Nem sokkal azután, hogy a rómaiak 146-ban Kr. e. elfoglalják Macedoniát, megismerkednek a dákokkal is. A Macedonia környékén tartózkodó rabló népek mind gyakrabban háborgatták az új római tartományt. Ezek folytán Rómának hamar el kellett határoznia, hogy tartománya csöndes bírhatása végett a zavargó és rabló népeket szintén meghódítsa, mert annyira merészek lettek már, hogy egész az adriai tengerig elhatoltak. Ilyen népek voltak a thrákok és skordiskok.

112-ben végre Livius Drusus római vezér visszaszorítja őket, sőt a thrákokat egészen a Dunáig űzi, a hol a folyó bal partján lakó dákokat is megismeri. Ekkor azonban nem gondolt a két nép meghódítására. Öt évvel később (108-ban Kr. e.) Marcus Minucius római vezérnek a thrákok és skordiskok mellett még a triballokkal is meggyűlik a baja, a kik a rómaiak ellen a dákokat is segítségük hívják. Ez lett volna az az első dák-római háború, ha a római trombita hangjától a dákok meg nem ijedtek volna s nem futottak volna meg. A Kr. e. 89-ik évben pedig Curio római consul indul a zavargó népek ellen s eljut Dácia hegyi határáig, de be nem hatol még, mert fél a tartomány sűrű erdeitől.

Mindezek olyan érintkezések voltak, a mik egyáltalán nem kelthették föl a két nemzet közti féltékenységet s nem is igen kelthettek, legalább római részről nem, mert a dák maga még úgy látszik, nem ismerte meg a rendezett állami életet, maga a dák meg azért nem féltékenykedett, mert éppen nem bántotta még a kiterjeszkedés, nagyobbszerű hódítás vágya.

Mihelyt azonban a vasmarkú Burivista első ízben kerül, mint egyeduralkodó a dák fejedelmi trónra, a rómaiak azonnal megérezték a közelgő veszélyt s hamarosan le is számolnak velük. Azonban a leszámolás mégis csak később következett be. Az Illyria, Thrácia és Macedoniába is betörő dákokat azért J. Caesar meg is akarja törni, szándékát csak közbejött halála hiúsította meg.

Caesart követte nemsokára a halálban Burivista is. Az általa egyesített nép újra törzseire oszlik s mondhatjuk, hogy a római birodalom szerencséjére, mert Caesar halálával Itália újólag a legborzasztóbb polgárháborúk színhelye lett. Ha intéztek is a dákok támadást a római birodalom ellen, ez most nem lehetett oly veszedelmes, mint lett volna akkor, ha mint egészségesen kormányzott nép teszi most meg.
Most az egyes, kis erejű s a maguk közt folyton torzsalkodó törzsek törnek a római birodalomra. Jelentéktelenek lehettek e pusztítások, de mégis olyanok, hogy a világhatalomért küzdő két római Octavianus és Antoius észrevegyék, hogy kitűnő segítségül használhatók.

A római nép annyira süllyedt s az egymás ellen küzdő két ellenfél oly elvetemült volt, hogy céljai elérésére saját népüket, melynek fiai egykor a „dulce et decorum est pro patria mori” szavakkal indult csatába, mindegyik idegen népek segélyével gyilkoltatja le.
A dákok ki is használják a kínálkozó alkalmat, s hogy ne kelljen megtorlástól tartaniuk, követség útján felajánlják Octavianusnak a segítséget, hogy így római támogatás mellett kényük-kedvükre pusztíthassák a római népet és birodalmat. Nem sikerülvén Octavianus-szal az alku, Antoniushoz pártolnak. Ez idő alatt Octavianusnak a gétákat, a másik dák törzset, sikerült megnyernie. Mondják azt is, hogy Octavianus a géták vezérével úgy egyezett volna ki, hogy egymás leányát elveszik kölcsönösen nőül. Tény csak az lett, hogy a dákok Antonius, a géták Octavianus oldala mellett harcolnak egymás ellen, akárcsak a rómaiak, a mi eléggé bizonyítja a két testvér törzs között uralkodó viszályt.

A dákok királya, vagy talán inkább vezére ekkor Dicomes volt. Ennek vezérlete alatt indultak el most a bastarnokkal egyesülve Thracia ellen, a hol Octavianus frigyes társai a dentelek laktak. Octavianus egyik fővezérét Marcus Licinius Crassust küldi ellenük, a ki másik törzzsel, a gétákkal szövetkezve támadja meg őket. Crassus meg is veri a dák és bastarn hadakat s elűzi őket a Dunáig. Crassus győz ugyan, de győzelme gyümölcsét a sok prédát a thrákok visszatértében elrabolják.

Úgy látszik, hogy nemcsak a törzsek közt dúlt viszály, de igen élénk és elfajult lehetett ez az egyes törzsek kebelében is. A géták vezére Oroles, a ki Crassusnak segédkezett, nemsokára fölhívja a rómaiakat, hogy jöjjenek az ő segítségére egy másik géta főnök, Dapix ellen. Úgy tetszik, mintha ez amolyan trónviszály lett volna, de miden bizonnyal elkeseredett pártviszály.
Újra Crassus jön hozzájuk hadaival, Dapix pártját leveri, őt magát foglyul ejtve egy várba csukja, melyet egy áruló görög föladván, Dapix és pártfelei öngyilkosok lettek. Ez útjában Crassus valamennyi géta törzset meghódítja s Genucleaig jut, mely egy más géta törzsfőnök Ziraxis székhelye volt. E hadjáratok alkalmával kerül Thracia és Moesia tulajdonképen a rómaiak hatalmába, a mint a thrákok s rokon népeik hatalmát sorra megtörik.

Augustus egyeduralmának megalapítása idején egyszer csak ez a mondás járt szájról-szájra Rómában: „Mi hallatszik a dákokról?” Ezt a mondást a rómaiaknak a dákoktól való félelme teremtette meg. Ugyanis a dákok ez idei fejedelme, Cotyso a dákok részéről eddig még soha sem tapasztalt vakmerőséggel támadta meg a rómaiak tartományait s a hosszas öldöklő bel- és külháborúkban kifáradt nép most békét élvezve, el se hitte, hogy még képes lesz fegyvert fogni hazája hírnevéért. Augustus megteszi az intézkedést, Lentulus hadvezérét küldi ellenük. E hadjáratról hiányzanak a részletes tudósítások s annyit tudunk, hogy Lentulus győzött s hogy a csatában három dák főnök esett el, tán maga Cotyso is.
Nagyobb arányúak és elkeseredettebbek lesznek a dákok és rómaiak közti küzdelmek Pannonia elfoglalása után. Most hogy két felől lettek határosak a rómaiakkal, úgy a terjeszkedő rómaiaktól való félelmük, miként rablókalandozási kedvük is nagyobb lett.
Dacára a Cotyso idején őket ért veszteségnek harci kedvük nem csökkent, sőt oly merészek voltak megint, hogy Kr. e. 10-ben a Duna jegén kelnek át s kifosztják Pannoniát. Tiberius visszaűzi azonban őket s Aelius Catus 50,000 dák harcost telepít a Dunántúlra. Azonban a dákok nem ijednek meg erre sem s az alkalom az újabb betörésre hamarosan kínálkozik. Ez alkalmat annyival inkább nem mulaszthatták el, mert egy s ugyanazon időben két római provinciában tör ki a lázadás.

A Kr. utáni 6-ik évben egyszerre lázadnak föl Pannonia és Dalmatia népei. A rómaiak gondja kétfelé oszlik s nem fordíthattak erőt a dákok leigázására, de él a dák az alkalommal s szörnyű pusztítást végezve, betörnek Moesiába.
A dalmata fölkelés elnyomása után a rómaiak mintegy intésül, hogy a ki Moesiát támadja meg, annak velük gyűlik meg a baja, most e tartományt is hivatalosan római provinciának kiáltják ki s ennek kormányzását egy propraetorra bízzák (Kr. u. 15). Most jó ideig látszólag a dákok nem háborgatják a római provinciákat, jóllehet Suetonius azt mondja Tiberius császárról, hogy tétlenül nézte a dákok és szarmaták pusztításait.

Vespasianus alatt tesznek egy nagyobbszerű becsapást csak Moesiába, mikor az itt tartózkodó római csapatok Vespasianus segélyére mennek Itáliába s a dákok a megmaradt segédcsapatokat támadják meg. Ez időtől fogva, Domitianusig a dákok csöndesen maradnak s csak a maguk ügyeivel foglalkoznak.
Domitianus idejében lép azonban a dák trónra a legjelesebb s legtehetségesebb uralkodó. Ügyes hadvezér, hős katona és szívós ellenfele támadt benne Rómának. Neve Decebalus. Föntebb az állami viszonyoknál említettük már, hogy másodszor ő egyesítette végleg a dák és géta törzseket. A hagyomány szerint elődje Duras, önkényt mondott le a kitűnő ifjú javára.

A lángeszű fejedelem hamar átlátta, hogy népe mily veszélyben forog a rómaiak részéről. Elkövetett tehát mindent, hogy népét kiképezze mindabban, a mi függetlensége megvédéséhez szükséges. Ugyan csak föntebb s ugyanott említettük, hogy e célra – mintegy előlegezve a közte és Domitianus közt lefolyt harcot – mesterembereket hozott országába, hogy népét mindenkép előkészítse a kikerülhetetlen háborúra. Ezen kívül a szomszéd népekkel szövetségre lépett, a vele nem szövetkezőket pedig arra bírta, hogy legalább semlegesek maradjanak.

A mitől Decebalus félt, a rómaiaknak is ok volt a készülődésre az új erősödő állammal szemben. Amint a római terjeszkedett, épp úgy föl kellett tenni, hogy fog terjeszkedni a dák uralom is. Ezért utasította vissza a Domitianus Decebalus király szövetségi ajánlatát is, mert tudta, hogy ez nem őszinte, s nem is lett volna állandó, hanem csupán óvatossági tény volt részéről. A gyanú, hogy Decebalus nem marad meg birtoka határai közt, mind erősebb lett akkor, midőn ez a szarmaták egy részét meghódította. A sértett Decebalus és a féltékeny Domitianus közt hamar törésre került a dolog. Annyit tudunk, hogy két hadjárat folyt le köztük, de hogy mikor s mi volt az ürügy – mert csak így mondhatjuk, lévén a tulajdonképpeni ok tehát a kölcsönös féltékenység – a háborúra, nem tudjuk.

A háború Moesiából indul meg Decebalus ellen. Az első háború idején a római sereg fővezére Appius Sabinus volt, Moesia inferior helytartója. Hadjárata szerencsétlenül ütött ki. A dákok az egész tartományt elpusztították, magát Appius Sabinust pedig megölték. S mégis 86-ban Domitianus megkapja az imperatori címet, még pedig háromszor, a mi három győzelemnek felelt volna meg. A háború 87-ben végződik, de a dákok nem verettek meg véglegesen.

A második hadjáratot Cornelius Fuscus gárda-parancsnok vezeti, a ki ügyes és bátor katona hírében állott. A mekkora elbizakodottsággal kezdte, ép akkora csúfsággal végezte harcát. A dákok őt is megverik s a csatában el is ejtik őt is. Domitianus, a ki Moesiában várta a csata hírét, Dáciából rémületében eszeveszett futásnak ered Róma felé. Decebalus méltón vett bosszút ez alkalommal visszautasított békeajánlataiért, s bár nem kapta meg a mit erre válaszolt, a 2 obulust fejenként a rómaiaktól a békekötés első feltételeként, de nyert oly diadalt, a milyet Hannibal ideje óta nem arattak még római hadak felett.

Domitianus most Tettius Julianust bízza meg a háború folytatásával, a ki szigorú fegyelmet gyakorol katonái fölött, s hogy ellenőrizhessen mindent, a pajzsokra fölírja a katona és centurio nevét, a melyhez mindegyik tartozott. Julianus teljes sikert arat a dákok fölött s Decebalus siet minél hamarább Sarmisegethusa fővárosa védelmére. A dákok prófétája Vezinus csak úgy kerülte el a fogságot, hogy a harctéren magát halottnak tette. A fontos ütközet színhelye Tapal volt, a mai maros-tiszai területen.

A kiütött suév-szarmat háború arra kényszerítik Domitianust, hogy félbeszakítsa a háborút s Decebalusnak békét ajánljon. Decebalus megveti Domitianust s a békekötésre maga helyett öccsét Diegist küldi, a kinek megmondja, hogy mily föltételekkel köthet békét. Szigorúak s megalázók ezek Domitianusra s a római birodalomra, miket csak egy Domitianus-féle imperator adhat meg s a rómaiaktól is csak ilyen időkben lehet kérni, mikor ennyire szorongatottak.
A feltételek közt van az évi adó is, a többit pedig már ismerjük. Ezzel a dák-római háborúk első fele elmúlt, most jönni fog második fele, melyben a dák ép oly hős és bátor marad, mint eddig, de a római dicsőség is fellobog még egyszer utoljára. Domitianust, a vásárolt diadalmenetek s győzelmek imperatorát, a ki megaláztatásakor is fölényt próbál gyakorolni győzedelmes ellenségén (a békekötés alkalmával t. i. Decebalus öccsét Diegist annak jeléül, hogy Dáciának ő ad királyt, ő mikor megverik, egy diadémmel koronázza meg), oly uralkodó váltja föl nemsokára, a ki nem vásárol békét s nem fogad el eléje szabott föltételeket, hanem maga győz s maga diktál, a ki a római birodalomnak utolsó legnagyobb terjedelmét adja meg. Trianus imperator ez.

Decebalus tudja is jól, hogy nincs vége még a küzdelemnek s a római nép nem feledé el e megaláztatást s nem fog nyugodni, míg a szégyent le nem mosta, de nem is fogja türni azt se, hogy szomszédja egy erősödő, hatalmas, consolidált állam legyen. Készül tehát mindenkép, hogy a béke éveit fölhasználja.
A kapott s oda szökött római mesterek s polgárokkal várait, védő és támadó eszközeit kitatarozza, megjavítja s népét minden áron a római harcmodorral ismertette meg, hogy így annál biztosabb legyen győzelme, vagy ha ez nem sikerülne, annál drágább legyen ellenfelére nézve az ő s népe bukása, mert arra, mint már láttuk, nem lehetett senkinek sem számolni, hogy magát a dák önként megadja.