A germánok ruházatáról a 17. caputban olvashatunk. Tacitus leírásának megfelelően a sagum valóban elterjedt viselet volt, ezt régészeti bizonyítékok is alátámasztják. Ez a ruhadarab sokféle célra szolgált és sokféle módon hordhatták, ennek köszönhette népszerűségét. A sagumot nem csak egyszerűen magukra dobták, hanem meghatározott technikával burkolták be vele a testüket. A vállon fibulával erősítették össze, de ahogy Tacitus írja „si[fibula] desit, spina consertum” . Leletek is igazolják, hogy nem minden germán fogta össze fémcsattal ezt a ruhadarabot.
A szoros, testhez simuló ruházat – „non fluitante […] sed stricta et singulos artus exprimente” – viszont nem csak a gazdagok kiváltsága volt: számos lelet került elő, amely a germán nadrág és ing általános elterjedését igazolja, ezen kívül Marcus Aurelius és Trajanus oszlopain is ilyen öltözetben ábrázolják a germánokat. Utóbbi ruhadarab kétoldalt nyitott volt, szalagokkal kötötték össze, nyakkivágását beszegték, vagy szőrmegallérral látták el.
Kezdetben ujjak nélkül készítették, később hosszú ujjat varrtak rá, derékon pedig övvel vagy gyapjúszalaggal kötötték meg. Antik ábrázolásokon gyakran láthatók meztelen felsőtesttel a germán férfiak, ennek alapjául azonban valószínűleg csak a harc közben szerzett tapasztalatok szolgálhattak. A nadrág szárait térdig összevarrták, alatta szalagokkal kötötték meg. Olyan leletet is találtak, amelyen a nadrághoz harisnyát is varrtak.

Tacitus állatbőrök viseléséről is beszámol. Itt is etnográfiai toposzt sejthetünk, mivel barbár népek leírásánál sok szerző megjegyzi ugyanezt. Tacitus állítása mindamellett régészetileg igazolt, bár ritka az ilyen lelet. Egy Schleswig-Holsteinből származó darab kabáthoz hasonlít, karkivágással, de ujjak nélkül. Az állati bőrök viselése valószínűleg inkább csak az északi területekre volt jellemző. Hogy a bőrruházat elkészítéséhez válogatott bőröket használtak, erre még kevesebb a régészeti bizonyíték.
A legtöbb ilyen lelet háziállat – bárány vagy marha – bőréből származik, csak kivételes esetben vadéból, például őzbundából. Ilyen ritka vadbőr leletre Damendorfban bukkantak: egy gallérnak a maradványa került elő, amely valószínűleg blúzhoz tartozott. A gallér szarvasbőrből készült és a megmunkálásnak köszönhetően puha és kellemes tapintású volt. Ha akadt is Germaniában ilyen drága bőrviselet, ritka volt és mindenképp az előkelők ruházatának volt a része.
A nők ruházatáról Tacitus csak annyit ír, hogy megegyezik a férfiakéval, csak az anyaga, díszítése és az ujjhossza más. Kétséges, hogy a nők is nadrágot hordtak volna. A már említett diadaloszlopokon ábrázoltak ugyan nadrágos nőket, de alaposabb vizsgálat után a nadrág szűk, rombuszmintás ruhának bizonyult.

Régészeti leletek alapján a nők ruházatához tunikaszerű ruha, szoknya és blúz tartozott. Utóbbi nem maradt fenn épségben, viszont találtak olyan ruhaujj maradványt, amely valószínűleg egy blúz része volt. A szoknya gyapjúból készült, asszonyoké hosszabb, lányoké rövidebb volt. A tunikaszerű ruhát a vállon fibulával tűzték meg, mell alatt és csípőtájt övvel fogták át. A Kr. u. második század előtt nem volt ujja ennek a darabnak, később hosszú ujjú lett. Viseltek még kabátként szolgáló köpönyeget is a hideg ellen, ezt három fibulával tűzték meg: kettőt a vállon, egyet a köpeny összezárásához használtak.
Problémás a következő kijelentés: „nudae brachia et lacertos” . A tunikaszerű ing Tacitus korában még valóban ujjatlan volt, viszont ha a germán nők valóban hordtak blúzt, ahogy a fent említett régészeti lelet alapján feltehető, akkor nem járhattak fedetlen karral. Reichert véleménye szerint a Rómába került germán asszonyok ruházatából vonhatták le a rómaiak ezt a következtetést, akik a számukra szokatlanul meleg éghajlat alatt nyári öltözéket hordtak. Tacitusnak ez a megjegyzés pedig jó alkalmat nyújt, hogy áttérjen a germán erkölcsökre.
A szerző állítását, amely szerint a nők lenből készült ruhát hordtak – lineis amictibus velantur – nagyon nehéz régészetileg alátámasztani, mivel a len hamar lebomlik. Mindenesetre a gyapjúruhák mellett nagyon ritkán előkerült egy-egy len-maradvány is. Különösen akkor, ha bronztárggyal együtt került a sírba, a bronz oxidációja ugyanis kis mértékben elősegíti a len konzerválódását.

Bizonyított viszont a suebek hajviseletével kapcsolatos megfigyelés pontossága. A haj csomóba kötését más népcsoportok is átvették, viselete a Kr. u. 6. századig megmaradt. Szakállviseletet Tacitus csak egy helyen, a chattusokkal kapcsolatban említ. Borotválkozáshoz használatos leletek – borotvakés, olló – alapján úgy tűnik, a germán férfiak csak csatára készülve növesztettek szakállat.
A szerző a germán öltözetről adott beszámolója – főként a férfiak esetében – helytálló, az alkalmazott toposz sem rontja a leírás hitelét. A felmerülő tévedéseket a felhasznált forrásoknak tulajdoníthatjuk, esetleg Tacitus asszociációs szerkezeti elve kívánta meg a pontatlanságot.