A Germania megírásának céljai

Arra a kérdésre, mi célja volt Tacitusnak a Germania megírásával, a szakirodalomban sokféle választ találunk. A Historiae megalkotása és megjelentetése előtt szükség volt olyan ismeretterjesztő jellegű munkára, amelyből az olvasó tájékozódhat, hol, kik ellen vívott és vív harcot Róma – első látásra kézenfekvő magyarázat, de talán ez áll a legmesszebb a valóságtól. Megalapozottnak tűnik viszont Nesselhauf elmélete: a domitianusi propagandát leleplezve Tacitus rá kívánt mutatni, Germania meghódítása koránt sincs még befejezve. Emellett az író szembesítette kora Rómáját a barbár ellenség erkölcsi nagyságával.
Mindezeken túl és által arra is figyelmeztetett, hogy veszélyt jelent ennek a harcias barbár népnek a közelsége, amelyet Róma hosszú századokon át próbál igájába hajtani, sikertelenül. Véleményünk szerint ez a – nem elsősorban Róma sorsáért való aggodalmon, hanem a nagy nép iránti tiszteleten és megbecsülésen alapuló – figyelmeztetés a mű megírásának legfőbb célja, melynek szükségességét a korabeli történeti helyzet is igazolja.



A germán veszély

A két nép között az első összecsapásra Kr. e. 2. század végén került sor. 113-ban és 105-ben a római sereg vereséget szenvedett a Keleti-Alpok felől betörő kimberektől, 102-ben azonban Mariusnak sikerült visszaszorítania a germán törzseket. A következő mintegy fél évszázadban nem került sor jelentősebb összecsapásra a germánok és a rómaiak közt, Caesar galliai hadjárata azonban újabb érdekellentétet és harcokat szült.
Caesar a gall háború során a Rajnáig hódoltatta a területeket. A folyón átkelő és a gall törzseket háborgató germánok visszatartása érdekében ennek a természetes határnak a megerősítését tűzte ki célul. További, a folyón túlra nyúló hódítási kísérleteknek nem is lett volna értelmük a proconsuli mandátumból hátralévő rövid idő miatt.

Az 58-as, Ariovistus felett aratott győzelemnek köszönhetően a Felső-Rajna vidékén sikerült is a római uralmat megszilárdítania, a suebeket pedig a folyón túlra visszaszorítania. Bár Caesar sikeres hadjáratot vezetett 55-ben az usipiusok és a tencterek, 53-ban pedig az euborok ellen, ugyanezekben az években pedig a római közvéleményt lenyűgözve a Rajnán is átkelt, a folyó középső és alsó folyásánál nem tudta stabilizálni a helyzetét.
A két legkomolyabb veszélyforrást a sugamberek és a suebek jelentették. Előbbiek a megmaradt usipiusok és tencterek csapataival kiegészülve az Alsó-Rajna mentén fenyegették a rómaiakat és a gallokat, utóbbiak pedig, a legharciasabb germán népcsoport, Germania Magna belső területeiről kitörve harcoltak az ellenséggel. Caesar a rajnai határvonal megerősítése érdekében a második átkelés során vert hidat nem bontatta el, és katonai táborral erősítette meg, a Vercingetorix vezette felkelés során azonban a támaszpontot kiürítették. Caesar proconsulságának az eredménye végül Gallia meghódítása lett, a római birodalom határát a Rajnáig sikerült kitolni, a megszerzett területeket azonban a szomszédos germánok portyázásai továbbra is fenyegették.

Caesar és Pompeius polgárháborúja és a második triumvirátus idején a birodalom figyelme a belső konfliktusokra irányult, a germán veszély elhárításának kérdése háttérbe szorult. A következő nagy hadvezér, aki a helyzet rendezésére felhatalmazást kapott, M. Vipsanius Agrippa volt. Ő feladva a caesari elvet, mely szerint nem szabad megengedni, hogy germán törzsek a Rajna gall oldalán megvessék a lábukat, az ubiusokat a folyó bal partján, az ellenséges sugamberekkel szemközt telepíttette le. Az ubiusok hátrahagyott területét pedig a chattusoknak adományozta, akik a suebeket elhagyva szövetségre léptek Rómával.
A chattusok példáját több germán törzs is követte, rövid időre még a sugambereket is sikerült szövetségkötésre bírni. Agrippa foedus-politikájának végül Kr. e. 16-ban a sugamberek lázadása vetett véget. A germánok, megelégelve a fojtogató római fennhatóságot, a Rajnán átkelve lecsaptak az ott állomásozó római lovasságra és a társaik segítségére siető légiós csapatok ellenében is győzelmet harcoltak ki. A csatában elveszett az V. légió jelvénye, ami a hadsereg tekintélyét a rómaiak szemében is megnyirbálta.

Ezt követően a rómaiak politikája a germánokkal szemben gyökeresen megváltozott. Augustus személyesen utazott Galliába és a provincia belső területein állomásozó összes római légiót a Rajnához vezényelte, támadásra készen. A hadműveletek vezetését. Kr. e. 13-ban a princeps mostohafia, Drusus vette át. Az új hadvezér feltett szándéka volt, hogy hadseregével mélyen behatol a Rajna jobb partján fekvő, rómaiak által eddig háborítatlan germán területekre. Az offenzívára hosszú előkészületek és egy sikeresen levert sugamber felkelés után, Kr. e. 12-ben került sor.
Az elkövetkező években Drusus jelentős sikereket ért el: legyőzte a chaucusokat, 11-ben a bructereket verte meg, s ezzel sikerült a sugamberek hátába kerülnie. A Rajna alsó folyásánál győztes csatát vívott az usipiusokkal, majd a sugamberekkel és a cheruskusokkal is, eljutott a Weserig. Hogy megszilárdítsa pozícióját az elfoglalt germán területeken, a sugamber föld északkeleti részén légiótábort emeltetett.
Kr. e. 9-ben legyőzte a marcomannokat és átkelt a Weseren. Sikeres hódításainak 9-ben bekövetkezett halála vetett véget. Augustus Drusus helyére Tiberiust nevezte ki, aki befejezte a már legyőzött törzsek leigázását és a sugambereket teljes megadásra kényszerítette. Ez a korszak a germánokkal vívott harcok történetében Róma számára csúcspontot jelentett: az Elba és a Rajna közötti terület római fennhatósága alatt állt.

Tiberius további intézkedéseinek következményeképp a megszállt területek katonai ellenőrzését jelentősen lecsökkentették. A Drusus által létrehozott légiótábort felszámolták, a fő katonai támaszpontot és a téli táborhelyet visszahelyezték a Rajna partjára, ahonnan mind a gall, mind a germán oldalt felügyelni tudták. A támadó hadmozdulatok azonban folytatódtak, a Kr. u. első években a rómaiak további győzelmeket vívtak ki az Elba mentén.
A római előrenyomulásnak végül Kr. u. 7-ben a teutoburgi csata vetett véget, melyben az adóterhek miatt fellázadt germánok a cheruscus Arminius vezetésével P. Quintilius Varus három légióját mészárolták le. A vereség a pannóniai lázadás leverésében kimerült Rómának hatalmas megrázkódtatást jelentett, és bár Tiberius, majd Germanicus azonnali bosszúhadjáratba fogott, a Rajna jobb partján nem sikerült ismét tartósan megvetnie a lábát.

Tiberius 16-ban visszahívta a hadvezért a gall-germán hadszíntérről és keletre küldte. Tacitus ezt a lépést úgy értelmezi, hogy a császár lemondott Germania meghódításáról. Hogy ez a megállapítás nem csupán Tacitus Tiberiusszal szemben táplált ellenszenvének a gyümölcse, régészeti eredmények is igazolták. Lehmann cikkében hivatkozik az 1980-as évek elején előkerült Tabula Siarensisre, melynek – a császár Germanicus felett mondott laudatio funebris-ét idéző – szövege szerint a jeles hadvezér germaniai ténykedése elérte célját, hiszen a birodalom határának tekinthető Rajnát sikerült biztosítania.
A további germán hódításokat Tiberius utódai sem sürgették, Tacitus koráig változatlan volt a helyzet. Róma nem bírt a nyugati barbár népcsoporttal, nem tudott tartós sikereket, hódításokat elérni. A Tacitus művébe foglalt figyelmeztetés megalapozott volt: a germánok valóban Róma makacs, szívós és veszélyes ellenfeleinek bizonyultak.



Tacitus és Domitianus

A Germania megírásának céljai között ott volt a domitianusi propaganda leleplezése is. A több mint fél évszázados szünet után Domitianus császár volt az, aki újabb erőfeszítéseket tett germán területek meghódítására. Kr. u. 83-ban támadást indított a Rajna felső és középső folyásától kiindulva, megerősített sereggel. A folyó jobb partján a limes menti területeket foglaltak el, a meghódított föld biztosítására csapatok állomásoztak itt. Az elfoglalt területen megszervezett provinciák – Germania inferior és superior – békéjét viszont nem sikerült tartósan biztosítani: már 89-ben felkelés tört ki, élén a helytartó Antonius Saturniusszal. Nesselhauf cikkében rámutat arra, hogy a császári propaganda milyen megvilágításba helyezte Domitianus germaniai eredményeit.
A római polgár számára azt sugallták, hogy az oly régóta nyugtalanító germán problémát végre megoldotta a császár: Germaniát meghódította Róma. Domitianus gondoskodott róla, hogy a rómaiaknak minél gyakrabban eszükbe juttassa és kézzelfoghatóvá tegye ezt a diadalmas gondolatot: új pénzérmét bocsátott ki, melyen lovas alakja lábainál legyőzött germánok jajveszékeltek. Egy másik, 85 és 87 között kibocsátott érmén pedig a „Germania capta” felirat hirdette a teljes hódítást. A császár ezenkívül felvette a Germanicus melléknevet, szeptember hónapot pedig szintén erre a névre keresztelte.

Katonai sikereit az irodalmi propaganda is hirdette. Martialis egyik epigrammájában a Rajnát famulus Rhenusnak, a szeptember, október hónapokat pedig Germanicusnak, ill. Domitianusnak nevezi. Hasonlóképpen ír Statius is a Silvae-ben.
Tacitus ezt a hamis illúziót foszlatja szét a Germaniában. Rámutat arra, hogy a germán föld messze túlnyúlik a meghódított területeken, a nép pedig számos népcsoportból áll. A rómaiak ennek a hatalmas területnek és tömegnek csak egy töredékét tartják fennhatóságuk és ellenőrzésük alatt. Domitianus végleges és teljes hódítását azonban nem csak eme burkolt, hanem explicit módon is kétségbe vonja.
A germánokkal vívott harcok történeti áttekintése elején a szerző megállapítja, hogy már körülbelül kétszáztíz éve húzódik Germania meghódítása: „tam diu Germania vincitur” – a jelen idő használata a hódítás befejezetlenségére utal. Más helyütt a császár triumphusát gúnyolja, amelyet germaniai háborújának győztes befejezésének apropójából tartott: „[Germani] proximis temporibus triumphati magis quam victi sunt” , az Agricolában pedig falsus triumphusnak nevezi ezt a diadalmenetet.

A történelem igazolta Tacitus kétségeit és aggodalmát. Domitianus utódainak, Nervának és Traianusnak ismét meggyűlt a baja a germán törzsekkel, majd Kr. u. 167-től, a birodalmat ért súlyos germán támadást követően állandósult a fenyegetés a Rajna és Duna menti határon. Ez az invázió „már a népvándorlás sorozatos rohamai előjátékának tekinthető”, melyek később a rajnai hatásvonal feladásához, majd a birodalom összeomlásához vezettek.



Moralizáló tendencia

Tacitus a Germaniában is, akárcsak többi művében, nagy hangsúlyt fektet az erkölcsökre. Ahogyan történeti munkáiban felkutatja egy-egy személy cselekedeteinek morális mozgatórugóit, úgy vizsgálja a megismerni kívánt nép erkölcseit, szokásait is mint az adott etnikum legbenső lényegének megnyilatkozásait. A Germania középpontjában a mores-katalógus áll. Egyéb hagyományos témák, mint a földrajzi, éghajlati leírás, háttérbe szorulnak, ill. alárendelődnek ennek a morális szemléletmódnak: Tacitus azt mutatja be, milyen éghajlat, föld szüli a barbár simplicitast, virtust.

A szerző a mores ismertetésénél egyrészt gyakran él az interpretatio Romana eszközével, másrészt újra és újra párhuzamba állítja a germán és római viszonyokat. Az eljárás célja a hazai olvasó számára az újszerű befogadásának megkönnyítése. Lund szerint Tacitus módszere épp az ellenkező hatást éri el: azáltal, hogy az idegen kultúra leírását át- meg átszövi római elemekkel, éppen a különbözőség marad rejtve. Megállapítása főként a saját példájaként felhozott istenhármas esetében helytálló, a germán és római, ill. egyéb barbár viszonyok párhuzamba állítása azonban legtöbbször szembeállításként fogalmazódik meg, a különbség kap hangsúlyt.

Tacitus a mores ismertetésénél pozitív képet fest a germánokról, előfordul, hogy az igazság ellenében is (templomépítés, istenképek, ruházat egyszerűsége, nők szerepe). Éppen emiatt beszélhetünk bizonyos mértékű eszményítésről, bár némely kutató tagadja ezt a jelenséget. A barbár népek idealizálása a hellenisztikus korban vált az etnográfiai leírás elemévé. A hanyatlóban lévő görög kultúra képviselői felértékelték a barbárok természetközeli, egyszerű, számukra romlatlannak tűnő életmódját.
Tacitusnál is hasonló, bár nem ennyire egyszerű jelenségnek lehetünk a tanúi. Nála nincsen nyoma „romantikus vágyakozásnak”, „lelkendező idealizálásnak”. Tacitusnál a barbár mellett megjelenik a római is. A germánok értékes vonásai közül azokat hangsúlyozza, amelyek a régi Rómában is nagy becsben álltak. Legfőbb erényüknek a simplicitast és a libertast tekinti és ezt a jellemvonást a germán élet majd minden területén végigvonultatja.

A modern klasszika-filológia ugyan elveti a Sittenspiegel-elméletet, mégsem tagadható, hogy az ellenséges nép és ezzel párhuzamosan a régi római erkölcsök felvonultatása a kortárs hazai olvasónak szólt: „a germán a régi rómaival felbonthatatlan egységet alkot a modern elkorcsosulással szemben” . Szembeszökő az ellentét a germánok egyszerű, a természethez, ligetekhez kötődő vallási és temetkezési kultusza és a rómaiak fényűző templomai, császárokat istenítő tisztelete között.
Találhatunk olyan szöveghelyeket is, amelyek kimondottan a császárkori Rómát feddik. „Litterarum secreta viri pariter ac feminae ignorant” – hogy is ismerhetnék a titkos szerelmi levelezést, amikor legtöbbjük sem írni, sem olvasni nem tud – ez a kijelentés inkább a rómaiakról szól. Hasonlóképp értelmezhető a korszellemről, és a végrendelkezésről szóló megállapítást is.

A sok előnyös vonás mellett azonban megjelenik a negatívum is, ez is tipikusan római szempontból. Tacitus a germánok legfőbb hibájának a tétlenséget, lustaságot tartja: a földművelést, munkálkodást elhanyagolják, asszonyokra, idősekre, rabszolgákra hagyják, csak a harchoz értenek. Az otium és az inertia Tacitusnál kiváltképp negatív fogalmak, csakúgy, mint a régi rómaiaknál.

Christ rámutat arra, hogy Tacitus későbbi műveiben az alapvetően pozitív germánkép árnyaltabbá válik. A Historiae-ban is „a férfierény és a szabadság képviselőiként” jelennek meg a germánok, de ezzel együtt felerősödnek negatív vonásaik is: bírvágy (IV, 73, 76, 78), megfontolás nélküli erőszak (IV, 29), széthúzás (IV, 70, 76). Christ szerint ez a negatívabb ábrázolás annak köszönhető, hogy csökkent az a közvetlen veszély, amelyet a germánok jelentettek Róma számára. Véleményünk szerint azonban a kétféle kép inkább az irodalmi műfajok eltérésével magyarázható. A Germaniában a nép erkölcseit írja le a szerző, célja a figyelmeztetés, a leírás statikus. A Historiae-ban ezzel szemben hadi eseményekről olvashatunk, a történeti mű cselekménye mozgalmas, az egyes történések, a harcban álló ellenfelek lépései hiteles motivációt kívánnak.

A mű tehát a germán nép lényegét kívánja megragadni a mores ábrázolásán keresztül és a barbár mellé állítja a rómait is. Ezáltal korának római erkölcseiről is szól, de a fő célja a figyelmeztetés a „hatalmas erkölcsi energiákkal” rendelkező ellenséges nép jelentette veszélyre. Mint láthattuk, a mores-katalógusban több helyütt is csorbát szenved a történeti hűség, ezért Tacitus moralizáló tendenciája fontos szerepet játszik a hitelességet befolyásoló tényezők között.



A Germania és a Historiae

Végül fontoljuk meg röviden azt a mommseni feltevést, mely szerint a Germania megírásának célja az lett volna, hogy a Historiae-hoz tartozó exkurzusként felvilágosítsa az olvasót a nagy történeti mű színhelyéről, Róma ellenségeiről. A probléma abból adódik, hogy nincs vagy nem maradt fenn az antik irodalomban még egy olyan önálló etnográfiai munka, mint a Germania, más, hasonló témájú írások egy-egy történeti mű keretébe ágyazva olvashatók.
A mommseni tétel azonban hamarosan megdőlt. A Germaniát és a Historiae-t összekapcsolni már az igencsak különböző germánkép miatt is problémás. Tacitusnak nem lehetett elsődleges célja az ismeretterjesztés sem, hiszen előtte már többen is foglalkoztak Germania népeivel, földrajzával. Tacitus etnográfiai munkája tehát önálló és teljes értékű alkotás, megírásának célja jóval összetettebb annál, minthogy ismeretterjesztésre törekedne.