Irodalmi és tudományos szempontból a római etnográfia nem mutat fel újat a görög elődhöz viszonyítva, a görög mintát ültetik át saját irodalmukba, csakúgy, mint számos más műfaj esetében. A rómaiaknál az etnográfiai leírások szintén történeti művek exkurzusaiba ágyazódnak be, a történész etnográfus is egyben.
A szerzők az etnográfiai hagyomány témáit, toposzait használják fel, ezektől sosem tudnak teljesen elszakadni, még ha valamilyen cél, hatás, mondanivaló érdekében módosítják is e kliséket. Új vonásokkal is gazdagodik az etnográfiai hagyomány a római történetírók munkájának köszönhetően, amennyiben a szerzők puszta megfigyelésen túl összevetik a népcsoportok legjellemzőbb jegyeit, reflektálnak a hazai állapotokra, a megfigyelt tényekből visszakövetkeztetnek a lehetséges okokra, egyedi esetekből általános következtetéseket vonnak le.
Az etnográfiai leírások válfaját képezik azok az ismertetések, melyek egy-egy nép leírásánál szemtanúk – római kereskedők, katonák – elbeszéléseire, gyakorlati jellegű megfigyeléseire támaszkodnak. Gyakran találkozhatunk ilyen jellegű leírással Strabo vagy az idősebb Plinius műveiben, de ide sorolhatók különböző hadjáratokról érkező beszámolók, útleírások is. Ezek az ismertetések gyakorlatiasabbak, kevésbé elfogultak, ugyanakkor elméleti megalapozottság híján kevésbé jelentősek, mint az előző csoportba tartozók.
Etnográfia a korai császárkorban

Az első század római etnográfiájában az εθνος-hoz való tartozás kritériumai – többek között a nyelv, rokonság, közös jogi és politikai rend, társadalmi struktúra, vallás és szokásrendszer, területi összetartozás, történelmi összetevők – az ión és a hérodotosi témákat követik. Nem szerveződnek logikus rendbe, a teljesség igénye nélkül sorakoztatja fel a szerző a kiválasztott kategóriákat. Kritériumai nem elméleti, értelmező bemutatás, inkább a gyakorlati megfigyelés szempontjai.
A megismerő szubjektum és a megismerni kívánt objektum viszonya szintén a görög hagyományt követi, melynek két pólusa van: az egyik pólust az erős, stabil, koherens kultúrnép, a másikat a gyenge és alárendelt természeti népek foglalják el. A kultúrnép azonban nem minden esetben azonos az etnográfus saját népcsoportjával, Hérodotosnál például a keleti népek állnak a legmagasabb szellemi-kulturális színvonalon. Ugyanez igaz a másik pólus beazonosítására is: a kulturálisan alacsonyabb rendű nép nem minden esetben a barbárság, Cato az Originesben itáliai népek leírása idegenszerű vonásaik miatt a barbárokéhoz közelít.

A császárkorra az idegen népekhez mint megfigyelni kívánt objektumhoz való viszony megváltozik. A Földközi-tenger medencéje a római hódító politikának köszönhetően kulturális szempontból egységesül: a rómaiak azonosulnak a görög műveltséggel, a birodalom határán belül élő barbárok pedig társadalmilag felemelkednek, romanizálódnak. A határokon túl élők lesznek ezután a barbárok, akik mind kulturális, mind politikai szempontból kívülállóknak számítanak. Az etnográfusok figyelme a limesen túlra szegeződik.
A megváltozott szemléletmód következményeképp az idegen népek esetében a politikai megbízhatóságot és lojalitást a magasabb erkölcs bizonyítékaként értelmezik, míg a birodalomhoz való hűtlenséget a javíthatatlan barbárság jelének fogják fel. Az éghajlati zónákról való elképzelés is mind erősebb politikai jelleget ölt: minél hidegebb, ködösebb, illetve forróbb és szárazabb az éghajlat és ezzel párhuzamban minél szélsőségesebb az ott élő népcsoport gondolkodásmódja, lelki alkata, annál messzebb vagyunk a birodalmi civilizációtól és fordítva: „római fennhatóság alatt még az éghajlat is megenyhül”.



Tacitus

Ebbe az etnográfiai hagyományba kapcsolódik Tacitus a limesen túl élő, Róma szempontjából igen nagy politikai és katonai jelentőséggel bíró germánokról szóló művével. A szerző a hagyományos görög témák szerint tárgyalja az anyagot toposzokat is alkalmazva, de saját céljainak és érdeklődésének megfelelően alakítva őket. Kiemelkedően fontos nála a νόμος, ill. mores kategória, mert ezáltal ismerhető meg egy népcsoport a legteljesebben.
A Germaniában is megtalálhatók a klímaelmélet nyomai, a mirabilia-leírások viszont már teljesen hiányoznak. Tacitus műve is a római etnográfia sajátos jegyeit viseli magán, amennyiben a szerző gondolatai minduntalan visszakanyarodnak Rómához, a római viszonyokhoz.
Wolff megállapítása szerint ez a hazájához kötődő szemléletmód határozza meg azt is, mire tér ki leírásában: arról ír, ami a római szokásokkal, erkölccsel összevethető, kapcsolatba hozható. A hazai és az idegen összevetésénél Tacitus is sok helyütt idealizálja a barbárokat, de ez „nem tévesztendő össze a távoli népek hagyományos eszményítésével”. A Germaniába tehát szervesen beépültek az etnográfia jegyei, azonban nem ezek azok a tényezők, amelyek a történelmi hitelességet több esetben csorbítják.