logo

VIII Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A Római Birodalom keleti tartományai I. rész

Az ókori történetnek kevés problémájáról vitáztak annyit, mint a római birodalom keletkezéséről és bukásáról. Kiváltképpen ellentmondó vélemények és elképzelések merültek fel a nyugat-római birodalom bukásának az okaival kapcsolatban. Már az ókorban voltak olyan írók, akik, mint a birodalom bukásának szemtanúi, megkísérelték a végbemenő események értelmét kihámozni. A gazai Zósimos - 410-ig folytatott történeti művében (Nea historia) - azt a gondolatot fejtegeti, hogy Róma hazai isteneinek köszönhette nagyságát, és minél hátrább szorult a régi vallás a bűnös kereszténység mögött, annál mélyebbre süllyedt a birodalom is.
Ezzel szemben Orosius „Historiae adversus paganos” című munkájában azt igyekszik bizonyítani, hogy a kereszténység nem tehet a birodalom lehanyatlásáról, sőt inkább még enyhítette is azoknak a csapásoknak a súlyát, amelyek a római birodalmat a tönk szélére juttatták. A történeti folyamatnak ezek az ókori értelmezései nem annyira a tudomány, mint inkább a teológia körébe vágnak. De a polgári történészek napjainkban sem tudnak még az ö szempontjukból nézve is annyira-amennyire kielégítő választ adni a római birodalom bukásával kapcsolatban felmerülő kérdésekre.

M. Rosztovcev modern polgári kutató „The social and economic history of the Roman Empire” című, hatalmas művében (megjelent 1926-ban, olasz kiadása 1933-ban) elismeri, hogy képtelen megoldani ezt a problémát. „The decay of the ancient worlds című tanulmányában pedig, amelyet 1930-ban írt, egyszerűen ki akarná küszöbölni a problémát, és tagadja a birodalom bukásának a tényét?
Rosztovcev feltevése szerint akkoriban ez volt a fejlődés normális útja. Az igaz, hogy a birodalom széthullott (de ennek pozitív oldala is van, amennyiben az európai nemzetek kialakulására vezetett), viszont konszolidálódott az egyház. Elenyészett az antik kultúra, de helyette megszületett a keresztény kultúra. Ezek szerint a veszteségek és a nyereségek kiegyenlítenék egymást.

Természetes, hogy Rosztovcev mint történész nem hunyhat szemet a hanyatlás ténye előtt, de ennek okait abban látja, hogy - először is - a római birodalom túlságosan kicsiny és szegény volt, és így nem építhetett vasutakat, gyárakat és egyáltalán nem teremthette meg a nagyipart; másodszor pedig Róma kénytelen volt minden erejét határainak megvédésére pazarolni. Ugyanitt Rosztovcev komolyan foglalkozik egy bizonyos S. Hunnington elméletével, amely szerint a római birodalom bukását a föld kimerülése és bizonyos éghajlati változások idézték elő.
Az ókorral foglalkozó kutatók oxfordi értekezletén (1942 szeptemberében) Norman H. Baynes „A római birodalom bukása Nyugat-Európában” címmel tartott előadást. Sorra vette és cáfolta a polgári történetírásban közkeletű Seeck-, T. Frank-, Nilssonés M. Rosztovcev-féle elméleteket, majd ismertette a magáét: a nyugat-római birodalom bukását azzal kell magyaráznunk, hogy Nyugaton teljesen megszűnt a közlekedés, Italia pedig mint jövedelmi forrás és emberanyagbázis már nem jöhetett számításba; Keleten viszont Kis-Ázsia megőrizte jólétét és emberanyagát, és ezzel lehetővé tette, hogy a keleti birodalom még ezer évig fennálljon.
Ez az elmélet nem éppen új, mert Fr. Heichelheim már 1938-ban előadta „Wirtschaftsgeschichte des Altertums” című könyvében. De ezen felül nem is magyaráz semmit, csak elodázza a kérdést; hát akkor mivel magyarázzuk a közlekedés lezüllését és Italia lehanyatlását?

A polgári kutatók tehát képtelenek arra, hogy magyarázatot találjanak a birodalom bukására. Ez is polgári korlátozottságuk következménye. Az ókorra is a modern tőkés társadalom mértékét akarják alkalmazni, az ókori Rómában is a kapitalista társadalom valamiféle válfaját látják. Nem akarják, de nem is tudják felfedezni a történelemben a társadalmigazdasági formációk váltakozását, közelebbről: nem ismerik el a rabszolgatartó formáció létét és ennek sajátos törvényszerűségeit.
Egyes történészeknek azt súgja ugyan éppen történeti érzékük, hogy foglalkozzanak az ókori társadalmak rabszolgatartó alapjával, de még ezek (például Tarn, vagy részben Oertel) sem vonják le a kínálkozó következtetéseket; legjobb esetben is csak bizonyos mértékben veszik tekintetbe „a rabszolgaság tényezőjét”.

Sok vitát váltott ki, de még ma is sokakat foglalkoztat a császárság kialakulásának kérdése, lényegének és történeti szerepének meghatározása. Ezt is rendszerint formai szempontból vizsgálják. Mi volt a principatus? A köztársaság (rés publica) változott formája, vagy dyarchia („kettős uralom”), vagy köztársasági terminológiával leplezett monarchia?
Az ezzel kapcsolatban folytatott viták igen érdekes részlettanulmányokat érlelhetnek (érleltek is), igen becses mellékes eredményekre vezethetnek, de voltaképpen terméketlenek maradnak. A császárság kialakulása társadalmi fordulat volt, ez pedig éppen abban áll, hogy szakít a fennálló jogi normákkal, ezekből a normákból tehát nem is vezethetjük le.

A történelem során már nem egyszer előfordult, hogy a társadalmi fordulatot végrehajtó személyek és társadalmi csoportok jogszerű formát akartak adni eljárásuknak, de az ilyen jogi fikciókat csakis javíthatatlan pedánsok vehetik komolyan. Octavianus, aki Caesar mintájára államcsínyt hajtott végre, szintén úgy tett, mintha eljárása különleges köztársasági felhatalmazásokon alapulna, a kedvében járó írók és a lelkendező dicsőítő feliratok pedig magukévá tették ezt a képmutató beállítást és megtették Augustusi „a köztársaság helyreállítójának-”, „a szabadság védelmezőjének” stb.
Sokkal közelebb járnak az igazsághoz a görögök, akik az „imperator” kifejezést az (egyeduralkodó) szóval fordították le, vagy az egyiptomiak, akik a császári földet továbbra is a régi névvel („királyi föld”) jelölték. Tacitus megjegyzi (Ann. XIII 28), hogy „a köztársaság látszata (imago)” még Nero alatt is megmaradt; de világosan látja, hogy már Augustus idejében is csak egyeduralomról lehetett beszélni. (Hist. I 1.)

Cassius Dio tudósítása szerint (LII 14) Octavianus az államcsíny végrehajtása előtt kikérte barátjainak, Agrippának és Maecenasnak a tanácsát. Maecenas, mikor azt tanácsolja Octavianusnak, hogy ragadja kezébe a hatalmat, leplezetlenül „monarchiát” említ. Octavianus megfogadta Maecenas tanácsát. Az a beszéd, amelyet Cassius Dio ad Maecenas szájába, elsősorban azt tükrözi, hogyan látta az eseményeket maga a történetíró; mindenesetre az a jellemzés, amely szerint a principatus nem egyéb, mint monarchia, - akár Maecenastól, akár Cassius Diótól származik, - helyes.
Augustus azon volt ugyan, hogy a katonai diktatúrát elkendőzze a törvényesség látszatával, de ez aligha téveszthetett meg akárkit is, és a történeti kutató még kevésbé veheti komolyan azt a jelenetet, amely 27. január 13-án játszódott le a senatusban.

„Tetteinek (res gestae) felsorolásában Augustus képmutatóan kijelenti, hogy 27-ben a senatus és a nép kezébe tette le a hatalmat. Valójában a senatus és a nép hatalma éppen ettől kezdve szűnt meg. Augustus arra hivatkozik, hogy uralkodása folyamán a köztársasági magistratusi minőségében elnyert felhatalmazások, az „imperium” és a „tribunicia potestas” alapján járt el; időről időre megmutatta nagylelkűségét és nem fogadott el bizonyos tisztségeket, amelyeket a meghunyászkodó senatus felajánlott neki. De mindezek a köztársasági tisztségek és felhatalmazások, amelyeket Augustus hajlandó volt elvállalni, lényegükben nem voltak köztársaságiak sem magának a méltóságnak a jellegét (időbeli korlátozatlanságát, mással be nem tölthetőségét), sem pedig az illető méltósággal együtt járó hatalom forrását tekintve.

Augustus hatalmának forrása nem a választási komédia, nem is a nép akaratnyilvánítása, hanem a katonai erő volt, amely Octavianus számára a hatalmat biztosította. Ezért volt az, hogy már Tiberius megszüntette a népgyűléseket, mint teljességgel fölösleges fikciókat. A senatus pedig, amelytől a császárok formailag a hatalmat elnyerték, valójában engedelmes eszköz volt a császár kezében, hiszen személyi összetétele, hatásköre, jogai mind a császártól függtek. Már Augustus öt alkalommal (i. e. 29, 18, 13, 11és i. sz. 4-ben) rostálta meg és szervezte újjá a senatust.
Nem a senatus és a nép volt tehát a császári hatalom forrása, hanem fordítva: a császár volt a senatus és a még meghagyott köztársasági magistratusok hatalmának igazi forrása, és ha a császárnak kedve kerekedett néhanapján köztársaságosdit játszani, ez a valóságos helyzeten nem változtatott.

A principatus „köztársasági” jellege ugyanannyira irreális, mint az a másik fikció, amellyel a katonai diktatúra hívei előhozakodtak, ti. hogy a császári hatalom megszabadította a népet bizonyos politikai csoportok „zsarnokságától" és visszaadta a „szabadságot" a népnek. Ezt a gondolatot még Caesar indította útjára, amikor kijelentette, hogy ő majd megvédi a római nép szabadságát. (Bell, civ., I 22.)
Augustus ugyanazokat a kifejezéseket használja, amikor magát mondja a szabadság helyreállítójának; ugyanezt hangoztatják a feliratok, a szabadság tiszteletére emelt szobrok, a pénzek is. A szabadság védelmezőinek nyilvánították Claudiust, Nérót, Galbát, Vespasianust és a többi császárt, még Trebonianus Gallust is. De ez a „szabadsága” valójában csak annyit jelentett, hogy megszűnt a politikai élet, mindenki alávetette magát a diktátor akaratának, vagy éppen zsarnoki szeszélyeinek.

A császári hatalom erkölcsi alapja „az az általános meggyőződés volt, hogy ha nem ez, vagy az a császár, akkor is a katonai uralomra alapozott császári hatalom elkerülhetetlen szükségszerűség". Ez a meggyőződés a rómaiaktól leigázott népek és a széles tömegek között az erőtlenségnek volt a kifejezése a szabadság és függetlenség megőrzéséért vívott harcban, míg az uralkodó rabszolgatartó osztály felső rétege a szilárd hatalom utáni vágyakozását juttatta vele kifejezésre, amely kordában tudja majd tartani az elnyomott tömegeket, elsősorban a rabszolgákat.

Az általános reménytelenségben az emberek égi küldöttet, megváltót láttak a császárban. Az i. e. 9-ben állított, híres priénéi feliraton (OGIS 458) ezt olvashatjuk Augustusról:
„Megváltóként küldetett nekünk és az utánunk következőknek, hogy véget vessen a háborúnak, hogy rendet teremtsen az egész világon ...

A régebbi korok jól tevőit mind felülmúlta, őt viszont soha senki sem fogja felülmúlni. Ennek az istenségnek a születése napja a tőle kiinduló jóhírek (euangelia) kútfeje lett az egész világ számára. De Augustusi és a következő császárokat nemcsak a hálálkodó feliratokon jelentették ki megváltónak, hanem a költők és írók műveiben is. Ez pedig nemcsak a mindenható egyeduralkodó előtti meghunyászkodásnak volt a kifejezése, hanem a rabszolgatartók osztályvágyaié is; a néptömegek nem a császárok között keresték a megváltót, hanem tisztára vallásos szférában, és a keresztény vallásban találták meg.
Természetesen a császári hatalommal szemben nem egyformán foglalt állást az egész birodalom, a lakosságnak minden rétege, a római köztársaságban történetileg kialakult új, monarchikus berendezés pedig nem volt holmi keleti despotia, amely más történeti körülmények között, más gyökerekből sarjadt volna ki. Az új császári hatalom nem söpörte el teljességgel a köztársasági eszméket, intézményeket, kormányzati módszereket, a polgáriasultság formáit. Hiszen még egy gyökeres forradalom is sok mindent megtart az előző rezsimből.

A császárság sok mindent örökölt a köztársaságtól. Még a köztársasági fikcióknak is volt bizonyos jelentőségük; volt bizonyos kötelező erejük; kevésbé érzékelhetővé tették a köztársaságból monarchiába vezető átmenetet, biztosították a folytonosságot a jog területén, a helyi közigazgatási szerveknél, a pénzügyigazgatásban stb. De azért semmiképpen sem tehetjük magunkévá azt a nézetet, amely szerint a császárság semmi egyéb, mint a köztársasági rezsim folytatása, éppen csak más formák között.
A császárság politikai fordulatot jelentett, amely komoly, mélyreható társadalmi válság folyományaképpen következett be. Ha a kortársak nem vették észre (vagy úgy tettek, mintha nem vették volna észre) ennek a fordulatnak erőszakos jellegét, ez főleg azért történt, mert Octavianus Actium után nem folyamodott nyílt erőszak alkalmazásához: elegendő volt a leplezett fenyegetés is ahhoz, hogy a senatus a győztes akaratának engedelmes kiszolgálója legyen.
De ki is szállhatott volna szembe a császári hatalommal? A polgárságnak azok a szervezetien, szétforgácsolódó népi tömegei, melyek elvesztették gazdasági és katonai jelentőségüket, és éppen ezért politikai tétlenségre voltak kárhoztatva? A városi gyülevész proletariátus, amelyet lezüllesztett a „kenyér és cirkuszi látványosságok” politikája, és amely csak arra volt jó, hogy katonákat szolgáltasson a császári hadseregnek? A rabszolgák? Mivel nem rendelkeztek jogokkal, ahhoz sem fűződött közvetlen érdekük, hogy milyen a politikai rezsim jellege.
A „szabad gazdagoké kifejezés pedig pontosan azt az osztályt jelöli, melynek nevében a diktatúra létrejött. A köztársaság utolsó századában a rabszolgatartók és rabszolgák, a gazdagok és szegények, Róma és a provinciák közti ellentétek annyira kiéleződtek, hogy az uralkodó osztály kész volt lemondani politikai kiváltságairól és magát a katonai diktátor védelme alá helyezni. A harc az i. e. I. század derekától kezdve tulajdonképpen csak a körül a kérdés körül folyt, hogy ki valósítsa meg ezt a diktatúrát.
Az a társadalmi válság, amely végül is a köztársaság bukására vezetett, nem volt véletlen: magából a rabszolgatartásra alapozott társadalmi rendből következett. A rabszolgamunkát alkalmazó termelési mód a társadalom termelőerőit csak egy bizonyos - meglehetősen alacsony - fokig képes fejleszteni.

Arról van szó, hogy a rabszolgamunka elsősorban is magában véve kevéssé termelékeny, és nemcsak nem segíti elő a technika fejlődését, hanem még gátolja is. Erre már az ókorban rájöttek. Az id. Plinius ezt írja: „Legrosszabb a földet ergastulumokba zárt rabszolgákkal műveltetni, mert mindaz, amit ezek az elkeseredett emberek művelnek, nem sokat ér.” (N. H. XVIII 6.) Columella (De re rust. I 7.) azt ajánlja, hogy a távolabbi birtokokon, amelyeket a tulajdonos nem tud gyakran meglátogatni, a földet szabad colonusoknak kell kiadni művelésre, nem rabszolgáknak; ugyanitt részletesen felsorolja, hogy mi minden kárt okozhatnak a gazdaságnak a rabszolgák.
Az ifj. Pliniús, ez a gondos gazda, szintén látta a rabszolgamunka hátrányait és sohasem vette igénybe a bilincsbe vert rabszolgák munkáját. (Ep. III 19.) Próbálkoztak azzal, hogy a rabszolgákat urukhoz édesgessék: különféle kedvezményekben és kiváltságokban részeltették őket (1. pl. Plin., Ep. VIII 16), lehetővé tették számukra az önálló gazdálkodást, hogy érdekük fűződjék munkájuk eredményességéhez (peculium), vagy egyszerűen felszabadították őket, hogy így valami csekély, de mégis tiszta és megfogható hasznot húzzanak belőlük, ti. nemcsak felszabadításukat kellett megváltaniuk, hanem még szabad korukban is bizonyos mértékig előbbi uraiktól függtek.
A tömeges rabszolgafelszabadítás arra késztette Augustusi, hogy törvényt hozzon (Lex Fufia Caninia, Gai. Inst. I 42-43), amely korlátozta a rabszolgák szabadon bocsátásának jogát. De mindez csak csillapitószer volt; a termelés alapja a rabszolgamunka maradt, annak a termelékenysége pedig alacsony, technikája elmaradott volt.

A rabszolgamunka ki nem fizetődő voltát azzal próbálták jóvá tenni, hogy rablógazdálkodást folytattak a rabszolga munkájával, és amíg a rabszolgapiac ki nem merült, a. rabszolgatartók nem látták szükségét annak, hogy a fennálló termelési módon változtassanak. A rabszolgák számbeli gyarapodása természetesen aggodalommal töltötte el a rabszolgatartókat.
A Spartacus-féle felkelés ijesztő kísértete állandóan ott lebegett szemük előtt; amikor a praenestei gladiátorok - Spartacus után másfél évszázaddal - ki akartak szökni kaszárnyájukból, kísérletük, bár gyökeresen felszámolták, mégis valóságos vakrémületet keltett; a nép „már Spartacust és az akkori megpróbáltatásokat emlegette”. (Tac., Ann. XV 46.) De ez a félelem is csak arra ösztönözte a rabszolgatartókat, hogy katonai diktátorhoz folyamodjanak.
Rengeteg rabszolgát egyáltalán nem termelő munkára: házi cselédnek alkalmaztak. Ez nem egyszer erkölcsi természetű tiltakozásokat váltott ki, kívánatos színben tüntették fel annak az időnek a mértékletességét és erkölcsi egyszerűségét, amikor Cincinnatus maga hajtotta az ekéje elé fogott ökröket, amikor „csak egy Marcipor, vagy Lucipor volt, az is a család hozzátartozójának számított, mindnyájan együtt étkeztek, és nem kellett otthon rejtőzni a rabszolgák elől. (Plin., N. H. XXIII 6.) De az erkölcsi prédikációk és az utópisztikus álmodozások nyilván nem változtathattak a helyzeten.

A rabszolgamunka - a munka termelékenységének növekedése szempontjából - haladást jelentett a társadalom ősközösségi berendezéséhez képest. Az ókori nagy kultúrák a rabszolgamunka talaján fejlődtek ki. De előbb-utóbb bekövetkezik az, hogy a rabszolgaság már akadályozza a termelőerők további fejlődését, és ha a rabszolgatartás fennmarad is, a társadalom lehanyatlása elkerülhetetlenné válik.
Másodsorban a szabad munka, amely a rabszolgatartás mellett is megvan, elkerülhetetlenül egy síkra kerül a vezető szerepet játszó rabszolgamunkával. Kialakul az az állásfoglalás, amely szerint a munka szolgai tevékenység, amely nem is méltó a szabad polgárhoz. Még a városi gyülevészproletárok is lealacsonyítónak találták á fizikai munkát, pedig közben élősdi kolduséletet éltek, a gazdagok adományait lesték, a magistratusok ingyenes osztogatásaiból, alkalmi ajándékokból tartották fenn magukat. Ezért volt az, hogy a szabad munka (a szellemi munkát igénylő foglalkozások - szobrászok, építészek stb. - kivételével) nem járulhatott hozzá jelentősebben a termelés növekedéséhez és tökéletesedéséhez.
A technika még a mezőgazdaságban is rendkívül alacsony szinten mozgott, pedig a földművelés nem számított szégyenletesnek. Marx megjegyzi, hogy Rómában a lisztnek a gabonaárakhoz képest rendkívül magas árát „az akkor még gyermekcipőben járó technikával felszerelt, tökéletlen malmok és az ezzel járó tetemes őrlési költségek magyarázzák.

A rabszolgatartásra alapozott termelési mód mellett a termelés kiszélesítése elsősorban a rabszolgák számának fokozása, új területek meghódítása révén volt lehetséges. Ez a mennyiségi gyarapodás minőségi változásokkal is együtt járt: új nyersanyagféleségeket használtak fel, új iparágak fejlődtek ki, a szükségletek köre kiszélesedett, tökéletesebb módszerek szerint építették a városokat, jobb utak készültek, tökéletesedett a hajózás, különösképpen pedig a haditechnika. De mindezek a sikerek nem érintették magának a termelésnek a lényegét, mivel a rabszolgamunka lehetetlenné teszi a technikai haladáshoz szükséges feltételeket. „A modern ipar a termelőfolyamat meglevő formáját sohasem tekinti és kezeli véglegesnek. Technikai alapja ezért forradalmi, míg valamennyi régebbi termelési mód lényegileg konzervatív volt.
Így azután a rabszolgamunkára alapozott termelési módon belül előbb-utóbb leküzdhetetlen ellentmondás támad a növekvő termelési szükségletek és a termelés konzervatív alapja között. „A rabszolgaság ott, ahol a termelés főformája, a munkát szolgai tevékenységgé, tehát szabadok számára megbecstelenítővé teszi. Ezáltal elzáródik a kivezető út az ilyen termelési módból, míg másfelől a fejlettebb termelés a rabszolgaságban korlátba ütközik, s a rabszolgaság megszüntetése szükségessé válik. Ezen az ellentmondáson pusztul el minden rabszolgaságra alapított termelés és minden reá alapított közösség.
Harmadsorban: a rabszolgatartó gazdaság - még a kereskedelem virágkoraiban is - tulajdonképpen szükségleti marad; a termelés célja fogyasztói, nem pedig csereérték létrehozása. Éppen ezért itt nincs meg az az ösztöke, amely a kapitalista társadalomban az embereket az ipari technika folytonos tökéletesítésére serkenti. Aristotelés és az epigramma író Antipatros is úgy gondolja, hogy az önműködő szerkezetek nem a termelés fokozására, hanem arra valók, hogy az emberek mentesüljenek a munkától. Ugyanebből kifolyólag volt az, hogy az ókor nagy tudósai nem találtak fel gépeket (legfeljebb meglehetősen esetlen hadigépeket); a termelés nem szegezte ezt a feladatot a tudósok elé.
Az embereknek, mint árutermelőknek a léte alárendelt szerepet játszott. A nagy rabszolgatartó gazdaságok főleg magának a rabszolgatartónak a szükségleteit elégítették ki, és amint a rabszolgatartás fokozódott. nem? az árutermelés, hanem a fényűzés igénye fokozódott, amely azután a köztársaság vége felé ijesztő formákban jelentkezett.

Továbbá: a rabszolgatartó társadalom fejlődési folyamata során egyre jelentősebbek lettek az ellentétek a rabszolgatartók osztályán belül, és ezek az ellentétek aláásták azokat a tartópilléreket, amelyeken a társadalom nyugodott. Rómában a klasszikus rabszolgatartó társadalom virágzása az i. e. III- II. századra esik. De ez a virágzás már az egész rendszer bukásának a csíráit is magában rejtette.
A gazdasági élet fejlődése az árujelleg fokozódására, a pénz szerepének kiszélesedésére, a gazdagság (és az osztálytársadalomban a gazdagságtól elválaszthatatlan társadalmi egyenlőtlenség) kialakulására, a szabad lakosság túlnyomó nagy részének tönkremenetelére és végeredményben a demokrácia pusztulására vezetett.

A római proletariátusnak juttatott osztogatások költségei i. e. 73-ban 10 millió, 63-ban 30 millió, 56-ban 40 millió sestertiust, 46-ban 76 800 000 sestertiust tettek ki. Caesar alaposan csökkentette azoknak a számát, akik addig az államkincstár terhére olcsó gabonát kaptak (320 000-ről 150 000-re), de már Augustus kénytelen volt ezt a számot megint 200 000-re emelni.
A „populus Romanus Quiritium” gazdagokra és nincstelenekre, optimatákra és „csőcselékre”, latifundium tulajdonosokra és tönkrement, nagyrészt földtelenné vált parasztokra szakadt. A római kereskedelem - tekintettel a gazdálkodásnak (tulajdonképpen) szükségleti jellegére - hozzájárult ugyan a városi élet kifejlesztéséhez, de már technikai fejlődés nem járt vele együtt, még annyira sem, mint a görög városokban.
Közvetítő kereskedelem volt ez, amely roppant vagyonokhoz juttatta a kereskedelmi tőke urait, viszont kimerítette a közvetlen termelőt. De a kereskedelmi tőke mellett kifejlődött az uzsoratőke is, amely a lakosságból - különösen a provinciákban - minden nedvet kisajtolt. Az ókor legkíméletlenebb uzsorásai a római lovagok voltak. A római törvényhozás korlátozni próbálta az uzsorások étvágyát, de ezek a korlátozások csak fikciók maradtak és nem gátolták például a „nemes” Brutust abban, hogy évi 48%-os kamatos kamatot ne szedjen.

A társadalmi rendszerben és a gazdasági életben végbemenő változásokkal szükségképpen együtt járt a politikai felépítmény bomlása is. A földműveléssel foglalkozó városa - az antik állam alapja - a szabad parasztság gazdasági erejének lehanyatlásával megszűnik létezni. Annak eredményeképpen, hogy a római polgári közösség területe kiszélesedett, és hogy az italikusok számára a polgári jogok különböző kategóriáit, illetőleg a jogfosztottság különböző fokait állapították meg, az i. e. II. század végétől kezdve egyre inkább kiéleződtek azok az ellentétek és összeütközések, amelyek végül is a szövetséges háborúban érték el tetőpontjukat.
De míg Italia határain belül lehetséges volt a kompromisszum (az italikusoknak megadták a polgárjogot, amely persze már jórészt értékét vesztette), addig Rómának Italia határain túli terjeszkedése újabb nehézségeket támasztott. Róma valójában túl nőtt a polis keretein és világhatalommá fejlődött, amelyben a provinciák gazdasági jelentőség szempontjából túlszárnyalták Rómát és Italiát; ezért azután a provinciák kirablásának politikája hovatovább a római birodalom létét veszélyeztette. Róma csak úgy tarthatta világbirodalmi helyzetét, ha felhasználja, de nem meríti ki a provinciák anyagi forrásait; ez a felismerés azonban nem jutott el a politikusok tudatáig, mert azok a provinciákat továbbra is „a római nép zsákmányának^ tekintették.
A gazdagok és szegények, rómaiak és italikusok, Róma és a provinciák közti ellentétek csak betetőzték az alapvető ellentétet, amely a rabszolgatartók és a rabszolgák között tátongott. A szicíliai tömeges rabszolgafelkelések, a nagyarányú Spartacus-féle felkelés alapjaiban rendítették meg a római államot.

Az i. e. I. század elejétől kezdve Róma mélyreható társadalmi, gazdasági és politikai válság zónájába jutott. A Spartacus-féle felkelés elfojtása az akkori körülmények között lehetetlenné tette a válságból való kijutás forradalmi útját. Görögországban, amely történetének más szakaszában élt át hasonló válságot, a megoldás az volt, hogy az országot meghódította Makedonia, és Alexandros birodalmának, illetőleg a hellénisztikus monarchiák alakjában új, nagyobb arányú gazdasági és politikai egység jött létre. A görög polis szűk keretei szétfeszültek, és a hellénisztikus világ, különösen a Kelet, több mint száz esztendőn keresztül tovább fejlődhetett. De a hellénizmus nemcsak hogy nem küszöbölte ki, hanem csak még inkább elmélyítette és kiélezte a rabszolgatartó társadalom belső ellentmondásait, és az i. e. II. században újból kezdődik az a sokáig tartó válság, amely végül is a hellénisztikus államok bukására vezetett.
Rómában másképpen: a katonai diktatúra bevezetésével oldották meg a válságot. Az uralkodó osztály érdekében elnyomták a demokráciát. Az új rezsim - a császárság - az erőszakra volt alapozva. Megőrizte a fejlődésének végső szakaszába jutó rabszolgatartó társadalmi rendszer minden hibáját, éppen ezért elkerülhetetlen is volt a pusztulás, vagy a gyökeres forradalom.
A császárság az önmagát túlélt római (városi) polgári közösség végét jelentette. Ha történetének egész lefolyását szemléljük, megállapíthatjuk, hogy - a római köztársaságtól eltérőleg - egységes államot képviselt, amelyben sokkal inkább megvolt a szerves egység, mint az ókori Kelet ephemer „világbirodalmaiban-”, vagy akár a hellénisztikus államokban is.

Az Italia és a provinciák közti különbségek fokozatosan elsimultak. Kialakultak azok a feltételek, amelyek mellett sokkal ésszerűbben fel lehetett használni a tartományok bőven áradó gazdasági forrásait, rendszeres gazdasági kapcsolatokat lehetett teremteni Italia és a provinciák, illetőleg az egyes provinciák között. Ez az uralkodó osztály hatalmi állásainak megszilárdulását, a társadalom gazdasági alapjának kiszélesedését jelentette - egészen az akkori oikumené határaiig.
A hellénisztikus Kelet szempontjából a birodalom keretébe való beilleszkedés - ha nem számítjuk azt a drága árat, amelyet a keleti népeknek ezért az egyesülésért kellett fizetniük- annyit jelentett, hogy kijuthatott abból a reménytelen válságból, amelybe a hellénisztikus világ a II-I. században, a rabszolgatartó társadalmi rendszer belső hibái folytán süllyedt. A római hódítás következtében megfiatalodott hellénisztikus Kelet számára lehetővé vált az, hogy fejlődési folyamatát most újból, magasabb fokon megismételje. Ezt a fontos körülményt rendszerint figyelmen kívül hagyják; a római császárság kialakulását csak a római történet szemszögéből vizsgálják. De ez hatalmas történeti jelentőségű fordulat volt a hellénisztikus Kelet történetében is.
Az új egyesülésben, ez alkalommal Róma fennhatósága alatt, a Kelet új ösztönzést kapott, melynek révén gazdaságilag felemelkedhetett, és a császárkorban elkerülhetetlenül bekövetkező általános felbomlás közepette is figyelemre méltó állandóságot tanúsított: itt a feudalizmusra való áttérés külső hódítások nélkül ment végbe, és Bizánc formailag a kelet-római császárság örököse maradt.

Az a politikai egység, amelyet a római birodalom hozott létre, sokkal szilárdabb és megalapozottabb volt, mint a hellénizmus által teremtett egység. Alexandras nem valósította meg teljesen maga elé tűzött feladatát, nem tudta „egyetértésben és rokoni szeretetben egybeforrasztani a két legnagyobb világrészt (Diód., XVIII 4, 4, vö. Plut., De fort. Alex. VI), a hellénisztikus monarchiákban pedig a hellénizálódás elsősorban a városi lakosságot érintette; a néptömegek jogi helyzete nemcsak Egyiptomban, hanem Ázsiában és Szíriában sem változott lényegesen.
A római császárság sokkal tovább jutott. Amint a polgárjog hovatovább csak formális címmé változott, amely már nem takart semmi reális tartalmat, egyre szélesebb körben nyerték el a provinciák lakosai is. Mint a kyrénéi és a rhósosi feliratok bizonyítják, már Augustus uralkodása alatt feltűnik a kettős polgárság rendszere (vagyis az a személy, aki elnyerte a római polgárjogot, ugyanakkor városának polgára is marad), - így lesz egy bizonyos város polgárságából az egész birodalomra kiterjedő jellegű polgárság. A római polgár, tehát a régi fogalmak szerint Róma városának polgára, a római birodalomnak lesz polgára, majd később közönséges alattvalója.

A római polgárjognak a császárság korában megfigyelhető kiterjesztését mindeddig nem vizsgálták, mivel az anyag ehhez még nem elégséges. De az a tény, hogy 212-ben a polgári jogoknak az egész birodalom lakossága számára történt adományozása nem váltott ki különösebb hatást a kortársakból, bizonyítja, hogy Caracalla edictumának kibocsátásakor a római polgárjog már nem volt valami becses vagy ritka kiváltság. Caracalla edictuma kétségtelenül csak betetőzte a római polgárjog kiterjesztésének folyamatát, amely két év-századon keresztül feltartóztathatatlanul haladt előre.
A demokrácia elnyomásának, a politikai élet megszüntetésének másik oldala az volt, hogy a birodalom egész lakossága egyforma jogokhoz jutott. A tartományok fokozatosan felemelkedtek Róma és Italia színvonalára, miközben persze ez a színvonal fokozatosan süllyedt. A birodalomnak Diocletianus-féle új közigazgatási beosztása, amely már nem volt tekintettel a régi felosztásra (a senatusi és a császári provinciákra), és amely Italiát is belefoglalta az általános közigazgatási rendszerbe, azt juttatta kifejezésre, hogy a birodalom egész lakossága egyformán jogfosztott alattvalókká változott.

Az általános kiegyenlítésre irányuló tendencia nemcsak politikai és jogi vonatkozásban nyilvánult meg. Az egységes birodalom összezúzta és elsöpörte valamennyi provinciában a régi intézményeket, szokásokat, a helyi törvényhozást, a kulturális hagyományokat, sőt még a bennszülöttek nyelvét is feledésre kárhoztatta. Az a sok nemzetiség, amelyet még ezer szál fűzött a régi közösségi életformához, és amely még nem nőtt ki a természetes nemzetségi kapcsolatok közül, egységes néppé olvadt össze, amelyben maguk a rómaiak - populus Romanus Quiritium - is eltűntek.
Nyugaton a latin, Keleten a görög (bár nem olyan mértékben, mint Nyugaton a latin) vált uralkodó vagy éppen egyedüli nyelvvé. Érdekes, hogy a keleti görögök is felvették a „római” (Rhómaioi) elnevezést. Az egész lakosság kiegyenlítésére irányuló tendencia szembe szökően megmutatkozott még olyan konzervatív területen is, mint például a vallásban. Az új vallás, a kereszténység, amely nem ismert sem hellént, sem zsidót, sem barbárt, és amely megkülönböztetés nélkül mindenkihez fordult, a császári hatalom akarata ellenére is a lakosságnak egyre szélesebb tömegeit hódította meg.

A nivellálódásnak ebben a folyamatában rejlett a római birodalom haladó történeti szerepe, amennyiben így megkönnyítette az átmenetet a haladóbb társadalmi-gazdasági formációra, majd később lehetővé tette az európai nemzetek kialakulását. De nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy a római császárság a rabszolgatartó társadalom utolsó fázisa, a formáció felbomlásának stádiuma, amivel együtt járt az osztályellentétek kiéleződése, a dolgozó tömegek elnyomásának fokozódása; ebben az időben érlelődtek az új társadalmi viszonyok elemei, koncentrálódtak azok az erők, amelyek egykor majd - kedvező történeti körülmények között - megdöntik a rabszolgatartó társadalmi rendszert. Éppen ezért az egységes birodalom kialakulása által előidézett gazdasági fellendülés azzal járt együtt, hogy a dolgozókat kegyetlenül elnyomták. A politikai válságok egyre tartósabbak és súlyosabbak lesznek, a rothadás lehelete tőr elő a csillogó leplek alól, amelyekbe a császári hatalmat burkolják; még a katonai hatalom is, amelyre a diktatúra támaszkodott, a császári rezsim felbomlásának elemeit rejti magában.

Természetes, hogy a birodalmi lakosság nivellálására irányuló tendenciát nem ismerték - nem ismerhették - fel a római uralkodók, mert csak a légközelebbi - pénzügyi, katonai és közigazgatási - célok és feladatok irányították őket. Az igaz, hogy az új egységeszmék, amelyeket a hellénisztikus filozófiai tanítások hagytak örökül, bár zavarosan és nem konkrét politikai tervek formájában, utat törtek maguknak Rómába is.
A „concordia Augusti” nem más, mint a óuóvota, a görög filozófusoktól hirdetett egyetértés egyenes folytatása. De a gyakorlatban továbbra is az a meggyőződés volt az uralkodó, hogy Róma mindenek felett áll, minden népnek kötelessége meghódolni előtte. Csak a vallás terén érezték annak szükségét, hogy „a világbirodalmat világvallással tegyék teljessé”. Részben ezt a célt szolgálta a felülről plántálgatott császárkultusz is, a III. századtól kezdve pedig megkísérelték egy egységes vallásnak, Mithras - a „legyőzhetetlen Nap” -vallásának a bevezetését; végül pedig a kereszténységet ismerték el birodalmi vallásnak, de ebben az időben már be is fejeződött az a kiegyenlítődési folyamat, amelynek tükröződése a kereszténység volt.
Az egységes birodalom kialakítását, azoknak a gátaknak a ledöntését, amelyeket a régi társadalmi és életfeltételek állítottak a népek közé, a lakosság nivellálódását, vagyis mindazt, ami a császárságot a rabszolgatartó társadalom fejlődésének legfelső fokává tette, erőszakos eszközökkel lehetett elérni, amelyek teljesen kimerítették a termelőerőket és a birodalmat végül is zátonyra futtatták.

A császárság intézményesítése magában Rómában először is a köztársasági magistraturák tényleges megszüntetését jelentette. A régi tisztségek névleg továbbra is megmaradtak, de betöltésük már nem választáshoz volt kötve, főleg pedig leglényegesebb hatásköreik átszálltak a császárra. A consulság megtisztelő címmé változott, amelyet a császárok bizalmas híveiknek osztogattak, és a helyzet odáig fajult, hogy 189-ben 25 consul volt. Az éveket továbbra is a consulok nevével jelölték, de semmi közigazgatási funkcióval nem rendelkeztek. Jellemző, hogyan tükröződött a consulság reális tartalmának ez az eltűnése az arameus nyelvben; a Talmudban a görög ívraraa („consulság”) szó „éra” jelentésben fordul elő; így reagált az élő nyelv a helyzet változására.
Az ifj. Plinius szavai szerint a tribunusi méltóság „-puszta árnyék, cím, amellyel nem jár megtiszteltetés is”. A praetorok meg voltak fosztva abbeli joguktól, hogy a magánjogi normák kidolgozását és megváltoztatását kezdeményezhessék. Az az edictum perpetuum, amelyet Hadrianus parancsára Salvius Iulianus állított össze, egyszer s mindenkorra pótolta a praetori edictumokat, és új „auctoritas” lett a jog forrása: a császár.

A régi, elnevezésük szerint köztársasági magistraturákkal párhuzamosan kialakul a központi közigazgatási apparátus, amely kezdetben szabadon bocsátott, vagy még szabadon sem bocsátott rabszolgákból állott, majd fokozatosan bürokratikus kormányzati szervvé fejlődött. A provinciákkal, bár Augustus alatt megoszlottak a császár és a senatus között, valójában a császár rendelkezett kénye-kedve szerint.
Pontus és Bithynia például senatusi provincia volt ugyan, a császárok mégis procurator okát neveztek ki oda is, vagy a senatusi proconsul mellé (49-ben), vagy a proconsul helyett (Plinius, Iulius Cornutus, Iulius Severus). Ugyanez történt Lycia és Pamphylia provinciában is. Asiában, tehát proconsuli provinciában, a proconsul pénzügyi megbízottai mellett Augustus uralkodásától kezdve tudomásunk van császári procurator okról is, akik a császári kincstár javára esedékes adókat beszedték (fiscus Asiaticus). Ezek a procuratorok népes szolgasereggel vonultak fel és háttérbe szorították a senatusi tisztviselőket. A provinciákban még a császári magánbirtokok jószágkormányzói is oly nagy hatalommal rendelkeztek, hogy - mint a tartományi lakosság panaszbeadványaiból kiviláglik - még katonai erő alkalmazását is megengedték maguknak, hogy a lakossággal erőszakoskodjanak.

A római senatus, amely a császárkorban mintegy a köztársaság jelképe maradt, már Augustus uralkodása alatt elvesztette legtöbb jogát és tanácsadó intézménnyé változott, amely a császár minden rendelkezését szolgailag szentesítette. Caligula meggyilkolása után a senatus megpróbálta újjá szervezni hatalmát, de a katonák megelőzték és Claudiust kiáltották ki császárrá, a senatorok rövid ideig tartó fellángolása pedig lelohadt. A senatus mellett működött a princeps személyi tanácsa, amely a legfontosabb államügyeket megvitatta és a döntéseket előkészítette.
A dolog nem egyik vagy másik császár rosszindulatán múlott. Éppen Hadrianus, aki hangsúlyozta, hogy milyen tisztelettel és jóindulattal kezeli a senatorokat, súlyos csapást mért a senatusra, mert még addig őrzött hatalmának az árnyékát is elvette tőle. A császári edictumok mellett most nem a senatusi határozat, hanem a császárnak a senatushoz intézett válaszirata (rescriptum) lesz a törvényhozás alapvető formája. Ha a senatus fokozatosan jelentéktelen köztársasági csökevénnyé süllyedt, ez csak törvényszerű tükröződése volt annak a politikai fordulatnak, amely a katonai diktatúrára vezetett.

Augustus juttatta tetőpontjára azt a folyamatot, melynek eredményeképpen a népfelkelésből hivatásos hadsereg lett. Az a körülmény, hogy a parasztság tönkrement, politikai jelentőségétől is megfosztotta, és arra vezetett, hogy újtípusú, a néptől elszakadt hadsereg szerveződött, amely népellenes erőként is szerepelhetett. A hadügy megszervezésében a császári egyeduralom és legfőbb hatalom egészen nyíltan, minden köztársasági fikció nélkül lépett fel. Itt a kompromisszumnak még a látszata sem merülhetett fel, elvégre a hadsereg volt a monarchia támasza.
A praetorianus cohorsok és a császár testőrgárdája új erőt jelentettek, amely nemcsak a császárt támogatta a nép ellenében, hanem a császárokra is ráerőszakolta a maga akaratát. Ettől kezdve Rómában és Italiában ugyanúgy megjelentek a helyőrségek, mint a tartományokban. A hatalom kérdését már nem a római alkotmányos szervek előtt, hanem a legio-gyüléseken, a praetorianus vezetők szűk körében döntik el.

Galbának császárrá való kikiáltásával kapcsolatban Tacitus megjegyzi, hogy ország-világ tudomást szerezhetett „a császári hatalom titkáról: princeps lehet valaki másutt is, nemcsak Rómában”. (Hist. I 4: evulgato imperii arcano, posse principem alibi quam Romae fieri.) A praetorianus rezsim eleinte csak a válság pillanataiban mutatkozott meg, de a II. század végétől kezdve már ez vált normává.


Folytatás: A Római Birodalom keleti tartományai II. rész