Tacitus a germán fegyverzetről a következőképp ír: „rari glediis aut maioribus lanceis utuntur; hastas vel ipsorum vocabulo frameas gerunt” . Férfisírokban talált leletek alátámasztják ezt az állítást. A rómaiak előtti vaskorban a fegyverzetet valóban lándzsa, dárda és könnyű pajzs alkotta, s ez a fegyverhasználat a korai császárkorban is megmaradt.

A lándzsa hegyének alakja a korábbi időkhöz képest nem változott, viszont Tacitus korára rövidebb és könnyebb lett. Mivel a szerző szerint a hosszú hegy ritka, ezen a helyen minden bizonnyal kortárs vagy legalábbis újabb forrást használt, melynek megszületésekor az Augustus koráig kelta mintára használt hosszú hegyet már felváltotta a rövidebb.
A kard nem tartozott ugyan a leggyakoribb fegyvernemek közé, mégis helyenként harcoltak vele. A penge az előző időkhöz képest szintén megrövidült, ami római hatásnak tudható be. A legtöbb ilyen fegyver hadizsákmányként került a germánokhoz, vagy azok mintájára már germán földön készült. Őshonos kardfajta az egyélű vágókard, ami azonban szintén rövidebb és könnyebb lett az idő múltával.

A hosszú nyakú, rövid horgú dárda a népvándorlás koráig megmaradt a germánok fegyverei között. Tacitus azt állítja, hogy ezt az eszközt mind hajítófegyverként, mind közelharcban használták. Valószínűbb, hogy a dárdát csak hajították, közelharcban a lándzsával küzdöttek. A római dárda, a pilum Germania Romana területén szintén elterjedt volt, Germania A védekezés legfontosabb eszköze a pajzs volt, Tacitus híradása itt is helytálló. Formája ugyanolyan, mint a római kor előtt, lehetett még hosszúkás hatszögű, vagy széles, ovális.
A 44. caputban arról olvashatunk, hogy a rugiusok és a lemoviusok kerek pajzzsal harcolnak, ennek a helyi különlegességnek az alátámasztására azonban még nem került elő régészeti bizonyíték. A pajzsot a védekezésen kívül szúrásra is lehetett használni a pajzsdudornak köszönhetően. Tacitus korában a leggyakoribb a kúp alakú és az előreugró hegyes forma volt, később kedveltté vált a rúdként előrenyúló pajzsdudor, amellyel még hatékonyabban tudtak ütéseket elhárítani.

„Paucis loricae, vix uni alterive cassis aut galea” – ez az állítás szintén megfelel a valóságnak. Ahol a római gyűrűs markolatú kard elterjedt, ott találtak néhány térdig érő páncélinget, de egyébként sem korábban, sem később nem volt használatban ez a védőöltözet. A sisak szintén nagyon ritka volt, kizárólag rómaiaktól zsákmányolt darabok kerültek elő az ásatások során.
Tacitus szerint a gyalogság hajítófegyvert is használ. Ezek ritkán maradtak fenn, mivel nagyrészt fából készültek, a népvándorlás korára pedig teljesen eltűntek a csatatérről. Egyéb fegyverek, pl. a fejsze és az íj nagyon csekély jelentőséggel bírtak, Tacitus nem is említi őket az általános részben. A nyíl előkerül ugyan, de csak a fennusoknál, akik vadászatra használták ezt a fegyvert. A régészeti feltárás során hercegi sírokból is kerültek elő nyílhegy-maradványok. Wenskus ebből arra következtet, hogy ők is vadászat céljából, mintegy „nemesi sportként” használták a nyilat.

Egy másik törzsről, az aestiusokról azt állítja a szerző, hogy vasfegyver helyett inkább dorongot használnak. Ez a kijelentés csak akkor igaz, ha Much javaslatára a ferrum szót itt speciálisan kardként értelmezzük. Régészeti leletek alapján ugyanis az aestuusoknak valóban nem volt kardjuk, összesen csak tíz lelet került elő ebből a fegyvernemből. A kardot hosszú harci késsel pótolták. Nowakowski a tacitusi állítás második felének igazolására pedig a fustist meglepő módon fejszeként értelmezi, de még így is problematikus maradna ez a szöveghely, hiszen a fejsze azt aestuusoknál csak Tacitus után terjedt el.
A germán fegyverzetről összefoglalóan elmondható, hogy Tacitus leírásának megfelelően egyszerű volt, kevés könnyű darabból állt. A lovas harcosok felszerelése megegyezett a gyalogosokéval, nem volt speciális lovas fegyverzetük. Ez a könnyű fegyverzet gyors támadást, a terepviszonyokhoz alkalmazkodó harcot tett lehetővé, nyílt harctéri csatában, nehéz fegyverzetű ellenséggel szemben azonban nem biztosított sok esélyt a győzelemre. A korai császárkorban az életnek ezen a területén is érezhető az erős római hatás, de a fegyverzet alapvető germán jellege nem változott.

Szerzőnk, mint kiderült, pontos, hiteles adatokat közöl a fegyverekről. Ezt a tényt azzal magyarázhatjuk, hogy a Tacitus előtti időkben a rómaiaknak bőven volt alkalmuk ezeket a fegyvereket harc közben megismerni. Az egyetlen szembeszökő tévedés az a feltevés, mely szerint a germánok szűkében voltak a vasnak, ezért használnak olyan kevés fémet fegyvereik elkészítéséhez.
Újabb kutatások eredményei azonban ellentmondanak ennek a következtetésnek: számos vaslelet, lándzsahegyek, ollók, kések, pajzsdudorok kerültek elő sírokból. A pontatlanság oka tehát Tacitus vagy valamelyik forrásként használt szerző, szemtanú téves következtetése, korántsem egy etnográfiai toposz használata.