Feliratunk szövegének azt az állítását, hogy Maximus a király fejét Traianushoz vitte, maga az oszlop igazolja. Traianus ekkor, sírendékünk szerint, Ranisstorurnban tartózkodott. Az ókori szerzők közül Ptolemaiosz és a Ravennai Geográfus sorolja fel a dák városok, megerősített települések nevét. Ranisstorum azonban egyiknél sem szerepel.
Nyilvánvaló összetett név, melynek második eleme, a sturum, helységet jelent, és előfordul az ismert „Durostorum", és „Getystorum“ nevekben. Az első rész Ranis, Apollo isten egyik jelzője, pontos jelentése azonban ismeretlen. A Ravennai Geográfus feltüntet egy Sturum nevű helységnevet, melyet a római Dácia északi vagy északkeleti részére helyez. Speidel hajlik arra, hogy Ranisstcrumot a mai Énlaka helyén lévő Praetoria Augustával vagy annak közelében fekvő civil településsel azonosítsa.

Mi történt Ranisstorumban a király fejével? Kérdésünkre a választ ismét Traianus oszlopa adja meg. Bár a domborműnek ez a jelenete megrongálódott, mégis kivehető, hogy két katona bemutatja a hadseregnek a király levágott fejét. Szinte magától értetődőnek látszik, hogy közülük az egyik Tiberius Claudius Maximus. A valóság mégsem ez.
Speidel a jelenet részletekbe menő tanulmányozásából arra a következtetésre jut, hogy az alakok mellvértjeinek görög gyártmányú lappantyúi vannak. Ilyen mellvérteket azonban csak a császár és legmagasabb rangú kísérői viselhettek. Ebből következik, hogy a két ábrázolt alak közül az egyik maga a császár, a másik valamelyik őt kísérő hadvezére (comes). Tehát éppen a császár mutatja be a hadseregnek a király fejét, és beszédében bejelenti a háború végét. Az esemény római szempontból igen jelentős, mert ha a király megmenekül, akkor újabb harcokra, felkelésekre, külső támadásokra kellett volna számítani.
A király kétségtelen halála az ilyen meglepetéseket teljesen kiküszöbölte. Róma elérte célját: az aranyban gazdag Dácia meghódolt. Talán nem alaptalan az a feltevés sem, hogy a császár most vette fel a hatodik imperátori címet, s máris bejelentette az előkészületeket a győzelmi ünnep és a fényes diadalmenet megtartására, amelyről az ókori írók feljegyezték, hogy 123 napig tartott.

A diadalmenetben ősi szokás szerint az ellenség elfogott fővezére a hadifoglyok élén, a császár kocsija előtt bilincsbe verve haladt. A menet Jupiter Capitolinus templomához közeledett, és ehhez érkezve megállt, amíg Flavius Josephus szavait idézve „egy hírnök bejelentette az ellenség fővezérének halálát. Közben ugyanis a fogoly „nyakára kötelet tettek, felvitték a fórum előtti emelkedésre és mint gonosztevőt kivégezték.
Dio Cassius elmondja, hogy Traianus Decebál fejét Rómába küldte. Állítását egy ostiai naptár (fasti) is megerősíti. Ebbe bejegyezték, hogy Decebál fejét már 106-ban ledobták a Gemonia lépcsőjéről. Josephus Flavius arról értesít, hogy a Traianus hazaérkezését követő évben, 107-ben megtartott diadalmenet alkalmából a fórumon egy másik dák fővezért végeztek ki „ősi szokás" szerint.

Decebál hősies ellenállása után, amikor úgy látta, hogy nincsen menekvés, el akarta kerülni a diadalmenetnek ezt a számára megszégyenítő, az ellenség dicsőségét hirdető jelenetét, és amint a háború elején vállalta az akkori világ legnagyobb hatalma ellen népe szabadságharcát, most a tragikus végben vállalni tudta a halált, amivel magát az emberi méltóság és szabadság szimbólumává tette.

Tiberius Claudius Maximus epitáfiuma önmagában véve is ritka történelmi érdekesség, de értékét különösen az növeli, hogy a dák-római történelem egyik fontos, nem annyira kihatásában, mint főként érzelmi vonatkozásában jelentős epizódját tisztázza, és ugyanakkor új fényt vet az antik Róma egyik legnagyobb és legszebb művészi alkotására, Traianus oszlopára.



Bodor András