logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Egyiptom vízrajza

Hérodotos, a történetírás atyja, nem véletlenül nevezte Egyiptomot a „Nílus ajándékának” (II. 7). A Föld leghosszabb folyója (hossza 6685 km, vízgyűjtő területe 3 400 000 km², ami Afrika területének 10%-a) ugyanis azzal a jótékony tulajdonsággal rendelkezik, hogy évente több hónapon át kiárad, és termékeny iszapját szétteríti a meder mindkét oldalán, kb. 20-30 km szélességben. Az áradás első jeleit júniusban észlelték Asszuánnál, majd a folyó vize folyamatosan emelkedett július közepéig. Szeptember elejéig tovább tartott az emelkedés, amikor 2-3 hétre állandósult a víz szintje.
Október­ben újra megemelkedett, és ekkor érte el a folyó áradásának maximumát. Ezután fokozatosan vissza­húzódott a medrébe. Az áradás Asszuánnál 13,7 m, Thébánál 11,6 m, Kairónál 7,6 m magasságot is rendszeresen elért, természetesen az Asszuáni-gát építése előtt (1970), amely Egyiptomban végleg megszüntette a jelenséget. A Nílus áradásának mértéke döntötte el, hogy a következő évben milyen lesz a termés, ezért a folyó magasságát a partok mentén elhelyezett nilométerek mutatták, s a római hatóságok az adók kivetésénél is ennek értékét vették figyelembe.

A Nílus eredetének kérdése már az ókori embereket is izgatta. Nero idejében expedíciót is szer­veztek felkutatására, és Seneca a Természettudományos kérdések (Quaestiones naturales) című munkájában külön fejezetet szentelt a kérdésnek. Ma már tudjuk, hogy a Nílus két ágból: a Fehér-Nílusból és a Kék-Nílusból ered. A Fehér-Nílus (hossza 3700 km) forrása bizonytalan, valahol a Nagy Tavak környékén található Közép-Afrikában.
A Kék-Nílus (hossza 1350 km) az etiópiai Tana-tóból ered. Rövidebb folyása ellenére mégis ez a jelentősebb, mivel a Nílus teljes vízhozamának 56%-át adja, a szintén az Etióp-magasföldön eredő Atbara (Fekete-Nílus) folyóval együtt pedig a vízhozam 90%-át és a hordalék 96%-át biztosítja. A két folyó Észak-Szudán fővárosánál, Kartúmnál egyesül. A folyó ekkor kiérkezik a Líbiai-sivatag átlagosan 330 m magas homokkőfennsíkjára, és ennek áttörése közben zúgókat (másnéven kataraktákat) hoz létre, szám szerint hatot. Ezen az Asszuán és Karthúm közötti kb. 1800 km-es szakaszon a folyó 250 m-t esik, s a hajózás rendkívül nehézkes, vagy egyene­sen lehetetlen. Egyiptom déli határát a Syéné (Asszuán) után kezdődő első katarakta jelentette.

A Nílus deltatorkolata (a delta görög betű egy egyenlőszárú háromszög, amely a csúcsára állítva telje­sen hasonló a Nílus torkolatvidékének alakjához) 24 000 km² területű, nyugat–keleti irányban 270 km hosszúságban elterülő alluviális síkság, ahol a Nílus hordaléka átlago­san 20 m vastagságban borítja a földet. Igen termékeny terület, kiválóan alkalmas mezőgazdasági művelésre, s ebből következően igen sűrűn lakott.
A régiek a Nílus hét deltaágát tartották számon, amelyek közül a két szélső: a Kanóbosi-ág nyugaton, és a Pelusiumi-ág keleten volt a legfontosabb. A deltát keresztül-kasul be­hálózták az öntözésre és hajózásra szolgáló csatornák, amelyeken keresztül — az itt található tavakat is felhasználva — a Vörös-tengerből a Földközi-tengerre is ki lehetett jutni. (A Szuezi-csatorna elődjét állítólag már Nékó fáraó kiépítette, de Traianus alatt is készült egy hajó­zást segítő csatorna.)