Az imént leirt előzmények után közeledett azon időpont, midőn a római büszkeség kielégítést nyert, a Decebalussal kötött béke feltételei által beszennyezett nevének becsülete visszaállíttatott és Dacia az önálló királyságok sorából kitöröltetett. Ezen nevezetes és nehéz munkának véghezvitelére M. Ulpius Traianus római császár vállalkozott, ki tervbe vett célját fényesen és teljesen el is érte.
Traianus császár 20 évi uralkodása alatt az egész műveit világnak bámulatát vonta magára, s nemcsak a legnagyobb fejedelmek sorába sorozták őt, hanem egyszersmind a legjellemesebbek közé is. Ritka szívjóság párosult benne okosság és bátorsággal; mértékletesség, nemesség és önzetlenség voltak azon jellemvonások, melyek e derék császárt fényesen díszítették.
Igen természetes tehát, hogy ily jellem mellett a rómaiak szégyenletes adófizetését nem nézhette el sokáig, s azt annál kevésbé teheti, mert a dákok, a kötött béke és az évi adó élvezése dacára, folyton nyugtalanították bebarangolások és betörések által a szomszédos római tartományokat. A dákokkal kötött békét be kellett tehát szüntetni.

Moesia volt főképen azon hely, mely a dákok ellenséges betöréseinek időnként ki volt téve, miért is ezen határsértések alkalmat nyújtottak a rómaiaknak, hogy a dákok viselkedését a béke megzavarásával, megtörésével azonosítsák. Azért is a rómaiak, midőn Decebalus az évi adót követelte, azt megtagadták, Decebalust Róma ellenségének nyilvánították s a római senatus hadat üzent ellene, a hadjárat vezetését pedig Traianus császárra bízta. Traianus csakhamar tisztában volt azzal, hogy mi módon kell a dákok ellen harcolni, mert tudta, hogy Decebalus birodalmát néhány év alatt hatalmas katonai állammá tette.
Miután Germaniában és Rómában is az elődjei alatt megzavart rend helyre volt állítva és a római katonaság kellő fegyelmezés által megerősödött, nagy eréllyel és serénységgel siettette Traianus a hadi felszerelést, mert a halasztás nagyon káros lett volna, annál is inkább, mivel a késedelem folytán Decebalus még erősebbé tehette volna birodalmát, mely maga mint egy óriási vár minden helyen, minden bejáratnál erődök által volt megerősítve. Traianus hatalmas hadseregének élére állott, átkelt a Dunán s mielőtt a dákok észrevették volna magukat, már ott volt országukban Kr. u. 101-ik évben.

A Dunán való átkelésre két kedvező pontot választott, hogy Dacia szívébe előrenyomulhasson. Két hajóhidat veretett. Az egyiket Viminaciumnál (Kostolac), ott, hol a legio VII. Claudia megerősített tábora volt, mintegy négyórányira a Moravának (Margus) a Dunába való torkolatán alól, a hol jelenleg Kostolatz és Breninkolatz, Ostrova szigettel szemben, nem messze Ramtól (Rama) állnak.
A híd felállításánál hihetőleg phoeniciai tengerészek működtek közre és a Ilid védelmére a Duna jobbpartján Punicum nevű erőd építtetett, mi később Picnus szóidomra változott, majd pedig az itt folydogáló patakra ment át e név, mely jelenleg Pék vagy Ipek név alatt ismeretes. A második hajóhíd alább veretett Viminacium alatt tizenkét mérfölddel, Taliata (Faliatis) helynél, Orsován fölül néhány órányira, a mai Lukádnitza vagy Kolmnbina mellett.

Traianus a harcra készen álló légiókat és segédcsapatokat Pannóniából és Moesiából gyors menetekben rendelte Viminaciumba (Kostolac közelében) mint császári főhadiszállására.

Ez időtájban négy legio állomásozott Pannóniában, úgymint:

1. Legio X.Gemina - főhadiszállása: Vindobona (Bécs).
2. » XIV. » » Carnuntum (Petronell).
3. » XIII. » » Poetovio (Pettau).
4. » II. Adjutrix » Aquincum (Óbuda).

Moesiában pedig szintén négy legio állomásozott:

5. Legio VII. Claudia - főhadiszállása Viminacium (Kostolac).
6. » IV. Flava » Singidunum (Belgrád).
7. » I. Italica » Durostorum, vagy Dorostorum (Silistria).
8. Legio V. Macedonica - főhadiszállása Troesmis (Iglitza).

Ezen nyolc legio körülbelül 48 ezer rendes katonát számlált, melyekhez légionként körülbelül 15 ezer főből álló segédcsapatok járultak. Ez mindenesetre tekintélyes haderő volt, de Traianusnak Decebalus elleni ezen első hadjáratában hihetőleg csak négy legio vett részt, u. m. Poetovióból a legio XIII. Gemina, Singidunumból a legio IV. Flava, Viminaciumból a legio VII. Claudia és Durostorumból a legio I. Italica.

Ebből az is látható, hogy a császár időnyerés céljából Daciához legközelebb levő állomásokról berendelte a csapatokat. De nemcsak e talán 50-60 ezer emberre menő hatalmas hadsereg állott Traianus rendelkezésére e hadjáratban, hanem a mi fő, kiváló jeles tisztek is kisérték, kik között első helyen állottak A. Glitus Atilius Agricola, Pannóniának és M. Laberius Maximus Moesiának helytartója, kik mint hadosztály-parancsnokok nagy érdemeket szereztek úgy önmaguknak, mint a római birodalomnak Traianus ezen első hadjárata alkalmával.
Részt vettek továbbá: L. Minucius Natalis vitéz legio parancsnok, a császári gárda főnöke, Claudius Livianus, es Lusius Quietus híres mauretaniai lovasaival. Ily nagy hadsereg, ilyen jeles vezérek alatt gyűlt össze Viminaciumban. Itt két részre osztja Traianus hadseregét, s az egyik fél a császár vezetése alatt Lederatánál, a mai Rámával átellenben az említett két hajóhídon kelt át a Dunán és Tibiscumba (Zsúppá) ért, hol hadseregének másik felével, mely szintén Viminaciumból indult volt ki, egyesült.

Az út eleinte többnyire síkságon vezetett át, de most már a Kárpátok közé jutottak, hol az előrehaladás csak nagy óvatosság mellett és csak lassan történhetett, de a vezérek példátlan elővigyázattal és ügyességgel vezették a hadsereget az őserdőkkel fedett hegyekben bujkáló dákok közt a legveszedelmesebb helyeken keresztül, a nélkül, hogy összeütközés történt volna e helyeken, hol a minden zeg-zugot ismerő könnyebb fegyverzetű dákok előnyben, ellenben a teljes hadikészletet szállító légionáriusok nagy hátrányban lettek volna.
De Decebalus sem volt tétlen ez idő alatt; összegyűjtő saját emberein kívül a szomszéd népeket is, melyek száma annyira emelkedett, hogy talán még nagyobb sereggel rendelkezett, mint maga a római császár, mindazonáltal mégis küldött követeket a császárhoz, kik azonban eredmény nélkül tértek vissza, mi fel nem fogható módon a harcias és vitéz Decebalusra annyira lehangolólag hatott, hogy most már nem merte a rómaiakat megtámadni, s szépszámú hadaival nem előzte meg Traianust a római területen, hanem bevárta azokat Tapaenál - sajátságosán épen azon erősített helyen, hol tizenkét évvel azelőtt Julianus római hadvezér a dák sereget legyőzte és megsemmisítette volt. Itt ütköztek össze s véres csata után a rómaiak győztek és Decebalus hátrált seregével, de a határhegységig nyomában volt Traianus. Erre aztán szünet állott be, mert a római hadseregnek is oly nagy vesztesége volt, hogy a közben beállott tél miatt is a felépült római táborokba cl kellett szállásolni a hadsereget.

Traianus visszatért Rómába, míg A. Glitus Atilius és M. Laberius Maximus helytartók a táborban maradtak. Traianus távollétét új támadásra használta fel Decebalus, ki most minden erejét összegyűjtötte és Kr. u. 102-ik évben a rómaiak téli szállásai ellen vonult.
De Traianus csakhamar visszatért új erőkkel Rómából és a Vaskapu felé vezette seregét, míg Lusius Quietus lovasságával más oldalról a Vulkán, vagy a Veres-torony szorosán betört Moesiából, mi által Decebalus két tűz közé szorult.

Míg Lusius Quietus hatalmasan megtámadja Decebalust, addig Traianus már Sarmizegetusához, a király fővárosához közeledett. Decebalus most is békéért folyamodott Traianushoz, kérése azonban célhoz nem vezetett és a harc iszonyú hévvel folytattatott s Decebalus hadseregének összetörésével végződött. Erre Traianus is megviselt hadseregének érdekében elfogadta a békekötést, de igen szigorú feltételek mellett, mire Decebalus személyesen hódolt Traianus előtt.
Traianus újból visszatért Rómába, hátrahagyván Sarmizegetusában és néhány erősségben a béke biztosítása végett kisebb római csapatokat, Dacia pedig eddigi függetlenségét elveszti s a dákok főhadiszállása ekkor a déli részekből kiszorittatván, Dacianek erősített helységeibe visszaszorult. Ezt azonban nem tűrhette sokáig Decebalus s ha nem is tehetett egyebet, legalább szomszédjait sanyargatta. E béketörés hírére Traianus újból hadat üzent a nyugtalan dák királynak s most érett meg Traianus lelkében határozottan az a terv, hogy ő sem fog nyugodni, míg Daciát római tartománnyá nem teszi.
Traianus a legnagyobbszerű készületeket tette, hogy tervét megvalósítsa. Drobetae közelében (Turnu Severin) a Dunán a világhírű kőhidat építette, mely másfél év alatt, t. i. Kr. u. 105-ik év késő nyarán el is készült. Traianus Kr. u. 104-ik évben elhagyta Rómát és Moesiába tette át táborát, hol a reá következő egész télen maradott. Azután két oldalról vonult be Daciába Traianus.

A legio I. Minerva, s talán a legio I. Italica vagy V. Minerva is, Hadrianus vezérlete alatt a vörös-toronyi szoroson tört be és Cedonia és Acidaván át érkezett a megyénkben fekvő Apulumba, tehát az Olt mentén haladott a mai Boicáig, majd a Hortobágy mentén N.-Talmácsig, Vesztényig, itt kissé nyugatra térve Scliellenbergig, Nagy-Szebenig; innen pedig egyenesen nyugat felé K.-Torony, Szecsel, Nagy-Ápold (Acidava ?), Szerdahely (Cedonia), Konca, Szász-Sebes, Lámkerék, Alsó-M.-Váradja s M.-Portuson át Gyulafehérvárig (Apulum), mely hadászati szempontból alapköve lett ezen hadseregnek északra a Maros völgye ellen folytatandó hadműveleteknél. Apulum elfoglalása tehát ezen hadjárat alkalmával valószínűleg hamarább történt, mint a Sarmizegetusáé.

A legio V. Macedonica, Apulum elfoglalása és kellő helyőrség visszahagyása után, délnyugatra haladt a Maroson lefelé, egyesülendő a császár hadaival. Ezen egyesülés a mai Gyógy (Germizara) környékén történhetett s akkor az útjába esett Blandiana (Karna) és Germizara (Gyógy) erősségeket ezen hadseregnek kellett elfoglalnia. Traianus négy vagy öt légióval az illő segédcsapatokkal betört a Vaskapun s újból Sarmizegetusa felé tartván, Dccebalussal utoljára összeütközött.
Decebalus teljesen megveretvén, kétségbe esett, felgyújttatta Sarmizegetusát s menekülésben kereste szerencséjét, mely azonban cserbenhagyta, mert az utána rohanó rómaiak már majdnem utolérték, midőn ő, hogy kezükbe ne kerüljön, öngyilkos lett.

Traianus Sarmizegetusa elfoglalása után hadseregével a hátszegi völgyön át a Sztrigy völgyébe ment s Ad-Aquas (Kalán), Petrisen (Arany) át eljutott a Maros mellé, utóbbi állomáson kelvén át a jobbpartra.
Az ezen vidékre eső Petris vagy Germizara erődökről csak azt tudjuk, hogy homlokzatuk szépen simított kockakövekből épült s enyhe ívben hajló bástyájuk volt, míg a folyóval párhuzamos baloldali és hátsó jobboldali falai fatörzsekből voltak összerakva. Utóbbin széles kijárat is volt.

Miután a második hadsereg a császári hadsereggel a fent említett erődnél egyesült, a császár észak felé vévé útját s Apulumon át előre tört Brucla (Nagy-Enyed - Diód?), Salinae (Marosújvár - Eelvinc?), Potaissa (Torda), Napoca (Kolozsvár), Optatiana (Magyar-Gorbó), Largiana (Zutor), Certia (Romlott) felé, s végül Parolissumot (Mojgrád) elérvén, a háborút nagy részben befejezte.
A szerencsétlen Decebalus fejét Rómában diadaljelül körülhordozták s vége volt ezzel Dacia királyságának, mely annyi harc és háború után puszta és üres lett, mert a dákok nagy része hazájából elmenekült a szomszéd népekhez, hogy legalább szabadok maradjanak.

Traianus császár, mint győztes Kr. u. 106-107-ik évben visszatért Rómába, hol nagy diadallal fogadták és a császárról elnevezett Traianus-oszlopot (Kr. u. 113-ik évben), a forum Traianusit és a diadalkaput építették.