Az általánosan beállott béke, a visszahelyezett rend és csend magával hozta legrövidebb idő alatt mindazon kedvező viszonyokat, melyek azelőtt is már irányadók voltak, s melyeknek alapján Dacia területén az egyes helységek és azoknak lakói újra a béke áldásos munkájához foghattak; a feldúlt helységeket most újból felépítették, kijavították és kibővítették.
Az azelőtti időkből még megmaradt kicsinyest felcserélték újjal, szebbel, célszerűbbel; szóval, minden új színben, díszesebb alakban mutatkozott. Mint napjainkban is nagy tűzvész után a kis házak helyébe mindig nagyobbakat és szebbeket emelnek, éppen úgy történt az ama korszakban is; új korszellem költözködött egész területünkre.

A markoman háborúk idejében sújtott Dacia is nemsokára kiheverte a nehéz csapásokat s ez annál könnyebb volt, mert maga Marcus Aurelius császár segíteni óhajtott a nyomorúságos állapoton, miért is, mihelyt beállottak a békés idők, Dacia tartományának helyreállítását tényleg meg is kezdette. Elsősorban consularis hatalommal felruházott legátusok alá helyezte a tartományt, azután igyekezett a városi elemeket megerősíteni; azért nemcsak a Traianus idejéből származott Napoca-nak (Kolozsvár) adott coloniai jogot, hanem a legio XIII. Gemina canabaeját is municipiummá emelte.
Marcus Aurelius nyugodt lelkiismerettel tehette ezt annál is inkább, mivel elődjei Traianus és Hadrianus is az idők folytán, mint azt fönnebb láttuk, az összeférhetetlenségről szóló törvényt, mely szerint katonatábor és város egy kalap alá nem volt hozható, többször figyelmen kívül hagyták.
Midőn Marcus Aurelius a XIII. legio kíséretében alakult telepnek municipiumi jogot adott, a régi »Canabae« elnevezés hatályon kívül helyeztetett s az új városi község a »Municipium Aurelianum Apulum« nevet kapta.

Apulum nevét és itáliai jognyerését tudjuk: Ptolemaeus geográfustól, a Peutinger-féle táblákról és Ulpianus jogásztól (Ptolemaeus 3, 8. 8., Ulpianus I. de centib. Dsig 50, 15. 1. 8, 9, 211-217. évekből. In Dacia Zernensium colonia a divo Trajano deducta juris Italici est, Zarmizegetusa quoque ejusdem juris est, item Napocensis colonia et Apulensis et Patavissensium vicus, qui a divo Severo jus coloniae impetravit); de hogy Apulum városa elnevezését honnan nyerte, vagy kiről, miről kapta, azt teljes határozottsággal kideríteni még nem sikerült, mert Goos Károly maga, ki különben elég tekintélyes búvár ezen a téren, önmagával ellentétben áll erre a kérdésre nézve, midőn 1874-ben kiadott művében erre vonatkozólag a következőket mondja:
«Miután a markoman háború viharai megcsendesültek, Marcus Aurelius a Canabae lakóinak jogait kibővítette, midőn nevének Apulumra való megváltoztatásával együtt azt municipiummá emelte. Hogy ezen alkalommal valószínűleg új telepesek vezettettek ide Apulidból, azt már új neve is látszik bizonyítani. Tehát az Apukából ide származótokról lett volna elnevezve e város.
A négy évvel későbben, 1878-ban megjelent gimnáziumi értesítőben pedig azt írja Goos Károly, hogy »az elnevezés alapja még bizonytalan; mert erre nézve egy Apulidból ide származott kivándorlásra nem szabad gondolni, mert az itáliai Apulia azon időben inkább maga szorult volna telepesekre, semhogy ő adhatott volna olyanokat.

Feltűnő ezen ellenmondás már csak azért is, mert ezen utóbbi állításához az előbbire vonatkozólag semmi megjegyzést nem tett, pedig kellett volna tennie, ha utóbb meggyőződött arról, hogy régebbi állítása nem helyes.
Király Pál pedig, ki e téren hasonlóan szép és igen bő tanulmányokat tett, ezen elnevezésre vonatkozólag a következőket mondja: »Az alapítók a colonia nevét nem önkényesen adták a városnak, hanem a bennszülöttek közt közkeletű nevét »Aplum« vagy »Apulum« erősítik meg, szentesítik, és átviszik azt Dacia délnyugati részére is. S e név a rómaiaknak előbb sem volt idegen, ismerték azt korábban is, mert az anonym szerzőtől származó Epicedion Drusiban a Dacius Apulus személynevet olvassuk. És tudva azt, hogy a római a barbárnak ritkán vagy sohasem adott két nevet, nyugodt lélekkel konstatálhatjuk, miképp az Apulum szó Daciusnak származási helyére, szülővárosára vonatkozik.

A canabae municipiumra való emelésének Marcus Aurelius által mindenesetre már Kr. u. 180-ik év előtt kellett megtörténnie, mert ezen évben már találkozunk Apulum elnevezésével feliratos kövön. Egyidejűleg rendezték Apulum közigazgatási területét is, mely megállapítás szerint c kerületen belül fekvő faluk, kastélyok és kisebb városok Apulum kerületi központjába vagy mellé lettek rendelve, azok tehát a városi közigazgatás és törvénykezés alá tartoztak.

Apulum közigazgatási területe kiterjeszkedett a Maros középvidékétől, azaz Salinaetől (Marosújvár, Eelvinc), mely hihetőleg már Potaissa (Torda) kerületéhez tartozott, egész a Strigy torkolatáig. Hozzátartozott a jobb parton az Harchegység, a bal parton a két Küküllő völgye, az Olt-é, úgy bal, mint jobb partján a délkeleti és déli határhegységig, ama területtel együtt, mely a Marostól délre az Olt és Strigy jobb partján fekszik (tehát: Alsófehér, Szélién és Hunyad vármegyének egy része). Ezeknél fogva legkiterjedtebb közigazgatási területe Apulumnak volt, mint a provincia Apulensis főhelyének; ez képezi egyszersmind Dacia hármas felosztása alkalmával az egész tartomány főhelyét.

A három provinciára osztott Daciának tehát a legsűrűbben benépesített s úgy pénzügyileg, mint katonailag legfontosabb része a Provincia Apulensis lett, három elvitassál, azaz római polgári jogokkal felruházott várossal. Daciaben és főképpen Apulumban az idővel megváltozott viszonyok folytán változott a lakosság rendi színezete is.
Amíg a canabae fennállott, addig a lakosság úgyszólván két, egymástól feltűnően különböző kasztra volt osztva, t. i. urak és szolgákra; de midőn Marcus Aurelius katonai érdekekből és későbben pedig Caracalla (Kr. u. 212-ik évben) adópolitikai indokokból tömegesen adományozták a civitást, ezen merev különbség is eloszlott a két osztály közt úgy bensőleg, mint külsőleg; ez utóbbi azonban csakis a ruházat viselésére való engedélyezésben állott, mert habár a római jognál fogva a polgárok egyen jogosultsággal bírtak, azért mégis kiemelkedett most is az arisztokratikus szellem a plebejusok fölött.

A város és állam ügyeire nézve most is csak azok maradtak a mérvadók és irányadók, kik gazdagok voltak s kik 100,000, 400,000, 1.200,000 sestertiust tevő adóalappal bírtak, de e mellett különféle foglalkozásúak lehettek; csupán arra ügyeltek, hogy az a rómaiak nagyon is túlzott érzékenységét és büszkeségét ne sértse, meg ne alázza. Ez esetben az apák jogai átszállottak a fiakra is.
A lakosság legalsó osztályát Daciaben is a rabszolgák képezték, kik úgy a kincstárilag kezelt, mint a bérletbe adott, valamint a magánbirtokokon az urak mélységes zsebeinek megtömése végett barom módjára végezték a véres verítéket kisajtoló nehéz munkákat. Ily nagy urak voltak nálunk például az Aeliusok kiterjedt és gazdag családtagjai.
Tapasztaljuk azonban, hogy számos gazda sok szabadságot adott, sőt még a vagyonszerzést is megengedte rabszolgáinak. Ha a házi gazda hivatalt viselt, akkor az alárendelt állomásokat házi rabszolgáinak adományozhatta, kik aztán járadékaikon igen barátságosan meg is osztozkodtak. Ismerünk két esetet A puliimból, hogy a császár házi rabszolgái, Antrocius és Callistus, dispensatorok (gazdasági pénztárosok) voltak.

A város, a templomok, alapítványok és a kisbirtokosok rabszolgái azonban jelentéktelenebb szerepet játszottak. Ide tartoztak a város szolgái, az utcaseprők, hajdúk stb. A hivatalt viselő császári rabszolgák 20-25 évi becsületes munka után fölszabadulhattak, s ezentúl mint szabadosok (libertini) élvezik végkielégítésül kapott tőkéjüket vagy nyugdíjukat.
Apulumban is sokan lehettek ezek közül, mert több ilyenektől származó fölirat maradott fönn. Ezek közt fölemlítem Carpiont - tabularis provinciae Apulensis s T. Avianus subprocurator aurariarum. A magánosok is gyakran szabadon bocsátották rabszolgáikat. Ilyenek M. Aurelius Timotheus és Aurelius Maximus, kiknek jóvoltáért szabadosuk Eutiches fogadalmi táblát szentelt Deus Sol, Invictus Mithrasnak. P. Aelius decurio, pontifex s a collegium centonariorum patronusa (városi tanácsos, főpap és a takácsok egyesületének védnöke), még családi nevét is átruházza Euthymusra; Julia Valeria asszonynak szabadon bocsátott női rabszolgái, Julia és Junilla, az özvegyen maradott férjjel, egykori urukkal együtt közösen állítottak sírkövet.
A szabadosok általában nem élvezhettek ugyan közvetlenül polgárjogot, de a vagyonosabbak gyermekei lassanként kellő életrevalóság mellett megszerezték maguknak a polgári életre szükséges minősítést. Kisebb-nagyobb hivatalba jutni igyekeztek, jogászati iskolákat látogattak, minek folytán magas jogászi tekintélyt és rangot nyerhettek idővel.

A városok többi szabad lakói akkor is, éppen úgy mint ma, nem annyira a közjog szerint, hanem inkább rossz szokásnál fogva, szegényekre és gazdagokra (humiliores és honestiores) oszlottak. Ezen megkülönböztetés legfeltűnőbben mutatkozott a kihágásokat követő törvényes megtorlásokban, mert a szegényekre megalázó büntetéseket is szabtak, míg ellenben a gazdagabbak ilynemű büntetés alól könnyen kibújhattak.
A decuriók, hivatalnokok s tiszteletbeli állásokat viselők, a jómódú családok a honestiores közé tartoztak, míg a szegények, jobbágyok, kézművesek, napszámosok és szatócsok a humiliores csoportjába soroztattak.

A szegény mesteremberek azonban már korán átlátták az egyesülten működő erőknek áldásos hatását, miért is érdekeik védelmére ipartestületeket alakítottak. Dacia nagyobb helységeiből ismerünk több rendű egyesületet (collegia), u. ni. a collegium dendrophorumot (fakereskedők, szállítók), a Septimius Severus alatt keletkezett collegium fabrumot (többféle iparosok testületé), a collegium centonariorumot (szövők, takácsok, daróc készítők), a collegium nautarumot (hajósok egyesülete) stb. Az egyesületek élére patronusokat választottak, kik főképpen az egyesületi tagok személyes oltalmáról gondoskodtak.

Apulumban a patronusi tisztséget, mely bizonyára sok bajjal és kellemetlenséggel járt, előkelő asszonyságok is szeretettel vállalták cl. így találkozunk e téren a hatvan éves korában elhalt Aurelia Placentinával, kinek sírkövét védence T. Aurelius Stephaniis állította «patronae benemerenti.
Az ötven éves Cassia Saturnina végrendeletében kiköti, hogy sírja fölé cliense Cassia Pontiéiba emeltessen emlékkövet, mit a hálás és hűséges védenc meg is tett. Ugyanazt tették a szintén hálás Ulpius Domitianus és Philetus elhunyt pártfogójuknak, Claudia Marcianak emlékére, «optima patrona«-nak nevezve őt.

A humiliores (szegények) és honestiores (gazdagok) rangosztálya között az átmeneti kapcsot az augustalisoknak testületé képezte. Ezek többnyire jómódúak és rangra nézve megfelelnek körülbelül a Rómában levő lovagoknak. Legfőbb törekvésük az, hogy az ordo-ba felvétessenek, s hogy megkapják az ordo külső tiszteletjelvényeit, az úgynevezett ornamenta decurionalia-t, melyről az Aesculap-templom szabaddá engedett rabszolgája, Septimius Asclepius Hermes, dicsekvőleg emlékezik meg.
E félig papi, félig világi rend Augustus császár idejében keletkezett a Lares és a császár tiszteletére, s főképp a tartományi városokban igen népszerűvé lett. A Seviri Augustalisok papi minőségükön kívül polgári tisztviselők is voltak, s mint «Magistri Larium« hivatva voltak a rendet és a békét fenntartani a humiliores osztályában; békebírák voltak tehát a szegény népnek kisebb-nagyobb bajaiban s pedig mindeniknek működése saját városnegyedére volt beosztva. Ezeknél fogva az ilyen tisztet viselők a nép előtt éppen oly megbecsülésben részesültek, mint az aristokraták pontifexei és flamenjei.

Ezen kettős minősítvényük miatt közel állottak az ordo-hoz. így P. Aelius Syrus, ki elég jómódú volt arra, hogy Aesculapius és llygieia-nak fényes templomát 30 láb hosszú előcsarnokkal kibővítse, bizonyára nagy tekintélynek és köztiszteletnek örvendhetett. Hasonló esetekre vonatkozólag Apulumban sok föliratuk maradott fönn. Ezek közé tartozik ama C. Atilius Eutyches, ki egy 30 láb hosszú és 25 láb széles boltívvel ellátott excdra-t építtetett Jupiter Bussumarius tiszteletére.

A honestiores közt ismét megkülönböztették a ház és telektulajdonosokat, kiket gyakran meghívtak az ordo tanácskozásaiba is. Ilyenek voltak a «honesta missio«-val kitüntetett veteranusok, a város által alkalmazott tanítók, tanárok, orvosok stb. A város legelőkelőbb polgáraihoz számították az ordo rendes és tiszteletbeli tagjait. A tiszteletbeli tagok a város patronusai, előkelő nagy urak, kik a város érdekében sokat tettek vagy tehettek. A városi patronatust a decuriók gyűlése adományozta a duumvir (polgármester) előterjesztésére. A választást a császár megerősítette s fényes küldöttség nyújtotta át a díszoklevelet a kitüntetettnek.
Ilyen patronusról emlékezik meg a fennmaradt kőfelirat, kinek neve P. Aelius Marcellus, hivatalos cime e szerint vir egregius volt. Senatori ranggal bírt s e szerint vir clarissimus volt P. Aelius Gemellus, ki sokat tehetett a város építése körül a közjóiét emelésére, ki saját költségén építtetett a nagy közönség használatára közfürdőt s midőn azt fölavatták, oltárt szentelt Fortunának.

A senatori rang után a legelőkelőbb volt a lovagok rangja, kiket equus publicus cimmel tüntettek ki. Városunknak ezen legelőkelőbb osztályával is találkozunk gyakran, minek következtében világos képet alkothatunk Apulum gazdagságáról is.
P. Aelius Strenuus, Augustus oltárának papja, Sarmizegetusa volt polgármestere és augurja, e papi tisztet viselte Apulumban is; Drobcta város tanácsosa, az apulumi ácsok, hajósok, takácsok egyesületének védnöke s az állami uradalmak, sóbányák és vámok bérlője, P. Aelius Antipater Julianus Genialis, Apulum tanácsosa, quinquennalis polgármestere. (Ez az ordo minden öt évben való új számításés az ordo-nak kiegészítésére vonatkozik. Corp. Inscr. Lat. 972. Felír. gyűjt. 146. sz. a.).
Sokan vannak az egyszerű rangból is (az equus Romanus), kik tekintélyes állásokat foglalnak el. P. Aelius Julianus, Apulum flamenje és polgármestere. P. Aelius Rufus ugyanaz volt. P. Aelius Silvanus polgármester, sacerdotalis s hivatalos cime vir egregius. T. Varcnius Sabinianus flamen Laurentinus és a város tanácsosa. C. Numm. Certus Apulum augurja, a collegium fabrum és dendrophorum patronusa.

A városi főhivatalnokok, úgymint a quinquennalis duumvirek, duumvirek, aedilisek, quaestorok meghatározott szolgálati évük lejárta után tanácsosi rangot kaptak akkor is, ha választásuk előtt nem voltak abban a rangban; éppen úgy a főpapok is, kik a császár papjain kívül előbb városi tisztviselők voltak.
Ezen előkelő urak számát még növesztik azon egyszerű decuriók, kik hivatalt még nem viseltek. Közöttük veteranusokat is találunk, például C. Sentius Flaccust, ki a legio ΧΙΙI. Gemina Martia Victrix veteranusa volt.

Ezen felsoroltakban bemutattam Apulum lakosságának előkelőségeit, a mely rövid felsorolásból is már eléggé láthatjuk, hogy az iparnak és kereskedelemnek ily magas rangú és gazdag megrendelők és vevők mellett magas fokra kellett emelkednie. Ilyenformán állott a polgárok ügye Dacia más városaiban is, csupán azon különbséggel, hogy az előkelő elem azokban kisebb számban volt képviselve; igen természetes, hogy a többi város úgy is azonos elemeinek e helyen való külön-külön ismétlését mellőznöm kellett már csak azért is, mivel a föliratok gyűjteményében az analóg eseteket igen könnyen fel lehet találni. Ezen képből Ítéletet hozhatunk Dacia egész területére vonatkozólag azon befolyásra, melyet az egész birodalom államéletére, mint annak egyik főtényezője, közvetve gyakorolni képes volt.

Nem lesz érdek nélkül, ha Dacia területe történetének fonalán a főváros lakosságának bemutatása után egy pillantást vetünk annak nemzetiségi viszonyaira is, mert bármely országra vagy kisebb területre nézve is igen fontos és mérvadó tényezőnek tekinthető az. Láttuk már a nálunk állomásozó légiók bel-életének vázlati rajzolása alkalmával, hogy azok katonáit a világ minden tájáról sorozták össze, s ezért igen tarka képet látnánk, ha az összetételt színes rajz által akarnék statisztikai táblázaton bemutatni.
A légiók majdnem állandóan megmaradtak egy-egy helyen s csak válságos pillanatokban képezték mozgósított magvát a haderőnek, míg ellenben a segédcsapatok rövid időközökben megváltoztatták táborukat. Λ légionáriusok összeszoktak s a legszebb békében és egyetértésben éltek, habár egymás mellett a britt és ituraeai, a germán és mór csapatok, a batav és numidiai lovasság állott.

A hosszú 20-30 évi szolgálat alatt beletörődtek abba, hogy Daciát új hazájuknak tekintsék, s szívesen maradtak e tartományban, hol életük legszebb éveit töltötték, felszabadulásuk után is. így lassanként, mint már észleltük, jelentékeny polgári elem fejlődött az elbocsátott katonákból, kik telket, pénzt és hivatalt is kaptak. A feliratokból látjuk, hogy Gallia Belgicából származott T. Fabius Ibliomarust Apulum canabaeja decuriónak megválasztotta. Az iber hispanokból is sokan maradtak e szép bérezés hazában, s ezek főképpen Ampelumban (Zalathna) telepedtek meg, úgyszintén Germizaraban (Algyógy).
Raetiából is jó tömegben voltak itt. Ilyen volt a Galéria tribusba tartozó cluniai T. Julius Leuganus, a XIII. legio Gemina Martia Victrix veteránja, az egyik apulumi templomnak őre. Pannóniából itt telepedett le Claudia Savaria a polgári elem körében, a mint azt sírkövéről olvashatni.

A thrák nemzetből is találunk egynéhányat Dacia területén. Flavius Attalus Side (?) dák vagy thrák isten tiszteletére emléket hagyott hátra. Ugyanitt egy megszomorodott anya helyezi örök nyugalomra 13 éves leánykáját, Januaria Pupat és éves fiát. Bessek is voltak Apulumban, Mucasenus Cesorinusnak neje, Rescu Turme Soie állított sirkövet. Itt vannak a thrákok bosporusi testvérei is. Albánok is vannak Dacia területén.
Mint bányászoknak, főtelepük Alburnus Maior (Vöröspatak) volt a Vicus Pirustarumban ; Apulumban Marius Cercio, Crescentius Piator. Verzovia Saturnina, kinek fia már római lovag volt, Mammulo, Ulpius Clonus s az ifjabb Mammulo. Dalmatákra szintén akadunk Ampelumban. Ázsiából volt Apulumban Isidora (domo Asiae).
A lydek közül is voltak Apulumban képviselői. Ampelumban pedig mint bythiniaiak szerepeltek Asclepius és Asclep .... cives. Paphlagoniából eredtek M. Antonius Onesas és Aurelius Theodotus, kik Glycon kígyó-istent imádták.

Kis-Ázsiából került ide az Apulumban állomásozó cohors I. Cretulorum legénysége. Számos kereskedő jött Syriából és Antiocliiából; de ugyanonnan vándorolt be számos más polgári foglalkozású család, melyeket a sírkövek föliratai említenek. Sokan lehettek a Kommageneből átjött polgári telepesek is, mert főistenük latinizált neve dolichei és kommagenei Jupiter volt; Ampelumban három papot tartottak, u. m. Aurelius Mari mist, Addebar Semeit és Oceanus Socratist. Nem hiányoztak a Palaestinából beszármazott zsidók sem, pl. Apulum városában Aurelius Chrestus1 és M. Chrestus.
A tiszta dák származásúak közt kitűnik föliratos kő szerint Apulumban Tib. Julius Bubalus. Igen természetes, hogy e törzsből nagy tömeg maradott meg Dacia területén is, megtartván nyelvét és vallását is. A kormány ezt a békesség fenntartása kedvéért elnézte, miből következtetni lehet, hogy a latin nyelv nem volt köznyelv Daciában, sőt Dacia területén még a katonatábor közelében sem.
Igaz, hogy a felszínre került föliratok többnyire latin nyelvűek és csak néhány görögül írott van Daciaban, de ezt talán úgy magyarázhatni meg, hogy ezek a betelepedettek, vagy itt maradottak az előkelő és a hivatalos világnak óhajtván hódolni, habár nem is értették a latin nyelvet, latinul igyekeztek megörökíteni úgy a maguk, mint a hozzájuk tartozók neveit, latinul tudó írók és kőfaragóknak igénybe vétele mellett.