A meghódított Daciában a béke, rend és csend beállta után a városok és falvak a legnagyobb jóllétnek örvendhettek; a földművelés, a kereskedelem, a bányászat, az ipar és némileg a művészet is mind fölvirágoztak s Daciát valódi aranybányának tekinthették Rómában; de éppen ezen békeállapot, mely oly hasznossá vált egyrészt a tartományra nézve, másrészt magában rejtette az azután kitörő viharokat, melyek e gazdag provinciát s így szívét, Dacia területét is a legsajnosabb szorongattatásokba sodorták, míg végre előidézték annak elpusztulását.
A beállott békének ezen évei alatt az észak-nyugati szomszéd barbár törzsek bel- élete egészen megváltozott, mert e vándorlás, betörés és rabláshoz szokott népek sem észak, sem kelet felé már nem kívánkozhattak, mivel ott nem leltek volna semmit sem, mi kedvet nyújtott volna nekik a betörésre; nyugat felé pedig nem tarthattak, mert ott voltak a római birodalom jól felszerelt és megerősített határvonalai; kényszerítve voltak tehát, természetük ellenére, helyett maradni s földműveléssel foglalkozni.

A háborúk szünetelésével a halálesetek apadtak, a népesség száma rohamosan felszaporodott, s így megszűnt az arányosság az elfoglalt terület és a népesség száma közt, minek folytán bekövetkezett az elszegényedés és a nyomor, mely még jobban fokozódott az által, hogy sem iparhoz, sem kereskedéshez nem értettek s művel ellenségük s a munka meg nem szokása miatt mit sem hozhattak létre, mit a déli népek piacára vihettek volna; sőt ellenkezőleg ők vándoroltak a római birodalom városaiba, mely alkalmakkal mindinkább megirigyelték a szomszédok kényelmes életét. Ilyen körülmények közt igen természetes volt, hogy lassanként válságos állapotba s alig tűrhető nyomorúságos helyzetbe jutottak.
Ezen nyomor közepette többször megpróbálták egyes néptörzsek, hogy kérelem útján átjutva a határon, mint telepesek a római birodalomban az élet fenntartásához szükséges eszközöket megszerezhessék; de legnagyobb bosszúságukra mindannyiszor visszautasították őket, mert bizony nem tartották tanácsosnak ilynemű telepeseket a birodalom kebelén melengetni.
De ezt a barbár népet nem riasztotta vissza az elutasítás, sőt ellenkezőleg fokozta vágyait, bog} boldogabb helyzetbe jusson, miért is újra kísérletet tettek arra nézve, hogy kívánságaiknak érvényt szerezzenek ; de most már nem, mint kérelmezők, hanem mint foglalók, fegyveres kézzel akartak jövedelmező birtokhoz jutni.

Ezen népmozgalom első csapatai eljutottak a római határokon lakó népekhez, érintvén azokat a Duna felső vidékeitől a Duna torkolatáig. Eleinte a keleti germánok fenyegették a nyugaton és délen lakókat, mert azok után előre tódultak a tatár népek; kelet felé tehát már nem térhettek vissza az úgy is római területre vágyódó népek.
A létért való küzdelem okozta e mozgalmakat és mint győztesek mindinkább kiterjeszkedtek, kisebb és kisebb területekre szorítván a gyengébb néptörzseket. Németországban is indult meg ily mozgalom, mely hosszas ideig tartván, csak Marcus Aurelius császár idejében, a markoman háború befejezésével szűnt meg.

E háború már előre veti árnyékát, s már észre lehetett venni a birodalom határain belül is a nagy mozgalmakat, de a császárok nem tettek semmit sem korlátozásukra. Antoninus Pius halála után, talán már Kr. u. 161 -ik évben jelentek meg a langobardok, markomanok s másféle népek, kik Pannóniában a Duna jobb partján lakást kértek, de a római csapatok visszaűzték a kérelmezőket. Ennek következtében a rákövetkező Kr. u. 162-ik évben már nem kérni, hanem foglalni jöttek a Rajna vidékére. Ekkor is sikerült Marcus Aurelius hadvezéreinek a visszaűzés, s ha Marcus Aurelius ekkor komoly rendszabályokat alkalmaz, megmenti a birodalmat sok azután bekövetkező bajtól.
De Marcus Aurelius nem lépett föl kellő eréllyel; lehet, hogy már nem is tehette, mert akkor keleten is - még pedig Armeniában - egy nagymérvű háború volt keletkezőben, mely nemsokára a birodalom egész keleti határvonalán dúlt. Ott a parthok is Armeniához csatlakoztak s éppen midőn Marcus Aurelius császártársával Lucius Verussal a fentebb említett visszaűzés örömére diadalünnepet ült Rómában, megjött a rémhír, hogy a barbárok a határokon áttörtek, Rómát komolyan fenyegetik s Pannóniát és Daciát elárasztották a rabló tömegek egész, a Duna torkolatáig, tehát Moesiát is, mely tartományból a római haderő nagyobb része Ázsiába indult a parthok elleni háborúba.
A betörő népek közt ott voltak a markomanok, naristok, hermandurok, quadok, suevek, sarmaták (jazygok), lacringok, burok, vandalok, vutovalok, osok, bessek, roxolanok, bastarnok, alánok, pencinek, costobok stb. E garázdálkodó népek szövetsége a közös érdekből folyt ki, mindnyájan a megélhetésért küzdöttek. Képzelni sem lehet azon meglepetést és ijedtséget, mely a tartományokat elfogta ezen népáradat láttára; de a rémületet még inkább növelte a hivatalos körök készületlensége s a meglepetés szülte nagy zavar.

A legátusok mit sem tudtak a szomszéd barbárok közeledéséről, s annyira mentek könnyelműségükben, hogy Kr. u. 167. év május 5-én, tehát a betörést megelőző napokban, tizenhárom, Pannóniában állomásozó cohors veteránjait bocsátotta el Marcus Aurelius a helytartó ajánlatára akkor, midőn Daciában már bizonyára dúlt a vész. Marcus Aurelius sok késedelmezés után, talán Kr. u. 168-ik évben, maga indult el a betörők ellen, összevonván minden nélkülözhető csapatot. A háború első szakában a harcok nagy része Raetiában és Noricumban folyhatott, miért is most e helyen ezeknek leírását mellőzöm.

A római hadsereg felvonulása úgy történt, hogy Raetiában és Noricumban a balszárny főparancsnoka Helvius Pertinax s főhadiszállása Castra Regina (Regensburg) volt, a centrum vezetését Marcus Aurelius magának tartván fönn; kezdetben Carnuntumban (Petronell) székelt, később Carnuntum és Viminatium (Kostolác) közé tette át főhadiszállását; a jobb szárny vezére M. Claudius Fronto pedig Daciának északi és nyugati határait védte, de az ő vezénylete alá volt rendelve Moesia is egész haderejével. Ezen elhelyezkedés után a császár Verus nevű kormánytársának unszolására télire visszavonult Aquileiaba, de itt nagyobb mérvű járvány ütvén ki, Rómába siettek. Együtt utaztak el csekély kísérettel, de Verust Altinumban szélliüdés érte, s 169. év január havában meghalt.
A reá következő évben, Kr. u. 170-ben, Marcus Aurelius összetáboroztatott mindenféle népséget és az így hirtelen összegyűjtött sereggel elindult új hadjáratra s oly szerencsével harcolt, hogy a betörők hadait csakhamar megsemmisítette. E győzelem hatása csakhamar mutatkozott, mert a quadok most már nem mertek többé zakatolni, s Marcus Aureliusnak alkalma volt a jazygok ellen fordulni. Végre a markomanokat és azután a jazygokat is legyőzte Kr. u. 173-ban a Garam mellett.

Ezen döntő ütközet üdvös hatása Daciában is érezhető volt, mert minden oldalról érkeztek a csatatéren időző császárhoz békét kérő és szövetséget ajánló küldöttségek, kik közül különösen a quadokét fogadta igen szívesen a császár, mert azok sokat ígértek. Ezen vázlatot közöltem azért, hogy a Dacia területét közelebbről érdeklő csatáknak kezdetét és menetét annál inkább megértsük s azoknak kiindulását és lefolyását a világeseményekkel egy láncolatba fűzve össze, teljes kidomborodásban szemlélhessük.
Már említem, hogy Marcus Aurelius harcvonalának jobb szárnya, Dacia és Moesia területén, M. Claudius Fronto vezérlete alatt a barbár népeknek egész sorozatával küzdött. Ellenfelei közül legkiválóbbak voltak a lacringok, burok, vandalok, victovalok, osok, bcssek, cobotok, roxolanok, bastarnok, alánok, peucinok, costobok és a Dacián kívül lakó dákok, vagyis a szabad dákok.

M. Claudius Fronto ereje még Kr. u. 168-ik évben, tehát a határvédelem szervezése után sem állott kellő arányban e betörő népek óriás tömegeivel. Könnyen elképzelhető, hogy minő állapot lehetett területünkön addig, mig a derék tábornok Daciába érkezett, midőn a tartomány, saját erejére utalva egyáltalán, nem lehetett képes a betörőknek ellenállani. A betörő hordák néhány hét alatt elárasztották e gazdag és virágzó tartományt; raboltak, gyilkoltak, úgy, hogy Kr. u. 167. éviben kora tavasszal már kénytelen volt a lakosság nyakra-főre menekülni.
Alburnus Maior (Vörös-patak) bányász népe minden értékesebb tárgyait bányáik aknáiba rejtette el s befalazta, kivid törmelékkel vegyes kődarabokkal födvén el az aknák nyílásait. Igaz, hogy elrejtett vagyonukat nem pusztították el a barbárok, de szegények maguk sem használhatták többé, mert vagy megölettek mindnyájan, vagy pedig rabszolgaságba kerültek, hol aztán nyomorultul elpusztultak; aknáik befalazva, hatalmas szikladarabokkal befödve maradtak másfél ezredéven át.

Az újkor azonban sokat köszönhet ezen körülménynek, mert ezáltal azon szerencsében részesült, hogy néhány, az idő romboló befolyása által érintetlenül hagyott aknában rábukkanhatott - legalább egy kis részben - Dacia hajdani lakóinak hihetőleg legbecsesebb kincseire, okleveleire. Ezen megbecsülhetetlen leletek között legújabb a vörös-pataki Szent-Katalin aknában épen maradt viasztábla, mely Kr. u. 168-ik évi március 28-án kelt.2
A barbár népek tehát ugyanazon év április vagy május havában törtek be Dacia területére, ugyanakkor, midőn Pannóniában a nyugati törzsek zakatoltak. Ezek az elkeseredés szülte ádáz harcok, mennyire az ismeretes adatok összevetéséből következtethetjük, Kr. u. 167. évtől 171. végéig vagy 172-ig folyhattak. Ezt pedig onnan gyaníthatjuk, illetőleg tudhatjuk, hogy a pusztulás veszélyétől mentve maradott Sarmizegetusa Verus halála után fölajánló föliratot emelt Marcus Aureliusnak; Marcus Claudius Eronto, a felszabadító pedig valószínűleg Kr. u. 170-ik évben viseli a consuli címet s 171-ben még életben lehetett.

Az északi és keleti törzsek voltak a legelső betörők s ezek közt nagy szerepet játszottak az úgynevezett szabad dákok, kik a római fensőséget elismerni nem akarták és azért önként kiköltöztek hazájukból, vagy pedig később, a háború folyamán, kiűzettek onnan és a délkeleti felföld északi hegységeibe s a Kárpátok északkeleti láncolatai közé telepedtek le s szabadon választott főnökök vezetése, kormányzása alatt éltek. Igen természetes, hogy mint száműzöttek folytonosan várták, lesték az alkalmat, midőn fő ellenségeik: a rómaiak ellen harcolhattak, vagy legalább az általuk elfoglalt tartományba rablás végett betörhettek. Már Antoninus Pius alatt betörtek egykori hazájukba, de innen csakhamar kiűzettek, most pedig ők is csatlakoztak a barbárok szövetségéhez s a többi szomszédokkal együtt rontottak be. Bent a tartományban is voltak elégedetlen elemek, kik tárt karokkal fogadták csapataikat s így könnyen eljuthattak egész Apulumig, hol a legio XIII. Gemina hatalmas castruma fogta föl, legalább rövid időre, a barbár népáradatot.

Az azokkal egy időben betörő társai, a bastarnok, erős és vitéz nép volt, de a rendes római harcmóddal szemben nem tudott boldogulni. Ezeknél veszedelmesebbek voltak a roxolanok, kik akár gyalog, akár lóháton egyaránt ügyesen forgatták a fegyvert; ilyenek voltak a hihetőleg dák törzsből származó costobokok is.
A többi törzsek is vitézül küzdöttek, minélfogva M. Claudius Fronto-nak kezdetben kemény dolga volt e népekkel. Később itt is jobbra fordult a sors. A carpok kiűzettek oly hamarosan, hogy foglyaikat is elvesztették, s lassanként kiszorították a többi betörőket is, de csak akkor, midőn Dacia északi része, a bányavidék s a Maros melléke már egészen feldúltattak, Dacia területének községei elpusztultak. Több város majdnem a föld színéig leromboltatott, s sok esztendőbe került, míg azok újra helyreállíttattak. Ezek voltak Napoca (Kolozsvár) és Potaissa (Torda) a szomszéd megyében. Ez utóbbi csak Septimius Severus idejében (Kr. u. 193-211.) szerepel, mint Nova Colonia.

Dacia területének városai is talán földig leromboltattak és a canabae legionis XIII. Geminae-t Marcus Aurelius állította helyre romjaiból. Ezen vész teljes időszakból származó romok részleteit találjuk igen gyakran beépítve az újra felépített és municipiummá emelt Apulum városa épületeinek általunk kitárt maradványaiban; innen származnak az egyletünk múzeumában levő számos szobor-, párkány és oszloprészletek, melyeket a római újabb épületek alapfalaiban találtunk. Innen kerültek az újra felépített házak mozaikos pádimentumái alatt töltelék gyanánt alkalmazott tömérdek festett falvakolat darabjai is. Ezek mind a régebbi házakból valók, melyeknek megcsonkított alapzatait az újabban reájuk emelt épületek alatt találhatni. S hogy Dacia ezen szerencsétlensége bekövetkezhetett, azon körülményben találjuk okadatolva, hogy, mint már említem, sem a császárok, sem a helytartók nem gondoskodtak a határok kellő megerősítéséről és a barbár szomszéd népek erősségét e mellett még igen csekély értékűre becsülték.

Ha kellő, jól szervezett határvédelme s megfelelő helyőrsége lett volna Daciának, akkor természeti viszonyainál fogva könnyen kikerülhette volna e nagy csapásokat. Ily körülmények közt egyedül a XIII. legio és segédcsapatai képtelenek voltak visszatartani a roppant mennyiségben beözönlő népáradatot.
Ezen szomorú helyzetet még azon csapás is növelte, hogy a keletről és északról betört ellenségek kezet fogtak s egyesültek a jazygokkal. M. Claudius Fronto szembe szállt velők s hősileg küzdött, de végre az ellenség egyesült fegyverei által dicső halált lelt a harctéren, mely valószínűleg a Körösök vagy Szamos völgyében volt, s talán a Kr. u. 171. vagy 172. évre esik.

A csatában elesett Fronto-nak utódja Cornelius Clemens volt (Kr. u. 170-175. közt). Valószínűleg az ő idejében törtek be újra Tarbus vezér alatt a szabad dákok, mely alkalommal pénzt és állandó lakhelyeket kívántak. Adataink ezekre nézve igen hiányosak; azért csak sejthetjük, hogy pénzt kaphattak ugyan, de hogy telepeket is nyertek volna Daciában, azt határozottan tudni nem lehet.
Alig hogy ezen ügy valamiképpen rendezve volt, már ismét betódultak az astingok Rhaus és Rhaptus vezérlése alatt; ezek is pénzt és lakhelyeket követeltek, de Clemens elutasította az erőszakkal betolakodó kellemetlen kérelmezőket, kik visszavonultak ugyan, de csak kis időre, mert újra zakatoltak Daciában.
Erre Clemens azt a ravasz, a rómaiak által már régi idők óta gyakorolt politikát vette igénybe, mely szerint saját létének megmentése céljából szomszédjait bőszíti egymásra.
A szomszéd lacringokat uszítja tehát reájuk, midőn azokat az astingokkal fenyegette; a lacringok engedtek a római jó tanácsnak s rátörtek a mit sem sejtő astingokra s annyira megverték azokat, hogy soha többé nem kívántak Dacia határán átlépni. Ezen politikailag igen jól sikerült cselekmény után Daciában is szünetelt kevés időre a háború. A menekült lakosság újra szabadon lélegzett és lakóhelyeire visszatért s lassanként újból kiemelkednek romjaikból a helyreállított helységek.

A szomszédos népekkel vívott harcok mindazonáltal a Duna mellékén újra meg újra kitörnek még azután is, de minthogy ezek közvetlen befolyást nem gyakoroltak Dacia történetére, mellőzöm azoknak leírását s csak a második markoman háború egyes részleteiről teszek említést, mennyiben azok közvetlenül érintették tartományunkat s területünket is.
Midőn Marcus Aurelius az első markoman háborút szerencsésen befejezte, bizonyára azt hihette, hogy birodalma most hosszan tartó békének fog örvendeni, de nagyon csalódott, mert Kr. u. 178-ki augusztus ,5-én ismét el kellett utaznia Pannóniába. Avidius Cassius t. i. Ázsiában fellázadt Róma ellen, miért is Marcus Aurelius kénytelen volt a birodalomban alkalmazott hadsereg létszámát összevonni és nagyobb mennyiségű katonát küldeni a lázadó ellenség megfékezésére, illetőleg legyőzésére. Ennek következtében Daciában is csak a rendes helyőrségek maradtak meg, mi elég veszélyessé tette a tartomány helyzetét, mert az északi barbárok újra betörtek a birodalomba s Pannonia és Dacia újból ki voltak téve az ellenséges megrohanásoknak.
Daciában Clemens és hadvezérei kellő vitézséggel, de igen csekély sikerrel küzdöttek a berohanok ellen. Míg itt nálunk kisebb-nagyobb csatározások folytak, az alatt Marcus Aurelius és jeles hadvezére Tarrutenius Paternus nyugaton vitézül és szerencsésen harcoltak s nem sokára tönkre tették a markomanokat és quadokat.
Pertinax, ki Clemens helytartónak utódja lett, hasonlóan nagy sikerrel harcolt itt nálunk s Kr. u. 178. és 179. években kiveri és megsemmisíti a betörő népek összességét. Ezen nagy győzelmek után is helytartó maradt Daciában és a két Moesiában Marcus Aurelius haláláig (Kr. u. 180.); utódja Sabinianus helytartó pedig 12,000 szabad szomszéd dákot telepített le a népességben megfogyott tartományunk területére.

Ezen viharos időkre béke következett, melyet Marcus Aurelius és utódja, fia Commodus, kötött a szomszédos népekkel, mire Dacia területére nézve is hosszabb időre új és jobb korszak virradt.