Hérodotos

Hérodotos a Hekataios által tudományos szintre emelt föld- és népleírást a történetírás keretébe ágyazza. Ott tér ki egy-egy népcsoport etnográfiai leírására, ahol ez a historiográfia és az elbeszélés szempontjából szükséges. Nem reflektál arra, ami olvasói számára szokványosnak tűnhet, legfeljebb ellenpontozásként használja fel a szokatlan kiemeléséhez.
A társadalmi csoportosulások megkülönböztetésére alapvető etnológiai terminológiát vezet be – έθνη, φυλον, μοιρα –, a fogalmakat azonban explicit módon nem magyarázza meg. Az egyes népcsoportok etnográfiai besorolásának kritériumai Hérodotosnál: a nyelv, életmód, erkölcsök, történelmi és biológiai adottságok. Ezeket a kritériumokat a szerző nem mechanikusan, még csak nem is valamiféle szabály szerint alkalmazza – mindig más kerül az etnográfiai leírás előterébe.

Hérodotosnál is megtalálhatók a θαυμάσια-leírások , de ezeknek arányát igyekszik csökkenteni a szerző, fő célja az etnikai sajátságok megragadása, s a régebbi etnográfiai szempontokat is ennek a célnak a szolgálatába állítja. A hagyományos témákat a nép eredetének és önértelmezésének témájával egészíti ki. Megjelennek nála a népcsoportok eredetmondái – a szerző legfeljebb hitetlenkedésének ad hangot, ha túl meseszerű egy-egy történet. Hérodotos vezeti be az emberi spontaneitás és a sors kategóriáit. A spontaneitás abban nyilvánul meg, hogy egy népcsoport megválaszthatja magának a hazáját, eldöntheti, milyen erkölcsöket, szokásokat fogad illetve utasít el – a sors által megszabott kereteken belül.
A földrajzi és éghajlati adottságok és az ott lakók külső és belső tulajdonságai közt Hérodotos is összefüggést lát: a perzsák földje szegény, ezért a nép szívós és jártas a harcban; az egyiptomiak egészségesek, mert kedvező éghajlat alatt élnek. A történelem a szerző felfogásában egységes kulturális fejlődés, mely Keletről indult ki, iránya pedig a zsákmányszerző életmódtól kezdve a nomádon keresztül a földművelés felé mutat. Hérodotos munkásságával megteremtette az antik etnográfia alapjait, a műfaj későbbi alkotói mind az ő koncepcióját fejlesztik tovább.



Aristotelés és a hellenisztikus szerzők

Aristotelés és iskolája annyiban lépett tovább az etnográfia fejlődéstörténetében Hérodotoshoz képest, hogy a megfigyelt jelenségeket még elmélyültebben próbálták megérteni, egységesebben szemlélni, erősebb összefüggéseket próbáltak felfedezni a történelmi és természeti tényezők és a vizsgált népcsoport élete között, továbbá komoly anyaggyűjtést folytattak a kultúr- és barbár népekről.
A klímaelmélet hatása itt is megfigyelhető. Aristotelés Politikájában kifejti, hogy Észak-Európa hideg éghajlatának eredményeképpen az északiak bátrak a harcban, ha szabadságuk megvédéséért kell küzdeni, de szellemi lomhaságuk folytán kevésbé alkalmasak politikai szerveződés, uralmi rend kialakítására. Az ellenpólust az ázsiaiak foglalják el, akik magasabb szellemi színvonalon állnak, de inkább hajlamosak egy idegen hatalomnak alárendelni magukat. A görögök a szélsőségektől távol, közbülső pozíciót foglalnak el.
Aristotelés történelemszemléletében a barbár törzsközösség és a görög polisz egységes fejlődésnek két különböző stádiuma: a barbár szerveződési rend a görögnek egy korai formája.

A Kr. e. 4. század és a hellenisztikus kor etnográfiai termése jóval gazdagabb, mint az előző koroké, gondolatvilága azonban az ellentmondásosság benyomását kelti. Timpe az abderai Hekataios példáját hozza : ő volt az első görög szerző, aki történeti munkájában a zsidó néppel foglalkozott (Diod. 40,3). Mózest mint a nép ősatyját, Jeruzsálem alapítóját, a törzsi szerveződési forma megalkotóját ábrázolja, egy sorba állítva a városalapító Kadmos és Danaos mitikus alakjával. Alapvetően görög kategóriák alapján írja le az idegen népet, az általa festett kép kevéssé felel meg a valóságnak – ezek a vonások általánosságban jellemzőek a kor etnográfiai műveire.
A késő hellenisztikus korban a barbár fogalma is változáson megy át, ami az etnográfiában is érezteti hatását. A kulturálisan hanyatló görögség a barbár népek primitív életmódjában a régi, romlatlan állapotot látja, amelyhez ő maga is visszavágyik. Megjelenik a barbárok idealizálása, amit Jüthner etnográfiai romantikának nevez.
Poseidonios

A Kr. e. 1. század görög történetírója az elődök által kijelölt irányba halad etnográfiai munkássága során. Néprajzi leírásaiban a hagyományos témák kerülnek elő, de írásait intenzív megfigyelésre, minden szempontot magába foglaló jellemzésre való törekvés hatja át. Elődeinél pontosabb, mélyebbre hatoló, a valósághoz közelebb álló képet fest a megfigyelt népcsoportról. Elmélete szerint északra haladva egyre nagyobb fokú barbarizmus jellemzi az ott élőket, az Itáliában élő rómaiak viszont a fizikai és a szellemi erőnek olyan szerencsés keverékét élvezik, amely képessé teszi őket arra, hogy a világ többi népe fölé emelkedjenek. Poseidonios egy-egy nép lényegi vonását ragadja meg, s ezáltal a hagyományos etnográfiai leírást közelebb hozza a valósághoz.