Tacitus a germán nő társadalmi állásáról, erkölcseiről pozitív képet fest. A germánok szent erőt és jóstehetséget sejtenek asszonyaikban, véleményüket, tanácsaikat tiszteletben tartják. A nők a harctéren is helytállnak, buzdítják férjeiket. A germán feleség romlatlanul él, nagyon ritka náluk a házasságtörés. Ez a leírás olyannyira előnyös a germánokra nézve, hogy itt ismét eszményítést gyaníthatunk. Az idealizálás oka a germánt és rómait párhuzamba állító tacitusi módszerben keresendő. A fent felsorolt mozzanatokra mind hozhatunk római megfelelőt.
A nő és a jóstehetség összekapcsolása görögöknél, rómaiaknál egyaránt megfigyelhető (Sibylla, Pythia, Kassandra). A germánoknál is egy-egy asszony közvetíti, értelmezi az istenek akaratát. Tacituson kívül más szerzők is említik a germán nők jóstehetségét, az egyik leghíresebb jósnőről, Veledáról is olvashatunk a Germania mellett a Historiae-ban és Statius Silvae-ában is. A jósként tisztelt nőkről szóló híradás tehát minden valószínűség szerint helytálló.

A germán asszony társadalmi megbecsültségét már némi kritikával kell olvasnunk, itt erősen érezteti hatását a római szemléletmód. Rómában a mater familiasnak mindig is nagy tekintélye volt, Augustus óta pedig a nők jogi státusza is jelentősen javult: az apa halála esetén a lány cselekvőképes, önálló jogi személlyé lépett elő.
A germánok patriarchális családszerkezete és kialakulóban lévő jogrendszere korántsem biztosított ilyen kedvező helyzetet az asszonyoknak. Társadalmi állásukat a temetkezési szokások is érzékeltetik. Csak a magasabb rangú nők részesülhettek olyan végtisztességben, mint a férfiak. Derks a férfiak és nők külön temetkezését is társadalmi megkülönböztetésként, a nők alacsony státuszának jelzéseként értelmezi, ez az interpretáció azonban vitatott, akárcsak maga a különtemetés szokása is.

A nők harcban játszott szerepéről szóló beszámoló megfelelhetett a valóságnak: az asszonyok csatában a szekértáborban maradtak, onnét buzdították a harcosokat és látták el a sebesülteket. Sem Caesar, sem Tacitus nem ír arról, hogy a nők a harcban is tevékenyen részt vettek volna. A régészek találtak ugyan olyan fegyveres holttesteket, melyeket nőiként azonosítottak, később azonban kiderült: tévesen.
A 8. caput elején olvasható, epikus színezetű leírás szintén a régi Rómához kötődik, eszünkbe juthat pl. a szabin nők közbeavatkozása a harcba – azzal a különbséggel, hogy a germán nő természetesen nem a békére, hanem a harcra buzdít.

A germán asszonyok erényességét, szigorú hűségét régészetileg természetes nem lehet igazolni vagy cáfolni. Annyi azonban bizonyos, hogy itt is kézenfekvő a párhuzam: a germán nő pudicitiája szintén ősi római erény – talán ezért került be a mores-katalógusba ez a megállapítás.