A germánok isteneiről több helyen is szó esik. Rögtön a 2. caputban olvashatjuk, hogy Tuisco nevű istenük a földből született. Tőle és fiától, Mannustól ered a germán nép. Mannusnak három fia volt, akikről egyes népcsoportok kapták nevüket. Ez a hármas tagolás, a három istengeneráció a római olvasó számára a görög, illetve a római mitológiából ismerős (Uranos, Kronos, Zeus, Poseidon, Hadés), de számos más indoeurópai népnél is megtalálható. A germán Mannus istennel rokon az ind Manus, egyértelmű tehát, hogy itt nem etnográfiai toposzról, hanem közös indogermán örökségről van szó.
A 9. caputban olvasható a vallásosság és az istentisztelet további leírása. A három germán főisten, Wodan, Ziu és Donar interpretatio romana révén római istenségekkel azonosítva szerepel, az olvasó számára kapcsolatot teremtve az ismert hazai és az ismeretlen idegen között.

Problémás Tacitusnak azon kijelentése, miszerint „nec cohibere parietibus deos neque in ullam humani oris speciem ex magnitudine caelestium arbitrantur”. Az épület nélküli kultusznak később két helyen is ellentmond az író: cap. 40. és Ann. 1, 51. Az első szöveghelyen szereplő templum szót olvashatjuk ugyan az eredeti, kultikus célra kihasított földterület értelemben, a második idézetben azonban egyértelműen valamilyen épület lerombolásáról van szó. Az eddig elvégzett régészeti kutatások nem nyújtottak segítséget a kérdés tisztázásához.
Bár ásatások során egész falvak a felszínre kerültek, lakott településen belül nem találtak olyan épületeket, amelyek kultikus célokat szolgálhattak. Abból a tényből azonban, hogy már a neolitikumból és a bronzkorból tudunk kultikus építkezésekről, arra következtethetünk, hogy ezek a kultikus épületek esetleg a településeken kívül, izoláltan helyezkedtek el, a régészek pedig ez idáig még nem bukkantak rájuk.
A rokon népek vallásos fejlődése mindenesetre arra utal, hogy a korai templom vagy szentélyépítés a germánokra is jellemző volt. A „lucos ac nemora consecrant” kijelentés azonban mindenképpen helytálló, ugyanis Türingiában a lápvidéken, északon pedig erdőségekben találtak olyan bekerített áldozati helyeket, melyeken primitív, ember alakúra faragott faoszlopok álltak. A ligeteknek, erdőknek ez a vallásos tisztelete viszont nem csak a germánokra volt, jellemző, hanem más észak-európai népekre, sőt a görögökre és a rómaiakra is.

A fent említett ember formájú faoszlopoknak a megléte kétségbe vonja Tacitusnak azt az állítását, mely szerint a germánok kerülték az istenek antropomorf ábrázolását. Az oszlopok mellet végzett állat-, ritkábban emberáldozatok nyomai bizonyítják, hogy ezek a faragványok isteneket ábrázolnak.
Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy Tacitus itt ismét egy toposzt alkalmaz: „az antik világ művelt emberének alapmeggyőződéséhez tartozott, hogy az istentisztelet eredeti és romlatlan formája kizárja templomok emelését és képmások készítését”. A locus communis beépítése itt oly módon történik, hogy Tacitus az igazsághoz való hűséget írói célja alá rendeli. A templomépítésben, szoborállításban, sőt uralkodók istenítésében tobzódó Róma elé a barbár nép egyszerű, természetközeli kultuszát állítja példaként.

Az eszményi képet ellensúlyozza az áldozatbemutatásról szóló híradás. A Tacitus által említett állatáldozatokra számos régészeti bizonyíték került elő. Az emberáldozatok kérdése vitatott, azonban Türingiában és Dániában találtak Tacitus állítását („humanis quoque hostiis litare fas habent” ) megerősítő leleteket. A dán lelőhelyen összetört emberi csontok kerültek elő összekeveredve az állatáldozat maradványaival. E kérdésben a leírás tehát ismét hitelesnek tekinthető.

A kultikus cselekmények tárgyalásánál ejtsünk szót a germánok temetkezési szokásairól is. A halottkultuszról a 27. caputban, a Germania általános részének végén olvashatunk. A szertartás egyszerűsége megdöbbentő lehetett a rómaiak számára, az író talán itt is moralizáló célzattal taglalja a barbár szokást. Az elhunyt máglyájára fegyvereit, esetleg lovát helyezték – írja Tacitus. Ásatások tanúsága szerint néha még ennyit sem: a weser-rajnai germánok szinte csak a ruhát adták a halotthoz a máglyára.
Máshol egyéb használati tárgyak, pl. a fentebb említett ezüst-, ill. agyagedények, aranydíszek is kerülhettek a sírba. Ez a szokás más indogermán népeknél is élt, többek között Homérosnál, Sophoklésnél is olvashatunk róla. Fischer és Heiligmann tanulmányukban felhívják azonban a figyelmet arra, hogy a sírok tartalmából a halott társadalmi rangjára következtetni nem minden esetben lehet.
Bruck állította fel azt a tételt, miszerint a sírba az került, amit az elhunyt saját maga szerzett – hadizsákmány, ajándékok –, a család közös tulajdonát képező tárgyak pedig örökíthetők voltak. Ez az elmélet azonban megdőlt, amikor kiderült, hogy már a mykénéi kincseskamráknál sem ragaszkodtak ehhez az eljáráshoz következetesen. Germaniában is találtak olyan sírokat, amelyben nem feküdt fegyver, amiből tehát nem azt a következtetést kell levonnunk, hogy az illetőnek nem volt fegyvere, hanem hogy az a családjára szállt.

A téma lezárásaképp Tacitus megemlíti, hogy a halott hozzátartozói közül a nőknek gyászolniuk, a férfiaknak emlékezniük illik. Ez a gondolat egybecseng az Agricola záró soraival, ezért az idézett megállapítás inkább a szerző írói stílusát dicséri és személyes véleményét, eszményét tükrözi, mint a germán valóságot.