A tribunus plebis (tribuni plebis) vagyis néptribunus a főbb magistratusok közé tartozott.

Római tisztviselő aki a plebejusok jogait védelmezték. Vétó és mentelmi joguk is volt.
Vétót emelhettek a szenátus határozatai ellen. Személyük sérthetetlen volt, házukban minden plebejus menedéket találhatott. Ők hívták össze a plebejusok gyűlését, később a szenátus összehívására is jogot kaptak.


A tribunus plebis intézménye a hagyomány szerint a ”secessio in Montem Sacrum”ra vezethető vissza, mely után a plebeiusok jogot kaptak arra, hogy tisztségviselőket válasszanak a maguk számára, akik a jogaikat védik.
Eleinte belőlük is kettő volt, majd az idők során számuk tízre emelkedett. Hogy hivatását teljesíthesse, 449-ben a lex Valeria Horatia értelmében személye és háza sacrosanctus lett, és asylumot adhatott.

Vétó joga volt a senatus bármilyen, a plebset sértő döntése ellen, és intercessióval élhetett bármely magistratus – még hivataltársai – döntései ellen is. Ezenkívül a concilium plebisen plebiscitum javaslatot is beterjeszthetett, melyet aztán a lex Hortensia után már törvényként is elismertek, valamint a comitiákon is élhetett e jogával.
A törvény javaslattétel mellett fontos eszköz volt még a néptribunus kezében az, hogy bűnvádi eljárást kezdeményezhetett bárki ellen a népgyűlésen. Addig ugyanis a népgyűlésen csak az állami megistratus terjeszthetett be bármilyen javaslatot, és kevéssé valószíni, hogy hivatali elődjét, aki őt jelölte, bevádolná.

Korábban a plebs tehetetlen volt a magistratusok túlkapásaival szemben, a lex Valeria de provocatione (valamikor az V. században) értelmében pedig a ius provocationis csak arra adott lehetőséget, hogy a saját ügyében megvédhesse magát a polgár. Így viszont a plebs – tisztségviselőin, a néptribunusokon keresztül – utólag crimen laesae maiestatis alapján felelősségre vonhatta a promagistratust, ha az hivatali ideje alatt olyan döntést hozott, mely sértette a nép érdekeit. Ilyen szempontból a tribunus plebisek a – patriciusok és plebeiusok közti közjogi kompromisszum alapján létrejött – alkotmányosság őrei voltak, természetesen a plebs érdekeit képviselve.

A tribunus plebist a comitia tribután választották egy évre. Mivel nem állami magistratus volt, a senatus nem vonhatta felelősségre hivatali évében megtett aktusai miatt, de ugyanúgy lehetett ellene actio publicát indítani a népgyűlésen.
A polgárháborúk során Sulla jelentős mértékben korlátozta a néptribunusok jogkörét, de halála után ezeket az intézkedéseket eltörölték. A tribunus plebis intézménye továbbélt a principatus alatt, sőt, ez volt az egyetlen magistratura, melyhez minden császár, uralkodásának minden évében következetesen ragaszkodott.