Antik etnográfiában az államszervezetről egy-egy barbár néppel kapcsolatban alig írtak valamit, azt is csak sematikusan: „neque moribus neque lege aut imperio quoiusquam imperantur” . Egy-egy idegen nép berendezkedése ugyanis túlságosan távol állt a görög városállamtól, az etnográfusok számára épp ezért érthetetlennek, megfoghatatlannak tűnt. Csak egyes aspektusokat, valamiféle belső összetartó erőt tudtak megragadni, ezért ez az etnográfiai téma nem olyan körülhatárolt, mint a többi, elhelyezése sem meghatározott. Állandónak mondható elemei: az idegen nép intézményeinek, beavatási szertartásának, a közösségi élet állandó összetevőinek, ill. változó folyamatainak ismertetése.

A Germaniában erről a témakörről szétszórva találhatunk megjegyzéseket. Tacitus az uralmi rendről keveset ír, ezzel szemben részletesen beszámol a kíséret intézményéről. Ennek az érdeklődésnek az egyik oka, hogy a kíséret valóban fontos szerepet játszott a germán törzsek életében: ez volt „a politikai élet dinamizmusának a forrása”, a katonai erő magja. Másrészt ez az intézmény összevethető a római clientelával, bemutatása jól illeszkedik a szerző germánt és rómait összevető koncepciójába.
A germán kíséret mégis merőben más, mint a cliens-patronus viszony: itt nem a comes keresi a védelmet, hanem a princeps vagy dux, a szolgálatot pedig nem erősítik meg esküvel. A comites célja a hírnév és tisztelet kivívása és részesedés az úr ajándékaiban, ahogy Tacitus is írja.

A kutatók között vitás kérdés, hogy vajon a kíséret hűséggel tartozott-e urának. Tacitus ugyan ezt a tényezőt nem említi, Wolff szerint azonban az író imlicit módon a Gefolgschafttal párhuzamba állítja a római clientelát, így az olvasó fides fogalmát is kapcsolatba hozza a kísérettel. Ezáltal „a római ember előtt megelevenedik a germán triuwe” – a hűség. Schlesinger szerint is beletartozott a kíséret meghatározásába ez a fogalom. Vele szemben foglal állást Graus, aki szerint a hűség csak a Karoling-korban vált meghatározó tényezővé, a germán hűség a 19–20. század toposza. Wenskus is kétségbe vonja Schlesinger definícióját, szerinte az inkább a korai középkorra igaz.
A kíséret leírásához Tacitus nem használt mintát, a comitatus elnevezés is a Germaniában fordul elő elsőként. Több szerző is írt ugyan a kíséret intézményéről, de nem olyan részletesen, mint ő. Poseidonios annyit említ, hogy a gallok és germánok társadalmi intézmények tekintetében is megegyeznek, Velleius Paterculus Maroboduus kíséretéről ír, Caesarnál a comitatus toborzásáról olvashatunk. A Tacitusnál olvasható részletes leírás tehát – fennmaradt – irodalmi forrásra nem vezethető vissza, valószínűleg szemtanúk beszámolóját használta fel.

A germán jogi intézményeken belül az ítéletvégrehajtás megismeréséhez nagy segítséget nyújt a régészet. Tacitusnak a mocsárba fojtásról mint kivégzési nemről szóló beszámolóját – „ignavos et imbelles et corpore infames caeno ac palude, iniecta insuper crate, mergunt” – számos lápvidéken talált emberi maradvány alátámasztja. Ebben a korban valóban élt az a szokás, hogy halottakat rituálisan a mocsárba süllyesztettek, talán élőket is fojtottak meg hasonló módon.
A szerző bűnlajstroma azonban, melyeknek elkövetése effajta büntetést vont maga után, nem teljes, mert nem ad magyarázatot a lápvidékeken talált nagyszámú női és gyermektetemre. Későbbi források utalnak arra, hogy más bűnöket, mint például az asszonyok házasságtörését is mocsárba fojtással büntették. A női holttesteken megfigyelhető hajvágás is igazolja, hogy az ott fekvő nők bizonyos hányadát házasságtörés miatt sújtották ezzel a kivégzési móddal.

Tacitus a 19. caputban számol be arról, hogy a házasságtörő nő haját férje levágta, ezután pedig a bűnöst végigkergették a falun. A hajvágás szokása mint a házasságtörő nő büntetése egészen az újkor kezdetéig fennmaradt.
Tacitus az akasztást és a mocsárba fojtást aszerint különbözteti meg, hogy scelerát vagy flagitiát sújtottak vele. A bűnöknek ez a felosztása sajátosan római vonás, az a megállapítás azonban, hogy a szégyenletes bűntetteket a nyilvánosság elől rejtve büntették, mindenképpen helytálló: „scelera ostendi oporteat, dum puniuntur, flagitia abscondi” .

A mocsárba fojtásra vonatkozó régészeti leletek minden esetben emberi településektől távoli, elhagyatott, lápos területekről származnak, így kívánt a közösség elzárkózni a bűnöstől még halálában is.