logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Egyiptom domborzata és tájegységei

Egyiptom nyugati határát a görögül Katabathmosnak nevezett Kattara-mélyföld jelentette (terü­lete 20 000 km²). A medence felszínének nagyobb része a tengerszint alatt terül el (legmélyebb pontja -133 méter), és homokdűnék, sóréteg és sós mocsarak borítják. Kisebb oázisok (Moghra, Ain al-Qattara, Qara) csak a mélyföld szélén találhatók. A kietlen medence területén nomád beduinok vándorolnak.

Egyiptom fontos tájegysége a Nílustól nyugatra elterülő Nyugati-sivatag, amely az or­szág területének mintegy kétharmadát foglalja el (690 000 km²). Az Északi-mészkőplató a Földközi-tenger partjától délre fokozatosan emelkedik ki a Szíva-oázisig illetve a Kattara-mélyföldig terjed.
A 100-200 m tengerszint feletti magasságú eocén mészkőből álló, gyengén tagolt felszínéből alacsony tanúhegyek emelkednek ki, amelyek egy korábbi magasabb felszín maradványai. A Nagy-homokten­ger a Nyugati-sivatag középső részének egészen sajátos tájegysége. Ez a Szahara legnagyobb össze­függő homokterületei közé tartozik (területe kb. 90 000 km²). A hatalmas homokfelszín a Szíva-oázis déli részétől 600 km hosszan a Gilf-Kebír platóig húzódik. Szélessége 120 és 260 km között változik. Területén hosszanti buckák ún. seif dűnék az uralkodók, melyek magassága 30-100 m között ingado­zik. Nem ritka a 30-60 km hosszú dűne, futóhomok nem alkot zárt takarót. Akadnak olyan helyek, ahol felszínre kerül az alapkőzet – mészkő, homokkő.

A Nyugati-sivatagban öt nagy oázis található, amelyek az Egyiptomi-mészkőplatón fekszenek. Ez északon a Kattara-mélyföldig illetve a Moghra–Fajjúm vonalig terjed. Nyugaton a Nagy-homoktenger buckavonulatai a mészkőfelszínre is rányomul­tak. Keleten a Nílus völgyével is határos, és ebben az irányban többnyire meredek lépcsőkkel eresz­kedik le. A Nílus mentén déli irányban haladva a lépcsők egyre magasabbak. Luxor térségében a mészkő­plató már 400 m-re emelkedik a Nílus völgy felé. Az Egyiptomi-mészkőplató déli határa na­gyon válto­zatos vonal mentén fut egyrészt a Dakhla és Khárga oázisok vonalában, majd Khargától délre tart.
A kréta-eocén-miocén korú mészkőfelszín általában 200-300 m-rel fekszik a tengerszint felett. Délebbre a Nagy-homoktenger és a Nílus völgye között egyhangú, végeláthatatlan kősivatagok terülnek el. Helyenként ÉNy–DK irányban húzódó 5–50 km hosszú buckavonulatok is előfordulnak. A Nyugati-sivatag a Gilf Kebír-plató területén emelkedik a legmagasabbra (950-1082 m) az ország dél­nyugati részén.
Az észak–déli irányban 200 km hosszan elnyúló, helyenként 100 km-nél is szélesebb fennsík peremeit számos vádi tagolja. Gilf Kebírtől keletre egy homokkőplató található. Ez a terje­delmes terület egészen a Nílusig terjed. A plató délen túlnyúlik az országhatáron. Nagyobb része 280-350 méter tengerszint feletti magasságban fekszik. Egyhangú felszínéből helyenként alacsony tanú­hegyek emelkednek ki. A plató egyik jellemző vonása, hogy nagyobb buckás felszínek nem alakultak ki rajta.

A Nyugati-sivatag egyhangúságát az oázisok pálmaligetei és kertszerűen megművelt termőföldjei enyhítik. A legészakibb Szíva-oázis területe 800 km², legmélyebb pontja 17 méterrel fekszik a tenger­szint alatt, legmélyebb részén 10-15 sóstó található. Az oázis északi peremét mintegy 100 m magas, vádiktól felszabdalt, morfológiai formákban gazdag lépcső határolja. Mindkét mélyedés kialakításá­ban a legnagyobb munkát a szél és a Nap végezte. Az ókorban Ámon-Ré ill. Zeus Ammonios istennek szentelt jós­dájáról (Ammonium) volt híres, amit Nagy Sándor is felkeresett.
Az 1500 km² kiterjedésű Baharija-oázis minden oldalról zárt, meredek lépcsőkkel határolt mélyedés. Legmélyebb pontja 113 m-rel fekszik a tenger­szint felett. A dél felé nyitott Farafra-oázis a mészkőfennsík és a homokkő övezet határán alakult ki. 110 km²-es területén több mint 100 forrás fakad. Az oázistól északra található a Fehér-sivatag (3900 km²).

A Dakhla-oázis északi részén a mészkő meredek lépcsővel emelkedik ki. Ennek magassága csaknem mindenütt több 350 méternél. Délnyugat felé nehezebb megvonni az oázis határát, mert a felszíne fokozatosan megy át a környező területekbe. A kelet–nyugati irányú kiterjedése 80, az észak–déli 25 km (kb. 2000 km²). Feltárását a Royal Ontario Museum kezdte meg 1978-ban, s jelenleg a New York University folytatja (Dakhleh Oasis Project). Az oázisok sorában legdélebbre fekvő Khárga-oázist északon és keleten 130-300 m magas mészkő lépcső határolja (területe kb. 400 km²).
Dakhlához hasonlóan ez is dél felé nyitott. Legmélyebb pontjai majdnem a tenger szintjében feksze­nek. A 160 km hosszú, 20–80 km széles oázisvölgyben nagytömegű futóhomok is előfordul, amely észak felől nyomult be annak területére. Az oázis középső részén az agyaglerakódásból szfinxre emlé­keztető formákat dolgozott ki a szél. A Nyugati-sivatag S alakban elhelyezkedő oázisait manapság „Új Völgy” (Vádi al-Dzsadid) néven foglalják egybe, bár soha nem alkottak összefüggő völgyet. Az oázisok karakternövénye a datolyapálma, amelyből datolyabort is készítenek. Az oázisok némelyikében— különösen Fajjúm területén —jelentős gabonatermesztés is folyt az ókorban.

Egyiptom gazdaságilag igen jelentős — bár a Nyugati-sivatagtól egészen eltérő — tájegysége a Nílus és a Vörös-tenger között húzódó Keleti-sivatag. A 220 ezer négyzetkilométer területű hegyvidéken nem talál­hatók oázisok, így gyakorlatilag lakatlannak tekinthető, ám gazdasági jelentősége az ókorban is felbe­csülhetetlen volt. A Keleti-sivatagot geológiai felépítése és felszíni formái alapján két fő részre oszt­hatjuk.
A Nílus-völgyet övező mészkő- és homokkőplató a Nyugati-sivatag hasonló felszínének folyta­tása. A 80–120 km széles eocén mészkőplató a Nílus nagy kanyarjától (Nag Hammádi–Qena) a mai Kairó pereméig húzódik. Nyugat felől a Nílus, keleten a Qena-vádi határolja. A Nílus felé gyakran me­redek fallal ereszkedik le. A földrajzi irodalomban a Nílus mentén fekvő felszín Maaza-mészkőplató néven ismert, északon 200-400, délen 500 m tengerszint feletti magasságú.

A vádiknak egyrészt a Nílus, másrészt a Vörös-tenger felé van lefolyásuk. A Keleti-sivatagban lefolyástalan területek nincse­nek. A felszínt aprólékosan felszabdaló vádik főképpen a korábbi, csapadékosabb időszakokban ke­letkeztek. A gránitból, gneiszből és kristályos palából összetevődő Egyiptomi-Kordillerák északon a 28. szélességi fokon kezdődik és az ország déli határán túl Szudánban is folytatódik. A nagyon bo­nyolult, gyűrt áttolódásos szerkezetű alaphegységet a külső erők magashegységgé formálták. A hegy­ségre a meredek lejtők, és a merészen kiemelkedő csúcsok jellemzőek (legmagasabb pontja a Dzsebel Szajid el-Banat, 2187 m).
Az alaphegység keleti előterében 5-10 km széles tengerparti síkság húzódik. Az éghajlat a parti sávban is rendkívül száraz, úgyhogy növényi élet csak a vádik alján és a partmenti sós mocsarakban lehetséges. A Keleti-sivatagban már a fáraók idejében is jelentős bányászati tevé­kenység folyt. A világ legrégebbi térképe, a Turini-papirusz is a Vádi Hammamat aranybányáinak helyszínrajzát tartalmazza.

A rómaiak idejében szintén fedezték fel és nyitották meg a Dzsebel Dukkán-hegységben porfírkő-bányát (Mons Porphyrites) és gránitdioritot termelő Mons Claudianust. A kitermelt köveket először szárazföldi úton Koptosba (Quft) szállították, majd onnan a Níluson úsz­tatták le Alexandriába. A Vörös-tengeri kikötőket a Nílussal összekötő karavánutak is a Keleti-sivata­gon át haladtak, ezek használatáról a fáraók korától kezdve vannak bizonyítékaink.