Dacia területe, a mint az előbbiekben láttuk, minden tekintetben a legszebb felvirágzásnak örvendett; a markoman háborúk idejében rámért csapások és borzasztó pusztításoknak lassanként minden nyoma eltűnt; a béke, szorgalmas munkálkodás és jólét újra kiterjeszti áldás dús hatásait az egész területre, s ezen szerencsés állapot még nagyon soká tarthatott volna, ha a római császárok az összes tartományokról általában, de különösen a mi egykori tartományunkról jobban gondoskodtak volna.
De már Commodus császár alatt (Kr. u. 180-192. évi megkezdődik a jó viszonyok változása. Belső és külső mozgalmak összeműködése által, de főképpen a markoman háborúk következtében már csírázni kezdett ama nagyszerű, mindent összetörő s mindent újjáalakító munka, melyet népvándorlás név alatt ismerünk.

A semmivel sem törődő császár a békekötés után Rómába ment vissza, s elmerülvén a kicsapongó élvezetekben, nem is gondolt a sokat szenvedett tartományok oly égetően s elodázhatatlanul szükséges biztosítására. Ez a körülmény felbátorította a szomszéd barbárokat, hogy újból veszedelmes mozgalmakat indítsanak Pannonia és Dacia ellen, s bizonyára új rémkorszak állott volna be az alig csak újra fellélegző tartományunkban, ha Vespronius Candidus, Manilius Fuscus és főképpen Pescenius Niger jeles hadvezérek nem védelmezik a fenyegetett provinciákat.
Az egész birodalom szerencséjére megöletett Commodus Kr. u. 192-ki december 31-én. Utódja pedig a már ismeretes s többször említett Helvius Pertinax volt, a Kr. u. 177 - 179-ki évek közt a tartományokban, mint legatus szerepelt; de ez is csakhamar áldozatul esett a féktelen praetorianusoknak, éppen úgy, mint utóda, a becstelen Didius Julianus. Rossz idők jártak ekkor, míg, az egész birodalom s egyúttal területünk üdvösségére, a pannonjai és a dunamelléki légiók, tehát a XIII. Gemina is, valahára ki nem kiáltják császárnak Septimius Severust (Kr. u. 193-ik évben).

Ezen erélyes, testben-lélekben egyaránt megedzett katona a fölkelő naphoz hasonlítható a Dacia területén élőknek ügyeire nézve; mert az általánosan beállott corruptiót kemény katonai kormánnyal váltotta föl. Gondoskodása Daciára is kiterjedt. Mikor ellenfeleit legyőzte, rögtön meglátogatta a tartományokat, s valószínű, hogy területünkön is megfordult és itt is bölcsen intézkedett a kellő védelem érdekében. Szomszédságunkba, Potaissába (Torda) rendelte be Moesiából a legio V. Macedonicát.
Apulum municipiumnak választási jogot adott s Ampelumban rendezte a tanácsot; provinciánkba pedig Geta fiát küldötte helytartónak, ki hogy sokat is tett területünk érdekében, ezt bizonyítják a többrendbeli emlékek, melyeket tiszteletére emeltek. Apulum az előbbiekben már leirt virágzásának tetőpontját Septimius Severus alatt érte el. Azért is maradott fönn reá vonatkozólag annyi föliratos kő s a pénzleletekben is igen gyakran bukkanni az ő pénzeire.

Utána (Kr. u. 211-ik évben) Marcus Aurelius Antonius következett az uralkodásban, kit azután Caracalla gúnynévvel illettek a hosszú ruha miatt, melyet a hadseregben és a nép közt honosított meg. Uralkodásának már első éveiben ismét megmozdultak a szomszédos népek s Kr. u. 214-ik évben a Duna melléke megint harctérré változik át, s Kr. u. 215. év körül új vándor nép lép föl a szintérre az alsó Duna környékén, t. i. a gólok népe.

Az északi népek és főképp a szabad dákok hatalmas erővel újból betörtek tartományunk északi részébe. Az egyesült XIII. és V. légiók oroszlánképpen küzdöttek ellenük. Caracalla maga jött be tartományunkba s megjelenésének némi hatása is volt, de ez sem volt tartós, mert a hogy Thraciába átment, megújultak a betöréses pusztítások s ez így tartott Maximinus (Thrax) császár trónfoglalásáig.
Caracalla ázsiai útjában Kr. u. 217-ik év április 8-án megöletett s a hadsereg az összeesküvők fejét M. Opelius Macrinust választotta meg császárnak (Kr. u. 217 - 218-ik év), kinek rövid uralkodása alatt minden rosszabbra fordult. Alatta a havasok közt élő dákok, kik már Commodus alatt lázadtak fel, újból betörtek a tartományba, de a kezesek visszaadása és ajándékok által lecsöndesültek rövid időre. Macrinust is megölték a katonák s Elagabalust vagyis Heliogabalust ültették a trónra. (Kr. u. 218-222. év.) Ennek uralkodása alatt is tartottak a határon a villongások, ellenségeskedések s zavarok.
Utána Severus Alexander került a trónra, de őt is megunván, az elégületlen katonák, ellencsászárnak C. Julius Verus Maximinust kiáltották ki, ki rögtön Severus Alexander ellen indult. Ez mindenkitől elhagyatva, édes anyja karjaiban, vele és néhány emberével együtt megöletett Kr. u. 234-235-ben.

Mind ezen rémes válságok közepette Dacia területe, mert a tartomány belsejében feküdt, közvetlenül nem érezte annyira a határokon szakadatlanul tartó küzdelmeket s rendes útján, a viszonyokhoz képest eléggé fejlődött továbbra is.
Maximinus erős kezének sikerült a békét biztosítani és így a Daciában már alig tartható keserves állapotot is megjavította, megnyervén a szabad dákokat, majd pedig azoknak szövetségeseit s ezek megtörténte után a határok biztosítására is gondolt; de ezen tervben meggátolták a bősz itáliai katonák, kik őt a már K. u. 235-ik évben Caesarnak kinevezett fiával együtt ebéd alatt saját sátorában Aquilaea előtti táborában Kr. u. 238-ik évben agyonütötték.

Az utána következő 80 éves I. Gordianus (Kr. u. 238. év) és hasonló nevű fia mint II. Gordianus és császártárs nem szerepeltek egy évig sem, mert ellenfeleiktől legyőzetvén, meggyilkoltattak. Utánuk következett a becsületes D. Caelius Calvinus Balbinus, de ezt is, alig hogy az uralkodást átvette, meggyilkolták Kr. u. 238-ik évben.
Hasonló sorsban részesült III. Gordianus is, ki már K. u. 242-ik évben a gotokat Thrakiából kiverte, s bizonyára sokat tett Daciának biztosítására; ezt lehet következtetni abból, hogy már K. u. 241-ben fogadalmi oltárt állított neki a tartomány Kr. u. 244-ik évben, míg ezen évben I. Philippus császár lett, ki Kr. u. 249-ik évig uralkodott.
Az ő uralkodása alatt ismét szomorú napok következtek Daciára nézve. Ezen időben főképpen a karpok, kik a góthok és más barbár népek között Dacia keleti részén teljesen be voltak ékelve, a megindult áramnak engedvén, másfelé nem térhettek ki, nem fordulhattak másfelé, mint éppen Dacia belseje felé.

Azért e veszedelmes nép folyton betört kisebb-nagyobb csapatokban s a helyőrség csekély száma, de talán a rómaiak helytelen vezetése is okozhatta, hogy ők napról-napra elbizakodottabbakká lettek s így mindig bátrabban léptek föl, annyira, hogy utoljára csak a megerősített helységek voltak biztonságban, hova Dacia lakói is menekültek. Sok menekülő fölkereste azon időben Apulumot; de többen a határon túl is a Dunán át futamodtak, előre látván, hogy a fenyegető veszély nem kerüli el a tartomány szívét sem.
I. Philippus e bajok hírére személyesen jelent meg Daciában nagyszámú hadsereggel s fényes győzelmet aratott a karpokon és a germánokon. Kr. u. 248-ik év után pedig mindent megtett, a mit csak tehetett, hogy a szenvedett kárnak bénító hatásait enyhítse.
A karpok oly rossz hírben állottak, hogy Apulumban bizonyos G. Valerius Serapio, ki előlük szerencsésen menekült, következő szövegű fogadalmi oltárt emelt: «Jovi Optimo Maximo! Gajus Valerius Serapio, a Carpis liberatus, pro salute sua et suorum votum libens posuit.« Ugyanezen időben menekült Daciából a karpok elől a Dunán át szent Lactantius édes anyja is. Ez idő tájt t. i. Daciában és így Apulumban és általában Dacia területén már sok keresztény lakó volt.
Philippus fáradozásainak azonban kielégítő eredménye nem lett, mert a tartomány belsejében dúló harcok mellett betörtek a gótok Moesiába és Thraciába, hol az ellenük küzdő helytartót, Deciust, alaposan megverték ; a fegyelmezetlen légionáriusok pedig Deciust cserben hagyván, átmentek az ellenséghez.

Nemsokára azután császárnak kiáltják ki Deciust a moesiai légiók. I. Philippus most Decius ellen indult. Veronánál történt a szerencsétlen összeütközés. Az idősebb, I. Philippus, nyílt csatában elesik; fiát II. Philippust pedig Rómában ölték meg.
Ezen bel és külviszályokat fölhasználták a mindig rabolni kész szomszédok s hordáik újra elárasztották Daciát és pusztítottak, a hol és a mit csak lehetett. Dacia területe ez alkalommal is sírmezőkhez hasonlíthatott; de Decius most hamar visszatért nyugatról a félig elpusztított tartományba s nagy sikerrel győzte le a garázdálkodó barbár népeket. Decius a becsapókat a határon túl kergette és békét hozott a sokat szenvedett tartományba, miért a megmentett Apulum őt mint »Restitutor-«t ünnepelte.

Decius aránylag rövid ideig tartó ittléte alatt sokat tett az egész tartomány érdekében. A határokat újra megerősítette és kellő haderővel látta el. Nagy figyelmet fordított Dacia területének helyrehozására, de nevezetesen sokat tett Apulum érdekében, mert azt úgy szólván újra alapította és benépesítette; az addig talán külön állott coloniát a municipiummal egyesítette s így a város egész terjedelmében újból föléledt, mint Colonia nova Apulensis. Ez volt egyúttal Dacia területének utolsó fölvirágzása, melyet nemsokára a gyászos bukás és végleges megsemmisülés követett.
Amíg Dacia területe lassanként régebbi, szerencsésebb alakját újból fölvette, az alatt Kniva (Cniva), a gótok fejedelme, betört Moesiába, hova Decius ugyan ellene sietett, de árulás és sok más közbejött körülmény folytán C. M. Q. Traianus Decius nem csak a csatát, de életét is elvesztette Kr. u. 251-ik évben. Ezen csapást Dacia területe is erősen érezhette, mert ezen időtől kezdve már csak kevés életjelt találunk arról összes adatainkban.

A moesiai hadsereg ezután Caius Vibius Trebonianus Gallust kiáltotta ki császárnak. (Kr. u. 251-254. év.) Az új császár a gotokkal csakhamar kibékült, nekik hagyván zsákmányukat és foglyaikat, sőt még évpénzt is ígért nekik. Ezen béke sem tartott azonban soká, mert Kniva újból betört Moesiába, de Marcus Julius Aemilianus helytartó kiverte őt hadseregével együtt s a zsákmányt saját katonái közt osztotta ki.
Ezen hősies ténykedés után Aemilianust kiáltották ki császárnak, ki Kr. u. 253. évben Gallus császár ellen indult, őt legyőzte, mire aztán Gallus valószínűleg saját katonái által megöletett. A rakoncátlan katonák azonban nem sokára, azaz négy hónap múlva, megölték Aemilianust is, és levágott fejét Valerianus hadvezérnek küldötték, kit hasonlóképpen császárnak kiáltottak ki.
Publius Licinius Valerianus (Kr. u. 253 260. év) igyekezett tartományunkban is lehetőleg helyre hozni a sok bajt, de ez csak kevéssé sikerült neki, mert majdnem az egész birodalom folytonos háborúval volt körülvéve s tartományunkat már többé megmenteni lehetetlen volt. Daciának egyik része a másik után került a barbárok kezébe, s a római hadsereg is lassanként dél felé húzódott.

A Kr. u. 250-ik évből való Deciusra, mint Restitutorra vonatkozó fölirat Apulumból ezen időből az utolsó ismeretes emlék. Szomszédságunkban Micianál (Vecel) talált mérföldkő utoljára említi Apulumot (Kr. u. 253-260.), melyet onnan XLV milia (mérföld) távolságra számit. Ez egyúttal az utolsó ismeretes Közép-Daciából.
Az érem-leletek pedig, mint már említem, még korábban szűntek meg. Az erős Apulum még tartja ugyan magát, de a daciai pénzek a XI. aerával már véget érnek s talán ekkor már Dacia területe is a barbárok kezébe került. Daciából csak a nyugati és délnyugati rész maradott meg még kevés ideig, hova a IV., V. és XIII. légiók összevonattak s Kr. u. 260-268. évből a legio XIII. Gallenianának egyetlen fölirata még főn maradott.3

Végre átrendeltetnek a légiók Moesiába, hol 258-ik év után Claudius vezérlete alatt állomásoznak. A gótokkal való harcok még mindig folytak, de már többé nem Daciáért, mert azt úgy is elveszettnek tekintette mindenki s L. Claudius Domitius Aurelianus császár ezt hivatalosan be is ismerte, midőn Kr. u. 271-ik évben Zenobia palamyrai királynő ellen indulván, Daciáról véglegesen lemondott a gótok részére, hihetőleg csak azon enyhe föltétel alatt, hogy a római foglyokat kiadják s a Duna bal partja melletti őrhelyekből a helyőrséget szabadon engedjék elvonulni. Ezen események után a rómaiak uralkodása Dacia területén is megszűnt, még pedig véglegesen és mindenkorra.

A Dacia területén virágzó kisebb-nagyobb községek és városok akkor a barbárok vad dúlásának áldozatául estek; a templomokat, köz és magánépületeket lerombolták, az ipar és művészet kincseit összetörték és széthányták, megsemmisítettek mindent, mi csak kezeikbe került. Romhalmok jelezték a műveltségnek hajdani tanyáit. A szél sodorta föld és homok lassanként - az évszázadokon át elfedte e nagy sírokat, pázsit nőtte be, s betakarta azokat, mint a tenger tükre az alámerült hajókat - s vége lett mindennek!
De nem, még nem lett vége mindennek, mert phönixként feltámadtak hamvaikból az emlékek; mindig több és több, becsesnél becsesebb került újra felszínre a régi dicsőség maradványaiból, s mindig érthetőbben szólnak és tanúskodnak a rég elmúlt időkről; mindig fényesebb és fényesebb világot vetnek azon homályra, mely Dacia területének történetére borult volt. Hangosan kérik, követelik, hogy »emlékezzünk a régiekről/«.