a mikor visszaverik őket, elárasztják egész Görögországot. Illyriában Pannonia felől betörő gótokkal találkoznak, de itt azután erős vereséget szenvedve, visszavonulnak.

Nem csoda ezek után, ha Rómában a kedélyek közel álltak a kétségbeeséshez. Nem volt a birodalomban egy talpalatnyi föld, mely a barbárok pusztításaitól ment maradt volna. A veszedelem tetőfokát érte el. Ekkor ajándékozta meg a gondviselés a birodalmat a nagy császárok és hősök egész sorával s általok egy század folyamán fölemelte ismét régi, habár csalóka, dicsőségére. E császárok elseje a dalmata származású Claudius volt (268).

Claudius első nagyszerű győzelmét az alamannok felett aratta, kiket a Garda-tónál oly borzasztóan tönkretett, hogy alig fele részük menekült meg. Azután a fölött tanakodott, Tetricust támadja-e meg előbb vagy a gótokat. Ez utóbbiak ellen határozta el magát, mert ezek a birodalomnak voltak ellenségei, amaz pedig csak az ő személyének. A gótok javában dúltak Thessalonika vidékén, midőn a császár megindult ellenük.
Főtörekvése az volt, hogy visszavonulási útjokat elzárja; ugyanezért a Margus (Morava) folyó felől közeledett. 269-ben Naissus mellett (a mai szerbországi Nis) találkozott velök. Az ütközetben a gótok 50,000 embert vesztettek; többi részök, hazájába nem térhetvén vissza, Macedoniába menekült, hol közülök számosan pusztultak el részint éhség, részint a római hadak üldözése következtében.
A tengeren szerencsét próbált gótok is pórul jártak s vereségük teljesnek látszott. Claudius legalább azzal dicsekedett, hogy 320,000 embert s 2000 hajót semmisített meg. Annyi gót nő esett fogságba, hogy minden katonájának kettő-három jutott. Tömérdek rabszolga, barom, juh és ló lett a rómaiak zsákmánya. (V. ö. III. k. 574. l.) Azonban 270-ben újra kitört a pestis s Claudius is belehalt.

A hadsereg zöme Sirmiumnál Aurelianust kiáltotta ki császárrá, kit még életében Claudius is legméltóbbnak ítélt utódjául. Pannoniai származású ember volt s Sirmium (a mai Mitrovic, a régebbi Száva-Szent-Demeter) közelében egy kis faluban született. Testileg, lelkileg egyaránt kiváló alak, kiben magas hadvezéri tehetség párosult szilaj indulatokkal.
Katonái hős dalokat és mondákat költöttek róla; beszélték, hogy egy napon 48 szarmatát, a rá következő napokon meg 950-et szúrt le saját kezével. Uralkodása mindössze csak négy évig és kilenc hónapig tartott, de e rövid idő alatt is nevezetes hódításokkal koszorúzta hadvezéri hírnevét. Megtörte a gótok erejét, megzabolázta az Italiát fenyegető barbárokat, visszaszerezte Galliát, Hispániát és Itáliát a bitorlóktól s végül keleten megalázta a büszke Zenobia gőgjét.

Alig vette föl a császári bíbort, mikor híre jött, hogy egy eddig ismeretlen germán törzs, a juthungok betörtek Itáliába. Aurelianus haladéktalanul Rómába sietett, s itt a senatus és a nép hódolatát fogadván, hadaival megindult a visszavonulóban levő juthungok után, kiket a Dunánál ért utól, s rajtuk győzelmet aratott. Úgy hogy ezek békekövetséget küldöttek hozzá, de a császár azt felelte nekik, hogy majd hazájukban fog nekik föltételeket szabni. Majd a jazygokkal szövetkezett vandalok, kik épen az imént vándoroltak el az Elbe forrásai mellől s az Askiburgi-hegyek közűl a Maros folyó és a három Körös mellékeire, törtek be Pannoniába a Balaton környékére; de ezek is vereséget szenvedtek s békéért könyörögtek. A békét oly feltétel alatt kapták meg, hogy kétezer katonát állítanak a római hadseregbe, királyfiaikat adják kezesekül, ellenben a rómaiak a Duna-partig szállítanak részökre gabonát.

Azután megint a juthungok törtek Itáliára, melynek őrségeit a császár kénytelen volt a vandalok ellen foglalkoztatni, minélfogva az ország védtelen maradt. A juthungokkal az alamannok és markomannok vettek részt a hadjáratban s különösen Milano környékét pusztították. Aurelianus sietve érkezett Itáliába. A germánok Placentia mellett egy erdőségben foglaltak hadállást s az éj sötétjét felhasználva, megtámadták a rómaiakat, kik ezúttal erős vereséget szenvedtek. De mikor azután sikerült őket hadállásaikból kivetni, megfordult a kocka s a rómaiak lekaszabolták a vad ellenség nagyszámú csapatait.

A császári hadak előbbeni vereségének híre zendülést idézett elő Rómában. Aurelianus haragra lobbantva tért ide vissza s a zavargókat kegyetlenül megbüntette. Azután a senatus határozatát kinyervén, a fővárost, melynek Servius Tullius korában épült falai összeomladoztak, nagyszerű erődítményekkel kezdte körülvenni s mintegy 2 1/5 mérföld kerületű várfalakat építtetett.

A császárokat régen bántotta, hogy keleten, Palmyrában egy asszony, a büszke Zenobia nagyhatalommal uralkodott. Aurelianus 271-ben elhatározta, hogy hatalmát megtöri. Illyricumon át vezette seregét, s itt több gót csapatot tett tönkre. Azután menetközben átvonult a Dunán, hogy szemügyre vegye Daciát, melyet a gótok már majdnem pusztasággá változtattak. Épen akkor is egy Cannabaud nevű gót főnök dúlta a tartományt; ezt a császár azonnal megtámadta s 5000 emberét lemészárolta.

Ezek után joggal nevezhette magát Aurelianus a világ helyreállítójának (restitutor orbis). Ilyen felirattal pénzeket is veretett s ezen az egyen kívül más megtisztelő név nem kellett neki. 273-ban rendkívül fényes diadalmenetet tartott Rómában. A diadalmenet élén nemcsak húsz elefánt és tömérdek állat, tizennyolc nemzetből való hadifogoly, köztük gótok, alamannok, roxolánok, szarmaták, frankok, svébek, vandalok és más germánok, hanem a drága gyöngyök és arany bilincsek alatt görnyedő Zenobia királyné s a volt ellencsászár Tetricus haladt. Négy szarvastól vont kocsiban, mely állítólag egy gót fejedelemé volt, vitette magát a császár a Capitoliumra. Az ünnepélyt ajándékkiosztás és számtalan játékok rekesztették be.

Aurelianus uralkodása nevezetes Dacia történetére nézve. Említettük, hogy e tartomány már Gallienus alatt veszendőbe ment a birodalomra nézve. Ezt úgy kell értenünk, hogy Erdélyországon kívül Dacia többi részei a barbárok kezébe kerültek s a császárok e foglalást tétlenül nézték. Csak az erdélyi városokban maradt még némi rómaiság, mívelve a bányákat s örökös remegésben tengetve életét.
Végre Aurelianus 274-ben azt a csekély őrséget, mely itt összpontosítva volt, egészen kivonta innen s a római lakosokat egytől-egyig áttelepítette Felső- és Alsó-Moesiába, melyekből Dacia néven új provinciát alkotott. Az itteni lakosoknak pedig valószinűleg Moesia és Thracia elpusztított vidékeit engedte át. Így pusztult ki teljesen Daciából a római lakosság s az elhagyott városok és falvak idővel romba dőlvén, a jövevény szlávok és germán népek tanyáivá lőnek. A római lakosok elköltözése után feledésbe mentek az egykori földrajzi nevek is s egy-két század leforgása alatt már csak a romok jelezték, hogy itt valaha a római műveltség napja ragyogott.

Ez volt Aurelianus utolsó művelete. Épen a persák ellen vezette hadait, midőn Byzanc környékén néhány katonája összeesküdvén, 275. január hó végén orozva meggyilkolták.

Utódja a hetvenöt éves senator, Tacitus lett, ki a gótokat Thraciából kiszorította. Ez után a sirmiumi születésű Probus következett, ki teljesen méltó volt arra a magas polcra, melyre őt a sors állította. Alig hogy Aurelianus haláláról a rajnai germánok értesültek, azonnal elözönlötték Galliát s tömérdek városát elfoglalták. Probus hatalmas sereggel ment ellenük, több szerencsés ütközet után visszaszorította őket s elvette minden zsákmányukat.
A tizedföldeket visszakapcsolta a birodalomhoz s ide az alamannok egy részét telepítette. Az alamannokkal olyan értelmű szövetséget kötött, hogy 16,000 katonát tartoznak adni s a limes őrizete is kötelességükké lett. Hasonló szövetségre lépett a császár a frankokkal, gótokkal s a többi dunai germánokkal is. Úgy hogy Probus büszkén értesíthette a senatust, hogy Germánia teljesen le van igázva s kilenc királya térden könyörgött békeért. «Nektek szántanak immár – így ír levelében – az összes barbárok, nektek aratnak s velünk együtt harcolnak a bentebb lakó népek ellen.»

Ekkor lépnek előtérbe a burgundok, kiket Probus a vandalokkal együtt megaláz. Eredeti hazájuk az Odera és Visztula közötti terület volt s mint többi fajrokonaik, innen nyomultak lefelé délnek s illetőleg délnyugatnak.

Számos germán törzset telepített át Probus a birodalomba, mint például a bastarnákat és a gótok, gepidák és vandalok egy részét Thracia elpusztult vidékeire, a frankokat Britanniába. Célja nyilvánvalólag az volt, hogy a germánokat saját fajrokonaikkal állítsa szembe s a mindent összetipró vadságnak a polgárosodás útjára terelt békés elemekből emeljen gátat. Azzal, hogy különböző területeken megosztotta őket, erejöket vélte gyengíthetni s a mellett mindenkor kész katonákat nyerni bennük.

Probus nemcsak mint hadvezér volt nagy, hanem mint kormányzó is. Bámulatos, hogy míg közel egy negyedszázadon át megszakítás nélkül csupán a harcnak él, maradt ideje arra is, hogy a béke áldásainak fáklyavivőjévé szegődjék. Nemcsak közhasznú épületek állításában fejtett ki nagy buzgalmat, hanem javított a hajózási viszonyokon, pusztaságokat változtatott át művelt területekké, növelte a népességet s mindenekfelett nagy gondban részesítette a szőlőtermelést.
A szőlőmívelés, mint az olajfatenyésztés is, addig úgyszólván Itália monopoliuma volt; Probus nemcsak szabaddá tette mindenkire nézve a szőlőművelést, hanem az egyes provinciákban katonái által tömérdek vesszőt ültettetett el. Ekkor honosult meg először hazánkban is a szőlő; először a Szerémségen és a Balaton mentén termettek a tőkék.

Katonáit tulságos kényszermunkával halmozta el. Ez volt a veszte. Mikor Sirmium mellett nagy sáncmunkákat kellett végezniük, fellázadtak s megölték Probust. Nem végezhette be feladatát; a nagyszerű védelmi és hadi rendszernek csak alapjait rakhatta le. Életirója elmondhatta róla, hogy békét szerzett az egész világnak.

Ez időtájban a germánok közt új népcsoportok keletkeztek. A Don és Erdély bércei közt tanyázó gótok két nagy felekezetre szakadtak; egyik részük a greuthungok (griut = homok) a pusztaság lakói voltak, másik részüket pedig, mely az erdőségeket lakta, tervingeknek hítták (triu = fa). Később mikor itteni szállásaikat elhagyták, amazok a keleti gótok, ezek meg a nyugati gótok elnevezést vették fel.
A juthungokkal már találkoztunk; ezek a markomannoktól északra laktak s a hermundurok egy részének több germán törzzsel való egyesüléséből állottak elő. A hermundurok másik része a thuringok nevét vette föl. A svéb népcsoportból valók a burgundok, kik a Visztula mellékein alakultak ki s délnyugatnak szoríttatva a frankok és alamannok közt a Majna partjain telepedtek le. A vandalok a gótok rokonságához tartoztak s a Kárpátok északi lejtőiről vándoroltak le a magyar alföldnek a három Körös és Maros folyóktól öntözött részére. Végül a lugiak (logionok) törzse eredetileg Sziléziában tanyázott a vandalok és a quádok közt; nagyobb szerepet nem játszott s később alighanem elszlávosodott.

Diocletianus uralkodásának első hat évét a birodalom berendezése töltötte be. De közben egy mozgalom tört ki Galliában s ennek elnyomása a Maximianus vállaira nehezedett.

E mozgalom a galliai parasztok lázadása volt (bagaudae). Tudjuk, hogy Gallia lakossága még a kelta időkből három rendre oszlott: a papságra, nemességre és köznépre. A köznép el volt nyomva s rendszerint valamely hatalmas főnök oltalma alá adta magát. Idővel azután a lakosság zöme csupa rabszolga lett; s ezeket nemcsak uraik kínozták, hanem a be-betörő barbárok, a római katonák és adószedők is hallatlan mértékben fosztogatták őket.
Végre türelmüknek elszakadt a fonala. A parasztok vezérei, Aelianus és Amandus az első sikerektől felbátorítva, esztelenségükben a császári címet is fölvették. De Maximianus legiói leverték a fegyelmezetlen tömeget s a köznépre ezután még súlyosabb rabság nehezedett.

Maximianus erőt vett a burgundokon is, kiknek sorait ínség és ragály tizedelte, minélfogva nem nagy dologba került őket visszaszorítani. Az északról özönlő herulokat és chaibonokat, e gótokkal rokon törzseket, véres csatában szintén tönkretette. 287-ben a frankok egész Trierig elkalandoztak; Maximianus átkelt a Rajnán s egy elűzött frank királyt visszahelyezett. De még ezzel nem pihent el a háború szelleme; a nyugati gótok, taifálok, vandalok, gepidák, alamannok és burgundok részint egymásra agyarkodtak, részint a határvonalat háborgatták. Maximianus erős keze féken tudta őket tartani.

Diocletianus a határvonalak megerősítésére nagy gondot fordított. A Rajnától a Dunáig huzódó régi táborállomásokat, városokat és castellumokat rendbe hozatta, kijavíttatta s a legszigorúbb őrizettel látta el. Nem is igen mertek ebben az időben a germánok a limes ellen támadást intézni; sohasem szünetelő harcvágyukat azután egymás ellen folytatott háborúkban elégítették ki.
Egyébiránt a legyőzöttekkel szemben Diocletianus is azt az eljárást követte, melyet már Probus meghonosított; a hadifoglyokat Galliának a háborúk következtében néptelenné vált részeibe osztatta be. Az egykor félelmes ellenségből ekként csendes földművelők váltak, kik csoroszlyával hasogatták a földet s barmokat hajtottak a közeli városok piacaira.

Így lettek az alamannokból és frankokból is békés telepedők s a Fekete-erdő vidéke, az egykori tizedföldek területe fölvette az Alamannia nevet, holott is mindinkább gyökeret vert a római művelődés.

De nemcsak a Rajna mentén, hanem a közép Duna vidékein is érezték a római karok súlyát a barbárok. A kik nem engedelmeskedtek, azokat könyörtelenül megfenyítették. Igy erős harcok folytak 283. és 284-ben a jazygok, 295-ben a karpok és bastarnák s 299-ben a markomannok ellen. Mindezen összeütközésekből a római sasok kerültek ki győzedelmesen.

A 306. évben Constantius fiát, Constantinust kiáltották ki a legiók császárrá. A történelem a «nagy» jelzővel tisztelte meg őt s e címet kiváló testi és lelki tulajdonságainál fogva teljesen megérdemelte. A germánokkal szemben az elrettentés politikáját alkalmazta. Így mikor egy frank csapatot sikerült elfognia, a vezetőket, Askarich és Gaiso nevű királyokat, a trieri amphitheatrumban vadállatokkal tépette szét.
Mikor pedig a szövetséges frankok és alamannok betörtek, Constantinus leverte a frank bructereket, kegyetlenül elpusztította országukat, összefogdostatta a férfiakat és nőket s ezeket is Trierbe szállíttatta, hol szintén a fenevadakkal szaggattatta őket ízekre. Állítólag olyan nagy volt a számuk, hogy a vadállatok a vérengzésben kimerültek.

Ez és a katonai erő azután kedvét szegte a rakoncátlan germánoknak. Mindenütt megbízható legiók, erős castellumok őrködtek a birodalom épsége fölött. A Rajnán pompás hadihajók nyüzsögtek, Köln mellett pedig egy hatalmas kőhíd épült, mely századokon át küzdött az alatta rohanó árral s fennállott I. Ottó császár koráig.

Constantinus császár levervén vetélytársait s az uralkodást a maga kezében összpontosítván, még nagyobb erővel fordulhatott a barbárok ellen, ha ezek fejöket valahol fölemelni merték. 313-ban a frankok újra átlépték a rajnai határt; de Constantinus mint a villám váratlanul elébük került, körülzárta őket s borzasztó kegyetlenséggel számolt le velök. A foglyokat újra Trierbe szállíttatta a fenevadak martalékául.

A 321. és 322. évben a jazygok és gótok okoztak bajt Constantinusnak. A Duna-Tisza közén tört ki a háború s a jazygokat valami Rausimut nevű gót főnök segítette. De a császár békére szorította s kötelezte őket, hogy szükség esetén negyvenezer katonát tartozzanak segítségül adni.

Egy évtized eltelte után az Erdély bércei közt tanyázó gótok nyugat felé akartak terjeszkedni s a vandalokkal a Maros mellett véres ütközetet vívtak. A jazygok, mint a vandalok szövetségesei, látván a gótok nagy számát és erejét, Constantinushoz fordultak s pártfogását kérték. A császár szivesen megigérte ezt nekik; de ekkor Ariarich, a gótok királya bosszút forralt s Moesiára ütvén, roppant pusztítást vitt véghez. Constantinus személyesen ment ellene s bár hadserege először meghátrált a gótok előtt, második összeütközése alkalmával, mikor már legidősebb fia helyettesítette a császárt, nagy győzelmet aratott a gótokon.



Folytatás: A germánok és a római birodalom 2. rész