Germania mezőgazdaságáról szintén szűkszavúan tudósít Tacitus: „terra […] satis ferax, frugiferarum arborum impatiens”. A germánok bővében vannak a termőföldnek – az író itt már valósághűbben festi az erdőkkel, mocsarakkal borított táj képét –, évente újraosztják a megművelendő szántót. A termőterületek művelését a férfiak az asszonyokra és az otthon maradottakra hagyják, kivétel ez alól a földművelő aestius törzs.
Terményeik közül Tacitus csak kettőt említ: az árpát és a gabonát, amiből a sört készítik. Ezzel szemben a paleobotanikai vizsgálatok kimutatták, hogy mind Germania libera, mind Germania Romana területén igen széles volt a termesztett kultúrnövények skálája. Északon főként árpát és kétszemű búzát (Triticum dicoccon), kisebb arányban kölest és búzát, elszórtan zabot és rozst termesztettek.
Alsó-Szászország déli részének löszös talaján tönköly és búza termett. Gyakori volt a bab, a szabad Germania déli területein pedig a lencse és a borsó is. Növényi zsírt lenből és vetési gomborkából (Camelina sativa) nyertek. Germania Romana földjén a termesztett növények listája mákkal egészül még ki.

Paleobotanikai vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a római császárkort megelőző időkben magas növésű gyomnövények keveredtek a termesztett növényekkel, ami arra utal, hogy aratás során a kultúrnövénynek csak a felső részét, a kalászát takarították be. A császárkorra főként az alsó-szászországi löszföldön és Germania Romana területén alacsony növésű gyomok jelenléte mutatható ki, ami fejlettebb, a talajszinthez közeli aratási technikára utal. Ennek során a kultúrnövény szárát is felhasználták, elsősorban lovak takarmányozására.
Tacitus a 26. caputban tudósít arról, hogy a germánok nem ültetnek gyümölcsösöket, nem locsolnak kerteket. A kutatást megnehezíti a talajerózió és Germania libera területén a kutak és csatornák ritka előfordulása. Ezek a berendezések ugyanis a lakott településeken előforduló növényi maradványokkal, magvakkal szolgálhatnának, melyek előfordulásából gyümölcsök, zöldségek termesztésére lehetne esetleg következtetni. A kutatás jelenlegi állása és a szabad Germania természeti viszonyai – a nagy kiterjedésű, vad gyümölcsfáknak kedvező nyílt terület nem tette szükségessé a kertgazdálkodást – arra enged következtetni, hogy Germania libera területén valóban nem műveltek kerteket. Germania Romana földjén azonban fejlett volt a kertgazdálkodás, számos gyümölcs- és zöldségfajtát termesztettek.

Ásatások igazolták, hogy a germánok házait valóban szabadon hagyott terület választotta el egymástól, településeiket pedig erdősáv vette körül, melynek peremterületén fakitermelés folyt. Ennek során azokat a fafajtákat részesítették előnyben, amelyek jól égtek és hamar újranőttek: a mogyorót, füzet, tölgyet, hársot. Épületfának elsősorban tölgyet használtak. Igen intenzív volt a fakitermelés Germania Romana területén, főként a limes mellett. Itt ugyanis a római civilizáció új felhasználási formákat honosított meg: téglaégetésre, vaskohászatra, fegyverkovácsolásra, fazekasságra, fürdők felfűtésére egyre nagyobb mennyiségben irtották az erdőket.
A növénytermesztéshez hasonlóan az állattenyésztésről is szűkszavúan ír Tacitus: „terra […] pecorum fecunda, sed plerumque improcera” . Az állatok nagy számát igazolják az észak-németországi ásatások is: a feltárt istállókban számos boxot találtak. A kutatások szerint az állatállomány felét marhák tették ki.

Tacitus azt állítja, hogy a germán marhák homlokának nincsen éke. Norden szerint itt nyilvánvalóan etnográfiai toposszal van dolgunk, hiszen ugyanez a megállapítás szerepel Hérodotosnál is:
„Azt hiszem, ez az oka annak, hogy az ottani elkorcsosult szarvasmarhafajtának nincs szarva” (Muraközi Gyula ford.).

Hérodotos arra a már Homérosnál is olvasható feltételezésre vezeti vissza a jelenséget, hogy a hideg éghajlat gátolja a szarvak kinövését, míg melegben gyorsabban fejlődnek ki. Bringmann vitatja, hogy Tacitus itt toposzhoz nyúlt volna. Arra hivatkozik, hogy csontleletek alapján a germánok marháinak szarvai valóban csökevényesnek tűnhettek a római szemlélő számára. A tacitusi szöveg „nec […] gloria frontis” kifejezése valóban megengedi azt az értelmezést is, hogy nem maga a szarv hiányzik, hanem annak kicsinysége miatt dísztelen a barmok homloka. Ez a megszokott római viszonyoktól való feltűnő eltérés magyarázza, miért épp erre tér ki szűkszavú leírásában a szerző.
Amellett azonban, hogy Tacitus kijelentése megfelelt a valóságnak, nem kell kizárnunk egy vándormotívum alkalmazásának lehetőségét és Norden túlbuzgóságának tulajdonítanunk a hérodotosi szöveggel való összevetést, ahogy Bringmann teszi. Meglátásom szerint Tacitus az etnográfiai motívumokat kevés kivételtől eltekintve éppen így építi bele munkájába: a valóságnak megfelelő állításait egy-egy toposz keretébe ágyazza. A marhák szarvának növése és az éghajlat közti összefüggésre Bringmann szerint Tacitus nem gondolt, szerinte ezt a feltételezést teljes egészében Norden tulajdonítja az írónak.
A Germaniában explicit módon valóban nem szerepel ez a gondolat, azonban a toposz teremtette szövegközi utalás Hérodotosra, a római és germán viszonyok szembeállítása – amit maga Bringmann is sugall – pedig arra utal, hogy Tacitus is az éghajlati viszonyokkal magyarázza a szarvak eltérő növését. Annál is inkább, mivel ez a fajta magyarázat az antik klímaelméletben is visszaköszön, ott az emberi természetre vonatkoztatva.

A mezőgazdaság tárgyalása után térjünk át a fémkitermelés és a kereskedelem területére. Tacitus itt már sokkal nagyobb érdeklődést mutat, leírása részletesebb, aminek oka írói szándékával magyarázható. A germánok gazdasági viszonyait ismertetve a nemesfémek hiányáról számol be: „argentum et aurum propitiine an irati dii negaverint dubito”. Itt szintén etnográfiai toposzt dolgozott fel a szerző: olyan erősen idealizált, szigorú erkölcsű népet állít a rómaiak elé, melyet még nem rontott meg az arany utáni éhség. Hogy itt a leírás gazdasági jellegénél fontosabb az erkölcsi, a mű gondolatmenetéből is kimutatható: a 6. caputban kezdődik a germánok erkölcseinek, szokásainak ismertetése.
Valójában, ha kis mennyiségben is, de megtalálható volt az arany a germánoknál is, ezt bizonyítják az előkelők sírjában talált aranyleletek. Hasonló a helyzet az ezüsttárgyak esetében is, bár Bringmann felhívja a figyelmet arra, hogy ezek az ezüsttárgyak római eredetű diplomáciai ajándékok voltak. Tacitus állításának, miszerint a germánok igen kevéssé értékelték az ezüstedényeket, ellentmond az a tény, hogy hasonló dísztárgyak előkelők sírjaiból kerültek elő, ami viszont megbecsültségükre utal. A barbár nép eszményítése azonban ennél a pontnál nem halad tovább.

A következőkben Tacitus pontos és Germania libera és Romana viszonyai közt különbséget tevő leírással szolgál. Helytálló a germánoknak a római pénzérmékhez való viszonyának ismertetése: „proximi ob usum commerciorum aurum et argentum in pretio habent formasque quasdam nostrae pecuniae adgnoscunt et eligunt: interiores simplicius et antiquis permutatione mercium utuntur”.
Germania már a köztársaság korának végétől piacot jelentett a római kereskedők számára. Tacitus koráig azonban római pénzérmék csupán a Rajna és a Duna határvonala előtti keskeny sávban terjedtek el, csak a II. században jutott el a római pénz Germania északabbra fekvő vidékeire. Római érméket tehát valóban csak a határvidéken élő germánok használtak, a belső területek lakói cserekereskedelmet folytattak.

A Kr. u. I. századbeli érmeleletek azt mutatják, hogy a római érmék az összes forgalomban levő pénzfajtának mindössze 20 százalékát tették ki. Nero pénzreformja után, a kisebb aranytartamú dénárok megjelenésével pénzromlás indult meg, ezzel a történelmi ténnyel igazolható Tacitus állítása, miszerint a germánok jobban szeretik a régebbi ezüstérméket, mint az aranyat, s azt is bizonyítja, hogy jól ismerték a római pénzt.

Tacitus a kereskedelemmel kapcsolatban megállapítja: „proximi ripae et vinum mercantur”. Sokáig úgy tűnt, ez a kijelentés, miszerint csak a határvidék menti germánok kereskednek borral, nem állja meg a helyét. A kutatók a római bronz- és ezüstedények elterjedését tekintették a borimport indikátorának, ilyen edényeket pedig Germania belsőbb területein is találtak. Nierhaus azonban beszámol arról, hogy Dániában előkerültek olyan Tacitus korabeli római bronzedények, melyekben nem bor, hanem egyfajta germánok főzte, árpából és kétféle áfonyából készült ital nyomait fedezték fel.
A borkereskedelem területi elterjedését tehát nem a római bronzedények megléte bizonyítja, sokkal inkább azoké az amphoráké, melyekben a bort szállították. Ilyen tárolóedényeket valóban csak a birodalom határa mentén találtak a régészek, Tacitus megállapítása tehát minden valószínűség szerint megfelelt a valóságnak.