Katonai karrierjének elején két szokatlan előléptetésben részesült. Minden római légió tíz gyalogos zászlóaljra (cohors) és egy 120 főből álló lovascsapatra oszlott. Az újonc pályafutását rendszerint gyalogosként kezdte. így kezdhette Maximus is, de rátermettségénél fogva csakhamar a lovascsapat valamelyik egységébe helyezték át, sőt lovassági kvesztorrá léptették elő. E katonai rang létezéséről mostanig a római hadtörténetnek nem volt tudomása.
A hadtörténet ugyanis úgy tartotta számon, hogy a légió gyalogos és lovas egységei egyetlen gazdasági igazgatásnak voltak alávetve. A kvesztor gazdasági, pénzügyi kérdésekkel foglalkozó katonai hivatal, és feliratunkból most már nyilvánvaló, hogy a légió lovascsapatának a közös gazdasági hivatala mellett saját gazdasági ügyintézése is volt, amelynek hatáskörébe, valószínűen, a felszerelés és a takarmány beszerzésével járó többlet-kiadások tartoztak.

Nemsokára újabb kitüntetés éri: ugyanabban az egységben főparancsnoki testőrré léptetik elő (singularis legati legionis). Eddigi ismereteink szerint ebben a korban csak a császárnak és a tartományi kormányzóknak volt testőrcsapata. Feliratunkból azonban kiderül, hogy a légió főparancsnoka (legatus legionis) is rendelkezett külön, a lovas egységekből toborzott testőrökkel. Maximust felfelé ívelő pályájában itt is újabb előléptetés éri: lovassági zászlótartóvá nevezik ki, vagyis abba a rendfokozatba, amilyen egy egész légió kereteiben mindössze kettő-három volt.
Ezt követték a Domitianus császártól kapott és már említett katonai érdemjelek. Domitianus halála után a római kormányzási rendszerben lényeges változások következnek be. Az új császárok, az előrehaladott korú Nerva, majd ennek pártfogoltja és pártfogója, Traianus egészségesebb kormányzási elvet igyekezett érvényre juttatni. A hivatalos politika a birodalmat a civilizált világnak oikumenének - és egyben a saját akaratukból egyesülő városok hatalmas szövetségének tekintette, amelynek élén a császár áll, aki azonban nem zsarnoka, hanem szolgálója, bölcs irányítója a népnek, és elvileg a nép érdekeinek védelmezője.
A sztoikus filozófusoknak ezt az államelméletét Traianus igyekezett államkormányzási elvvé avatni, és - éppen a nép érdekeire hivatkozva - felújította az Augustustól eltiltott terjeszkedőpolitikát, aminek eredményeként újabb öt provinciát csatolt a birodalomhoz. Ennek a megváltozott helyzetnek és terjeszkedő törekvésnek Maximus is szenvedő alanya lett, mert i.sz. 101-től szüntelenül a harc mezején volt, először a dák, azután a keleti és a parthus háborúkban.

Traianus a légióból a II. pannon lovassági segédcsapatba helyezi át Maximust, és másodparancsnokká (duplicarius) lépteti elő. Ez a segédcsapat akkor a VII. Claudius légió városa, Viminacium közeiében állomásozott, később pedig részt vett a dák, és amint feliratunkból most megtudjuk, a parthus háborúban is.
Mit jelentett Maximus számára ez az áthelyezés és előléptetés? Ha az eddigi kitüntetései főként dicsőségét gyarapították, s legfeljebb bizonyos alacsonyabb rendü feladatoktól mentesítették, a mostani számottevő anyagi előnyökkel járt. A katonai egységek zsoldjának, annak korok szerinti változásának tanulmányozása a római gazdaságtörténet egyik központi kérdése, annál is inkább, mert a római állam mindig katonai jellegű volt, és ezért gazdasági helyzete nagymértékben függött a hadigépezet működésétől. Itt helyszűke miatt megelégszünk annak megállapításával, hogy az újabb kutatások fényében Maximus áthelyezése és előléptetése zsoldjának megkétszereződését jelentette, vagyis évi 350 dénárral és 700 dénárra emelkedett.

Rövid idő múlva, valószínűleg az első dák háború idején (101-102), ugyanaz a császár felderítővé (explorator) léptette elő. Új hatáskörének lényegét a római hadtörténetíró, Hyginus munkájából ismerhetjük meg. Szerinte a nagyobb katonai egységeknek külön lovas felderítő csapatuk volt. Egy három légióból álló hadsereg felderítő csapata 200 főre tehető, és több alegységre (turma) oszlott.
A felderítők ellenséges földön a hadsereg élén lovagoltak, a táborban mindig a kapu mellett volt a helyük, a legmegbízhatóbb katonák közé tartoztak, akiket a segédcsapatok soraiból toboroztak. A felirat nem jelzi Maximusnak új beosztásában viselt rangját; ebből nyilván következik, hogy megtartotta korábbi másodparancsnoki tisztét. Amikor Decebált elfogta, egy kisebb felderítő egység élén állott, amint azt Traianus oszlopa jól szemlélteti. Ebben a minőségében tüntették ki kétszer a dák és egyszer a parthus háborúban.
A feliraton a kapott érdemjelekről nincs szó, de a fölötte levő dombormű egész pontosan ábrázolja azokat: kapott két nyakláncot (torques) és két karperecét (armillae). A nyaklánc, amint az ábrázolás is mutatja, sodrott, két végén nyitott, bronz, ezüst vagy arany karika. A végek gyakran állat-fejjel vagy más ékkel díszített gömbben végződnek. Eredetileg nyakban viselték. Maximus korában azonban inkább a mellvértre függesztették ki. A karperec kígyó alakú volt, és mintegy kiegészítette a nyakláncot.

Ezekkel együtt szokták adományozni a melldíszt (phalerae). Ez kerek, kidomborodó, különféle ábrázolásokkal díszített fémlap, medalion volt. Maximus síremlékén nem látható, valószínűleg azért, mert az emlékmű elpusztult alsó részén lehetett kifaragva.
E kitüntetések és utolsó előléptetése Maximus legnagyobb hőstettéhez, Decebál elfogásához fűződnek. Ekkor kapta a decurio, vagyis a tiszthelyettesi rangot. Speidel úgy véli, ha számba vesszük kitüntetéseit, akkor ehhez a fokozathoz elég későn jutott, amiből arra lehet következtetni, hogy hősünk bátorsága, gyorsasága és határozottsága nem társult más olyan katonai erényekkel, amilyeneket a decurio-fokozat megkívánt.



Bodor András