Életének legnagyobb eseménye, mely egyben történelmi jelentőségű, Decebál dák király elfogása volt. Ezt az epizódot örökíti meg a sírkő domborműves ábrázolása. Speidel, inkább elméleti indokkal, felveti azt a lehetőséget is, vajon a dombormű jelenete nem Maximusnak a parthus háborúban véghez vitt valamilyen hőstettét szemlélteti-e. A dombormű, a kisebb eltérések ellenére, annyira megegyezik Traianus oszlopának hasonló jelenetével, hogy ez minden más lehetőséget kizár. Különben is mi lehetne egy római katona életében nagyobb, megörökítésre méltóbb esemény, mint az ellenség legfőbb hadvezérének, magának a királynak elfogása?
A domborművön a főalak, vagyis Maximus, az ellenfél felé vágtat, baljában két dárdát és egy kerek pajzsot tart, jobbjában vágásra készen álló, kivont kardot. Könnyű lovasöltözet van rajta, jobb oldalán üres kardhüvely látható. Arca nagyon megrongálódott, de a sisak szegélye kivehető. Az idő a kontúrokat elmosta, mégis, hogy mellvért is volt rajta, a kard alatt felfedezhető páncéling darabja bizonyítja. Kantárt nem tart kezében, és bal lába is különös helyzetben van ábrázolva.

Az ellenfél nadrágban, oldalán hatszögű pajzzsal, jellegzetes görbe karddal, hegyes sapkával van megjelenítve. Nyilván dák vezető: nem lehet más, csak Decebál. Éppen most vágta el nyakát, és halálos sebében hátra dől, kardja kiesik jobb kezéből, bal kezével gyomrát nyomkodja, szája nyitva, nehezen lélegzik. Az ellenfél ábrázolása azt a mintát követi, amellyel a dák előkelőket a Traianus oszlopa és a ránk maradt mintegy 26 antik szobor mutatja be: szakáll, széles, húsos ajkak és orr, erős szemöldök, mélyen ülő szemek, határozott arckifejezés.
A dombormű igazolja Decebál halálára vonatkozó történeti ismereteinket, és összhangban áll Traianus oszlopának a vég hasonló, de még drámaibb, mozgalmasabb ábrázolásával. Nem szükséges itt részletesen foglalkoznunk az antik Róma e remek alkotásának bemutatásával. Elegendő, ha hivatkozunk e lap hasábjain megjelent egyik korábbi cikkünkre (Korunk, 1968. 39-47). Mégis sűrítve felidézzük azokat a jeleneteket, amelyek a dák összeomlást szemléltetik, s közben hivatkozunk a dák háborúk krónikására, a görög Dió Cassiusra.

A rómaiak a havasokban lévő dák várak ellen intézett viharos támadásukkal eljutnak a királyi székhelyig, Sarmizegetusáig. Decebál kénytelen elhagyni a várost, s ugyanakkor néhány dák csapat is menekül a még be nem zárult római ostromgyűrűből (az oszlop CXXII. jelenete); más csoportok megadják magukat a császárnak. Az ostromlók behatolnak a várba, és győzelmi ünnepet tartanak (CXXV).
Az utolsó pillanatban, amint Dio Cassius elbeszéli (LXVIII, 14, 4), a dák király elrendeli kincseinek elrejtését, de árulás folytán a rómaiak rájuk találnak és elszállítják. Ioannes Lydus görög író szerint töméntelen mennyiségű kincsről volt szó, mintegy 165 000 kg aranyról és 330 000 kg ezüstről. A királyt üldözve a római csapatok átkelnek a Maroson, és egy kiürített dák vár, feltehetően a mai Gyulafehérvár közelében levő Királykő (Piatra Craivii) felé törnek (CXXXII). Előnyomulásuk folyamán ádáz csatákat vívnak a támadó dákokkal (CXXXIV).

Decebál védett helyről figyeli a csata kimenetelét, melynek elvesztése után a dákok menekülnek (CXXXV-CXXXVI). A nehéz helyzetben a király az erdőben összeverődő dákokhoz beszédet intéz (CXXXIX), amelyben bejelenti a háború végét. Ezután a dákok közül néhányan öngyilkosok lesznek, mások a hegyeknek veszik útjukat, némelyek az egyik nagy római táborban megadják magukat a császárnak (CXLI).
A menekülő királyt és kíséretét római segédcsapatok üldözik, és egy erdő mélyén a kíséret tagjait lemészárolják (CXLII-CXLIII). Ezzel elérkezünk ahhoz a jelenethez, melyet síremlékünk is ábrázol.

Itt is egy lovast látunk, akiről most már tudjuk, hogy azonos Tiberius Claudius Maximusszal. A király felé vágtat, de ahelyett, hogy kardjával hadonászna, jobb karját kinyújtja, nyilván meg akarja akadályozni a királyt öngyilkosságában, aki görbe kardjával éppen nyakát vágja el. Ez a jelenet, valamint feliratunk szövegében a coniunctivus használata (cepisset) azt a látszatot akarja kelteni, hogy az ellenséges királyt mégis sikerült élve elfogni, ami a hivatalos, a római dicsőséget fokozni akaró propagandának inkább megfelelt.

Az oszlop drámaisága, művészi kivitelezése, az ábrázolt alakok mozdulatának és ruházatának eltérő volta ellenére sem kétséges, hogy a Rómában és Philippiben készült két dombormű ugyanazt a jelenetet ábrázolja. Sőt ez utóbbi arra késztet, hogy többé ne értsünk mindenben egyet azzal az általánossá váló felfogással, mely szerint Traianus oszlopa nem feltétlenül a megtörtént eseményeket ábrázolja.
Speidel helyesen, hivatkozik Cichoriusra, Traianus oszlopának egyik alapos tanulmányozójára, aki a most szóban forgó jelenetről nemcsak azt állapította meg, hogy rajta egy lovassági segédcsapat üldözi a menekülő királyt, hanem e felismerését az alábbiakkal toldotta meg: ,,eine bestimmte, etwas besonders gut berittene Abteilung" (egy bizonyos, kivételesen jól begyakorolt lovasosztag). Valóban, a felderítő csapatok mindig kiváló lovasok voltak.


Bodor András