A témakörök sorában elékelő helyen áll a bemutatni kívánt nép földjének földrajzi, éghajlati ismertetése. Tacitus is követi az etnográfiai hagyományt, de Germania ilyen szempontú leírását igencsak szűkre szabja: néhány jelzős szerkezettel kell beérnie az olvasónak. Elmarad a vizsgált terület alakjának valamilyen jellegzetes formához hasonlítása is, Katzbzurg Ilona szerint ez azzal magyarázható, hogy „ennek az országnak nincsen olyan geográfiai alakja, melyet […] valamihez hasonlítani lehetne” .
A hasonlat elmaradását inkább Tacitus érdektelenségének, mint fantáziája szegényességének tulajdoníthatjuk. Nem olvashatunk semmit arról, hogyan fedezték fel ezt a földet, milyen ásványkincsek, termények találhatók itt. Ezekről a kérdésekről id. Plinius Naturalis historiája nyújt felvilágítást. Mommsen kritizálja is az érdeklődés, a tudományosság hiánya miatt Tacitust. Norden szerint az írót jobban foglakoztatta a népnek a leírása (Volkskunde), mint a földé (Landeskunde), ezzel magyarázható, hogy a „kötelező” témára csak pár szót áldoz.

Tacitus Germania Magna területét mint hatalmas, erdős vadont és mocsaras vidéket festi le: „terra etsi aliquanto specie differt, in universum tamen aut silvis horrida aut paludibus foeda” . Állítását több antik szerző, köztük Caesar , Pomponius Mela, id. Plinius is alátámasztja. Tacitus leírásának ellenőrzésére a régészet is segítséget nyújt.
Településmaradványok, a természetes és antropogén növényzet, gyümölcsök, magvak, a fa és faszén vizsgálata, egyszóval a paleo-etnobotanikai kutatások derítenek fényt arra, milyen növények termettek a kérdéses területen, illetve ezeket hogyan hasznosították az ott élők. Pollenelemző vizsgálatok szintén a növényzet és az éghajlati viszonyok változásairól, valamint a területen folyó gazdálkodásról tudósítanak. Ez utóbbi eredményeket a következő fejezetben tárgyalom.

A Tacitusnál szereplő ingoványos vidéket a mai északnyugat-német alföld területén kell elképzelnünk. A föld mocsaras jellegét egyrészt a fátlan ingoványoknak, másrészt az ártéri, nedves talajú erdőknek köszönheti. A láposodás oka, hogy a tenger felé tartó folyók víztömege itt összetorlódik és eláztatja a talajt. Az alsó folyásnál jelentősen lecsökken a víz sebessége, ami szintén elmocsarasodáshoz vezet. Ehhez járul még az a körülmény is, hogy abban az időben a folyók nem szabályosan, egyetlen ágon folytak, hanem sok kisebb ágra szakadoztak szét, sűrű vízhálózattal borítva a területet.

Bár némelyik kutató, köztük Much is nagy kiterjedésű, erdőmentes, lakott és megművelt területek meglétét tételezte fel, településrégészeti, paleobotanikai és talajtani vizsgálatok kimutatták, hogy a Kr. u. első századokban Germania Magna területét valóban legnagyobbrészt erdőségek borították. Az uralkodó fafajta a bükk volt, de az összefüggő bükkösbe keveredtek más fajok is. Északnyugaton jelentős a tölgypopuláció, a középhegységekben pedig a juhar és szilfa.
Magasabb régiókban fenyő vegyült a bükk közé. Az északnyugati alföldön sok éger és nyír nőtt a folyóvölgyekben és az alacsonyabban fekvő területeken. Az Ems alsó folyásánál a vaskorból még kimutathatók voltak bükkös nyomai, de Tacitus idejében már irtás volt itt, a területet szántóföldként hasznosították. Szintén erdőirtás ritkította Göttingen környékén az egybefüggő erdőtakarót. A fagazdálkodásról a következő fejezetben szólok részletesebben.

„terra …humidior, qua Galias, ventosior, qua Noricum ac Pannoniam aspicit” – Tacitus szűkszavú leírása alapján elég kellemetlen lehetett Germania éghajlata. Willerding megállapítása szerint Caesar művéből és Tacitus Historiae-ából és az Annalesából sokkal többet tudhatunk meg, bár ott elsősorban a szélsőséges időjárási jelenségeket ecsetelik, melyek egyik vagy másik fél harci sikereire lehettek befolyással.
Overbeck (1975) kutatásai alapján megállapítható, hogy a területen a vaskorban száraz éghajlat uralkodott, melyet a császárkorban nedvesebb váltott fel. A hőmérséklet a korai császárkorban alacsony, a népvándorlás alatt magasabb volt. Az erdőirtás következtében megnövekedett nyílt terület fokozottan ki volt téve a szél erejének.

A bemutatott eredmények azt bizonyítják, Tacitusnak eléggé pontos értesülései voltak Germania földrajzát és éghajlatát illetően, bár érezhető a leírásban bizonyos tendencia. A római szem számára szokatlant, a vadregényest, a barbárhoz illőt, a természet korlátlan burjánzását tárja olvasói elé, míg az emberi gazdálkodás következtében terjeszkedő irtásterületekről, megmunkált földekről itt egyáltalán nem, másutt alig esik szó.