A daciai foglalás kérdésével foglalkozók általában két nagy hibába estek majdnem valamennyien. Cichorius a Traianus oszlopának domború műveit ismertető művében fekteti le azokat a téves nézeteket, melyekből azután a hódítás kérdésével foglalkozók táplálkoznak. Az egyik hiba az, hogy Traianus második háborújával befejezettnek vették az egész terület meghódítását annyira, hogy szerintük csak a tartományi berendezkedés maradt még hátra. Nyilvánvalóan téves alap, melyen csak téves állítások sorozatát lehet elérni. Alább lesz módunkban részletesen indokolni állításunkat.
Most csak annyit bocsássunk előre, hogy Dacia meghódítása lépésről lépésre való előnyomulással történt. Ezt bizonyítja az, hogy hasonló esettel állunk szemben Germanniában és Rhaetiában. Ott bebizonyítható, hogy melyik lépést mikor tették meg. Nálunk csak az alapelv érvényesülése kétségtelen. Az egyes előrelépések határait és idejét mindenütt nem tudjuk kimutatni. Legalább is nem olyan határozottsággal, hogy az tudományos bizonyosságnak volna vehető.

Másik téves alaptétel az, aminek elterjedése feltétlenül káros, lehető megcáfolása hasznos, - hogy az Olt oláhországi vonalának már Traianus második hadjáratában szerepet juttatnak. Cichorius azt állítja, hogy Traianus egyik hadserege itt vonult fel s a Vörös-toronyi szoroson áthaladva, kitér a Szebenpatak völgyébe, hogy onnan a Maros bal partjára jutván, délre forduljon. A Sztrigy völgyét elérve, azon át jutottak volna ezek a csapatok Sarmizegetusához, hogy a másik hadsereggel, melyet maga a császár vezetett, találkozzanak.
Arra, hogy az völgyének és a Vörös-toronyi szorosnak túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít Cichorius, már Petersen rámutatott. De kissé óvatosan, mivel adata nem volt a cáfolásra, hanem csak arra támaszkodhatott, amit Traianus-oszlopának domborművei alapján lehet vagy nem lehet állítani.
Mi már jóval tovább mehetünk e téren, mert nem épen jelentéktelen az, amit már most, az erdélyi limes kutatások nagyobb arányú megindítása előtt is megállapíthatunk. És meg is kell állapítanunk, mivel a tudományos köztudatban levő hamis képzetek hosszú ideig károsan befolyásolnák a kutatókat. Nem szándékunk Cichorius nézeteit most részletesen méltatni. Nem is szükséges, mivel van egy helye, a hol tévedéseinek kiindulási pontját összefoglalja. Cichorius a CVI. képpel kapcsolatosan állítja a következőket.

Az első háború befejezte óta a régi dák birodalom délnyugati része, vagyis a Bánát és Kis-oláhország, azaz a Duna, Olt és a Déli Kárpátokig terjedő terület római birtok lesz. A második háború feladata tehát az volt, hogy az erdélyi belföldet hódítsák meg és pedig - természetesen, mint mondja - elébb a déli felét, melyet északon a Maros, az ország főfolyója határol. A délről, illetőleg délnyugatról előrenyomuló hadsereg előtt egészen határozottan csak a Maros, Kis és Nagyküküllő és az Olt felsőfolyásának völgyei jöhetnek tekintetbe. De hát a négy közül melyik jött szóba első sorban?
Traianusnak, aki délről haladt északra, elébb a két déli völgyet kellett elfoglalnia, hogy úgy lépésrőllépésre szorítsa északra az ellenséget és ilyen módon nemcsak jobb szárnyát, de a visszafelé való összeköttetést is biztosítsa. Ezért tehát a 106. évi előnyomuláskor Traianus az Olt és a Nagyküküllő völgyét választotta. A Kisküküllő völgye azért nem jöhet szóba, mert abban a völgyben nem volt hadiút. Már pedig e dolog természetéből kifolyólag Dacia későbbi útrendszere a háború alatt nagy fáradsággal megállapított vonalakon nyugodott Cichoriusnak nem állhat meg az az állítása, hogy az első háború befejeztével más terület is jutott volna a rómaiak kezébe, mint az, amelyet később is Moesia superior részének ismerünk, vagyis az, melyet már a háború első évében előrenyomuló két hadsereg közre fogott.

Kis-oláhország semmi esetre, sem. Nem pedig a következők miatt. Az Olt mentén, a Duna mellett fekvő, Céléitól egészen fel a Kárpátokig egy táborlánc van. Ennek a táborláncnak egyik tagjáról, a Bivolari mellett levőről már régebben állította Domaszewski, hogy Hadrianus alapítása.
Tocilesco épen a Cichorius III. kötetével egy évben bizonyította be, hogy ez a táborsor a Kr. u. 138 -140. években épült. Az is bizonyos, hogy ez a táborsor erdélyi területen is folytatódik és pedig az Olt folyása irányában: Nagytalmács, Kissink (?), Hévíz táborok ismeretesek; az Olt egyik mellékfolyójának, a Fekete ügynek mentén Komolló és Bereck is táborhelyek, melyeket út köt össze az Ojtozi szoroson át, a moldvai Poiana táborával.

Ezeket ugyan még senki alaposan át nem kutatta, de épen semmi sem szól az ellen, hogy az oláh-országiakkal egyidőseknek vegyük. Ellenkezőleg minden jel arra mutat, hogy pl. Hévíz, ha Hadrianus korában nem is legio székhely, mint eddig hitték, de mindenesetre táborhely, melyben a lég. XIII. vexillatiója székelt. Az Olt és Fekete-ügy mellett fekvő erdélyi táborokat tehát ezért is tarthatjuk Hadrianus koriaknak, nemcsak azért, mert a földrajzi folytonosság megkívánja.

Az is kétségtelen, hogy Moesia inferior és Dacia határa az Olt volt. De hát akkor minek az a táborsor az Olt mentén? Más oka nem lehetett, mint az, hogy amikor azt odaépítették, - tehát Hadrianus korában - az Olt egyik partján ellenséges terület van. Különben nem volna szükség a határnak ilyen megerősítésére. így állván a dolgok, még csak azt kell eldöntenünk, hogy az Olt jobb vagy balpartja-e az ellenség hazája?
Nem nehéz a döntés, mert azt már kétségtelenül megállapították, hogy az Ölttől keletre eső terület Traianus hódítása. Egy része meg már épen Kr. u. I. század dereka óta római terület, mert hiszen azt tudjuk, hogy a Szeret torkolatánál fekvő Tyras már Kr. u. 57-ben Moesiához tartozott.
Ha tehát az Olt mellett 138-140-ben védőtáborokat építettek, azoknak csak az Ölttől nyugatra eső területtel szemben lehetett hivatásuk, vagyis ez a nyugati terület nem tartozott a birodalomhoz akkor sem, annál kevésbé tartozhatott már Traianus első hadjáratának befejezésekor. Véleményünk szerint Traianus első háborúja nem gyarapította többel a birodalom területét, mint azzal a meglehetősen keskeny sávval, melyet egyfelől a Viminacium-Tibiscum, másfelől a Tsierna-Tibiscum útvonalak fognak közre.

Cichoriusnak megdőlt tehát alapvető állítása. Nem áll erősebben a másik sem, a melyik szerint természetesnek találja, hogy az erdélyi belföldnek elébb a Marostól délre eső részét hódították meg. Neki szüksége van erre a feltevésre, mert szerinte a képeknek egy bizonyos számú ábrázolás után el kell jutniuk ahhoz a fővároshoz, melyet a dákusok az ország keleti részében, a homoródalmási barlang felett építettek, a Vargvas vize mellett, mivel Sarmizegetusát már az első háború végén átadták a rómaiaknak, illetőleg azok meghódították.
Mi azonban nem látunk bizonyítékot arra, hogy a régi főváros helyett újat kellett volna építeni s így megmaradunk a szigorú tárgyilagosság álláspontján. Ezen az állásponton pedig lehetetlen a hódítás további irányát másként felvennünk, mint úgy, hogy Sarmizegetusa csak a második háború alkalmával esik a rómaiak kezébe.
A hódító innen a Sztrigy völgyén halad előre, Fiski fáján átlépi a Marost, s annak a völgyén halad fel egészen Vécsig. Vonalában esik a Sztrigy völgyében Kiskalán tábora; mert a Kiskalánnal szemben fekvő Kőboldogfalva Oredistye nevű határrészében levő Csetátye római tábornak a maradványa.

A Maros mentén mintegy nyolc táborhely védte ezt az utat. Az a tény, hogy a római táborok kivétel nélkül a Maros jobb partján vannak, a mellett szól, hogy az ellenség a bal parton lakott. De szól emellett más is. Az, hogy az aranyvidék már Traianus korában római kézen van. Mert igaz ugyan, hogy a nyugati határt, legalább a Maros és a Sebes-Kőrös közt nem ismerjük, de az tény, hogy az arany vidék már Traianus korában a rómaiak kezén van. Az a másik tény pedig, hogy Vecel tábora az összes többi Marosmenti táborokkal ellentétben a folyó bal partján van, arra mutat, hogy a határt tőle nem messze nyugatra kell keresnünk. Vegyük ehhez még azt is, hogy Tsierna, ad Mediam, Pons Augusti, Sarmizegethusa és Micia mellett, a vonalnak folytatásaképpen Ampelum is portorium ; csakhogy amíg amazok a két tartomány határán feküdtek, emitten a külföldi árút vámolták el.

Minden amellett szól tehát, hogy a hódítás a Maros jobb partján haladt előre. Egyelőre legalább is ahol aztán egy út ágazik el Potaissa felé. Ennek az útnak egyenes vonalban folytatása az, melyet Potaissától Napoca felé Kr. u. 108-9-ben épített a cohors I. Flavia Ulp. Hisp. mii. c. R. eq., mint azt az Ajtónban talált mértföld jelző kő hitelesen bizonyítja. Napocánál az útvonal ismét elágazik.
A keleti vonal a Szamosvölgyén halad fel Désig, ahol a Nagyszamos két irányának megfelelően az egyik keletre vonul Alsó-Ilosva, Bethlen és a Beszterce melletti Várhely irányában, s ott délre fordulva Marosvécsnél éri el azt az útvonalat, mely a Marosvölgyén egészen eddig megállapítható.

A Désnél elváló nyugati ág a Szamos mentén megállapítható egy darabon, egészen Vaádig. Minden valószínűséggel meg volt tovább is, egészen Tihóig s onnan Porolissumig, a hol találkozott azzal az úttal, mely Napocától Szucság, Nagyar-Gorbó, Zutor, Magyaregregy és Romlot irányában haladt. Ez az utóbbi vonal egy időben a hódítás nyugati határa volt. Már most az a nagy feladat áll előttünk, hogy eldöntsük: vájjon a Szamostól keletre, vagy attól nyugatra eső terület az, mely elébb meghódíttatott.
Az ugyan egészen bizonyos, hogy a két területet nem egyszerre hódították meg, hanem egy ideig és pedig a 11. század ötödik tizedében még, a Szamos határként szerepel. Csak így lehet megérteni azt, hogy Szamosújvár táborában 142-3-ban nevezetes munkálatok folytak, amit feliratos emlék bizonyít. Szamosújvár tehát akkor még a határon állott, melynek táborát szükségesnek látták megerősíteni.

Másfelől meg Porolissum eddigi leletei amellett bizonyítanak, hogy nagyon korán a birodalomhoz tartozott. Így bizonyos, hogy Antoninus Pius az ottani amphitheatrum vetustate dilapsumot 157-ben kijavíttatta. Ahhoz pedig, hogy egy amphitheatrum a renoválásra megérjen, idő kell. Már pedig az is bizonyos, hogy a Porolissumban megtelepedett rómaiaknak nem épen az amphitheatrum építése volt az első dolguk. Másfelől Porolissumban végzett ásatásaink eddigi leletei bizonyítják, hogy legkésőbb Hadrianus uralmának első felében Porolissum római terület. A közbeeső táborhelyeken, fájdalom, eddig semmi olyan emlék nem került elő, mely megfelelő kronológiai adatott szolgáltatna. De az elmondottak alapján sem túlságosan merész az az állításunk, hogy itt e táborhelyek vonala és a Szamos völgye volt a határa az első hódításnak.
Később nyugat felé tovább is terjedt a hódítás, amikor a birodalom határa kikerült a Meszes gerincére, hol a felső-germaniai limeshez hasonló töltés és árok maradványai, a hozzátartozó őrtornyokkal és kisebb táborhelyekkel ma is megállapíthatók. A birodalom határának ide való kitolásával lehet egyidős Kissebes és Vármező tábora. Az előbbit ettől kezdve a Sebes-kőrös völgyén át Bánffy-Hunyad irányában haladó útvonal kötötte össze Napocával. Mikor történt ez az előrelépés, arra egyetlen határozott adatunk sincs.
De az a tény, hogy a Kissebes helyén volt Resculum vicus Anartorumból, a mai Zutor helyére feltételezett Largiana felé vezető utat, a Nagyalmásnál talált mértföld jelző kő tanúsága szerint 236-ban építették, a mellett látszik bizonyítani, hogy csak a 111. század elején történt meg.

A Kis-szamostól keletre eső területre nézve egyedül Alsó-ilosva leletei nyújtanak némi chronologiai alapot. Ezekre alapította a tábor ásatója, Torma Károly azt a nézetét, hogy a tábor az Antoninusok korában még nem állott. Mi azonban, főleg az éremleletek alapján, meg azért, mert első helyőrsége a numerus volt Hadrianus uralmának legvégére vagy az Antoninus Piúsénak az elejére vagyunk hajlandók tenni.
Ekkor kezdődött tehát ennek a – Kis-szamostól keletre eső - területnek a bekapcsolása. Fájdalom, sem Várhely vagy Vécs, sem pedig Maroskeresztúr táboraiból nem tudunk olyan adatot, mely az elmondottakat jobban támogatná. Igaz, hogy olyat sem, amely megdöntené. Egyelőre be kell tehát érnünk az elősorolt bizonyítékokkal.

Már most ne tévesszük szem elől azt a tényt, hogy Dacia elébb osztatlan tartomány, melyet - az általánosan elfogadott nézet szerint - 107-ben vagyis a második háború befejezte után közvetlenül szerveztek. De első helytartóját csak 110-ből ismerjük, a mi arra int, hogy a tartomány első évének megállapításánál egy kissé óvatosak legyünk.
Már 129-ben azonban két részre oszlik a tartomány. A két rész: Dacia superior és inferior. Persze az egyáltalán nem állhat meg, hogy a két tartomány közül az egyik Erdély területét foglalta el, a másik pedig Kis-oláhországot, tehát jelentékenyen kisebb volt amannál. Láttuk, hogy Kis-oláhország területe 138-140-ben még nem tartozott a birodalomhoz. Annyit azonban talán joggal állíthatunk, hogy ez a felosztás nem ok nélkül történt. Oka mindenesetre az kellett legyen, hogy Dacia területe megnagyobbodott.

Ebből következik, hogy a 168 után következett hármas felosztásnak is hasonló oka volt s a három Dacia területét csak ekkor hódították meg teljesen a rómaiak. Ennek a hódításnak folyamatát sem ismerjük pontosan, de némi támpontunk a hódítás további folyamatának megítélésére is van. Mindenesetre azt kell tartanunk, hogy a két Küküllő völgye egy állomás az előrehaladás folyamatában.
Okoskodásunknak legalaposabb támogatója egy feliratos emlék. Ezt Victoria Augusta tiszteletére 157-ben Antoninus Pius legátusa, M. Statius Priscus emeltette. Lelték pedig ezt Ujgredistyén. Véleményünk szerint ez az egy emlék elegendő annak bizonyítására, hogy a Sztrigy völgyétől keletre fekvő terület csak a II. század második felében hódolt meg. Másképpen érthetetlen volna, hogyan jut Dacia helytartója ahhoz, hogy 157-ben Kr. u. a Gredistyei Csetátye vagy amint eddig az irodalom egy részében hívták a Muncseli Csetate tövében Victoria Augusteinak császára üdvéért oltárt emeltessen.

Nincsen itt helyén annak ismertetése, hogy mi van ezen a helyen és környékén. De annyi bizonyos, hogy itt és a környéken hatalmas erődítmények voltak. Erődítmények, melyeket senki még, aki látta, rómainak nem mondott. És nem azért nem mondott, mintha méltatlanok lennének arra, hanem van valami sajátos jellegük, ami tiltakozik az ellen, hogy akár görögnek, akár rómainak tartsák.
Minden arra mutat, hogy olyan hegyi erődítményekkel van dolgunk itt, ahová végső veszély idején a dákusok családjukkal és vagyonukkal visszavonultak. Tacitus írja, hogy a thrákoknak ez volt a szokásuk. Építésükben mindeneseire részük lehet azoknak a római építészeknek, a kiket a Domitianusszal kötött békeszerződés értelmében Decebalus kapott, mint azt Dió tudósításából tudjuk.

Ezekbe az erődítésekbe vonult vissza a legyőzött dákusoknak egy része és csak egy másik része vonult ki az országból északon. M. Statius Priscusnak fenti győzelme azonban még nem lehetett végleges. Bizonyítja ezt az a felírat, melynek szövege szerint Sarmizegetusa lakosai a szarmata háborúk korában hódolnak M. Aurelius császárnak, a ki őket a két oldalról fenyegető veszedelemtől szabadította meg. Az egyik veszedelem mindenesetre az alföld felől, az ott lakó jazig-szarmata népek részéről fenyegette a fővárost.
A másik pedig szintén kétségtelenül a tőle keletre fekvő hegységekben székelő s onnan le-lecsapó dákusok részéről. De éppen az a tény, hogy itt kemény harcok folytak, megérthetővé teszi azt is, ha a környékben római erődítményeket találunk. Csak természetes, hogy a lassan-lassan előrenyomuló rómaiak megerősítették az elfoglalt poziciókat és igyekeztek elzárni a dákusok érintkezését kimenekült honfitársaikkal és más barbarusokkal.

Az a körülmény, hogy a Maroskereszturon talált és 158-ban kelt katonai diplomán még csak két Dacia szerepel, szintén a mellett bizonyít, hogy akkor még nem volt Erdély egész területe meghódítva. De már szerepel benne egy olyan cohors, melynek része volt a harmadik rész megszerzésében és egyúttal abban az okoskodásunkban, mely a Dacia keleti határán volt táborok keletkezési korára vonatkozik. Ez a cohors IV. Hispanorum, melynek a II. század második felében Énlaka táborában volt az állomása. Ez az állomás pedig egy szeme annak a láncnak, mely Marosvécset Hévízzel összekötötte s a melynek kétségtelenül megállapított szemei még: Homoród-Szt.-Pál és Székelyudvarhely délen, Sóvárad és Mikháza északon.
Abból, amit eddig elmondottunk, világos, hogy ezeket a táborhelyeket úgy az Olt-, mint a Marosmentieknél későbbieknek kell tartanunk. De erre sincs közvetlen bizonyítékunk. Azonban, ha az elmondottakhoz figyelembevesszük, hogy az erről a vonalról ismert legionarius téglák mind a lég. V. Macedonica bélyegét viselik, továbbá azt, a mire Énlaka feliratos emlékei tanítanak, - akkor mégis megindokoltuk állításunkat.

Nevezetesen Énlakán mintegy 12 feliratos emlék került napfényre, melyeket mind a coh. IV. Hisp. praefectusai emeltek különféle katonai istenségeknek. Ezek közül mindössze kettő olyan, a melynél a cohors nevében semmi vakarás sincs; megjegyzendő, hogy ezeken a cohorsnak nincs is mellékneve. A többiből ellenben kitűnik, hogy akkor, a mikor az emlékeket állították, a cohorsnak volt egy olyan mellékneve a mely nevet később gyalázat ért és ezért törülték a kőről. Már pedig ha ez a név fortis, pia, fidelis, stb. olyan melléknév lett volna, melyet a csapat szolgálatokért kapott, - azt el nem veszik tőle. Mert ha arra adott volna okot, hogy ilyen gyalázat érje, akkor az egész cohorsot feloszlatják, kitörlik a létezők közül.
A gyalázat csak a melléknevet érhette, mely ezek szerint nem lehetett más, mint valamely császár nevéből alkotott melléknév. A császárt később damnatio memoriae érte és ekkor törülték a cohors melléknevét. Minthogy pedig Commodus alatt jött divatba, hogy az összes csapattestek az épen uralkodó császár nevéből alakított melléknevet kaptak, ezek az emlékek legkorábban Commodus alatt állíttattak, a ki 176 óta uralkodott. Mindenesetre valamivel elébb kerülhetett Énlakára a cohors, mivel ott két olyan feliratos oltár is került elő, amelyen semmi vakarás nincs. Vájjon már 158-ban ott volt-e Énlakán ez a cohors, ma még nem tudjuk megmondani.

De ha ott volt sem dönti meg okoskodásunkat, mert annyi bizonyos, hogy a Marostól délre eső terület sem került egy csapásra a rómaiak kezére. Ott is csak lépésről-lépésre haladhattak és pedig úgy látszik egyik folyó völgyétől a másikig. A két Küküllő völgyéről legalább kétségtelenül meg lehet állapítani, hogy legalább átmenetileg nemcsak bejárataiknál voltak táborokkal védettek - Sóvárad és Székelyudvarhely táborai szolgálták e célt -, hanem közben is voltak legalább földtáborok. A Kisküküllő völgyéből eddig egyetlen erődítményt nem ismertünk.
A nyáron volt alkalmam a Küküllö-várral szemben, a Kisküküllő jobb partján fekvő Várhegyen egy földtábor maradványait megállapítani. Ez a tábor egy ideig szintén a határ védelmére volt hivatva, mely határt a Kisküküllő völgyében volt római út képezte. Ma ezt az útat nem tudjuk ugyan megmutatni, de kellett lennie mindenesetre: az Apulum és Sóvárad tábora közt fennállott közlekedés, melynek egyik állomása a küküllővári tábor, feltétlenül megkívánta azt.

A Nagyküküllő völgyében nemcsak a római utat ismerjük már régebb idő óta, hanem Segesvár határán tábort is régóta sejtenek. Alapos kutatás után bizonyára más is akad még ebben a völgybe^ mely egyébként, leleteink tanúsága szerint, a római korban sűrűn lakott volt.
Az épen most elmondott tények mindenesetre a mellett szólnak, hogy a lépésről lépésre előrenyomuló hódításnak a két Küküllő völgye is volt rövid ideig tartó állomása. Másfelől, úgy látszik, a daciai hódítás egyidejűleg délről, a Duna felől északra is haladt fokozatosan. A Kis-oláhországban levő római sáncok, utak és tábormaradványok alapos tanulmányozásával annak idején reméljük, hogy a fokozatos előrehaladás közbeeső állomásait itt is sikerülni fog megállapítani.

A Kr. u. 168-ik évben mindenesetre be volt fejezve Dacia meghódítása. Mert ebben az évben M. Claudius Fronto három Dacia és Moesia superior kormányzója Vagyis, a mikor az egész Erdély és Kis-oláhország területe meghódolt, akkor vált szükségessé az újabb tagozás De ekkor vált szükségessé a helyőrségnek megerősítése is a leg. V Macedonicának idehelyezésével. Ez a legio ugyanis épen ebben az időben kerül el régi állomásáról, Troesmisből, a hová aztán nem is megy többé vissza, hanem itt marad végérvényesen. Nyilvánvalóan azért, mert a megnagyobbodott területű tartománynak nem volt elegendő egy legio.

Talán senki jobban nem érzi e sorok írójánál azt, hogy épen a daciai kutatások ügyének elhanyagoltsága miatt milyen nagy hézagok tátonganak a bizonyításban és milyen nehéz az itt-ott elszórva levő, alig szembetűnő adatokat szerves kapcsolatba hozni úgy, hogy a daciai hódítás menetéről világos és igaz képet nyerjünk.
Annyit azonban talán sikerült bebizonyítania ennek a rövid kis elmefuttatásnak is, hogy a rómaiak a második háború befejeztével nem azonnal és nem egy csapásra hódították meg azt a területet, mely később a három Daciát képezte. Teljes hat évtizedre volt még szükség, amíg ez megtörtént. A második háború tehát eldöntötte Dacia sorsát, de nem adta azt a rómaiak kezébe.
Az ütközetnek áldozatául esett Decebalus és seregeinek bizonyára a java. Mások itt hagyták a hazát, északra vonultak és onnan remélték, hogy egykor diadalmasan térhetnek vissza. De volt egy harmadik csoport is, mely itt a régi haza területén védte magát a végletekig. Az itt maradtak fenntartották az összeköttetést a kiköltözöttekkel és egészen természetesen minden alkalmat megragadnak a római uralom háborgatására és a felszabadítás megkísérlésére.

A kimenekült és bennrekedt ellenséggel való folytonos harcban természetesen nehezen ment a hódítás. Mennyire nehezen, mutatja az a tény, hogy Hadrianus uralmának kezdetén hajlandó lett volna feladni az egész hódítást. De nem tehette, mert az aranyvidéket már ellepték a római birodalom minden részéből jött telepesek. Gondoljuk meg jól: el lehet-e képzelni, hogy akkora területről, mint Erdély és Kis-oláhország, lemondani hajlandó lett volna akár a békeszerető Hadrianus is, csupán azért, mert ott kellemetlenségei voltak és a védelem nem valami könnyű.
Világos, hogy csak aránylag kisebb területről lehetett szó. De erről sem mondott le. Az indokolás pedig megmondja, hogy az aranyvidék területe lehet a szóban forgó, melyet a Székelyföldvár és Felvinc közt volt tábor, a Maros mentén levő táborokon kívül, a Potaissa területén valószínűleg, az Aranyos völgyében Várfalván pedig kétségtelenül volt táborhelyek őrségei is védelmezték.

A másik kérdés, a mit az elmondottakkal bebizonyítottnak szeretnénk venni, a hódítás irányának kérdése. Cichorius azt állította, hogy a hódítás csakis délről és délnyugatról haladhatott északra a két Küküllő, Nyárád és Marosvölgye felé. El sem tudnók képzelni, hogy valaha megdőljön az az állításunk, mely szerint a hódításnak a Marosvölgye az előnyomulási iránya és az attól északra és nyugatra fekvő területeket elébb hódították meg, mint a keletre és délre fekvőket az ültig.
Fájdalom kronológiai tekintetben sok kívánni való marad még fenn. De a két alapvető kérdésnek tisztázása igen fontos volt azért, hogy a most megindulandó kutatások napfényre kerülő emlékeit annak idején helyesen tudjuk értékelni és azok előtt kettővel kevesebb okunk legyen esetleg tehetetlenül állatiunk. A Cichorius-féle elméletek már eddig is több téves nézet elterjedését mozdították elő. Ha meg nem cáfoljuk őket, bizonyára még többnek lettek volna okozói ezután is.

Az elmondottak egyúttal mutatják azt is, hogy tévednek azok, akik Domaszewski nyomán valami különleges védelmi rendszert keresnek a római Erdélyben. Első sorban is világos magyarázatát kapjuk az Olt mellékén és a Dél-magyarországban ránk maradt táboroknak.
Második sorban pedig nem találunk semmit abból a koncentrikus táborsorból, mely Apulumot, mint fő katonai pontot övezte. Ellenben találjuk a határnak azt a védelmi rendszerét, mely nemcsak nálunk van meg, hanem mindenesetre Rhaetiában és Germánjában, meg Britanniában is.

Maguk az épen elmondottak bizonyítják azonban leginkább, menynyire szükséges végre a daciai limes kutatásoknak tényleges megindítása és elvégzése.



Dr. Buday Árpád