A következő napon Brutus és vele együtt követségbe küldött társai visszatértek, miután a békebírók közvetítésével, akiket a rómaiak Fetialisoknak neveznek, megegyeztek a senatussal (boulé). A nép pedig az akkoriban létező törzsek (phratra) szerint elkülönülve - ha így akarjuk nevezni azokat az egységeket, melyeket a rómaiak maguk curiáknak neveznek - az alábbakat választotta tisztségviselőknek arra az évre: Lucius Iunius Brutust és Gaius Sicinius Bellutust, akik már ezt megelőzően is vezetőik voltak, melléjük pedig Gaius és Publius Licinust, valamint Gaius Visellius Rugát.

Ez az öt férfi nyerte el elsőnek a néptribunusi (démarchos) címet, öt nappal december Idusa előtt, ahogy az a mai napig szokás. A tisztségújító népgyűlés végeztével a senatus küldötteinek úgy tűnt, sikerült minden megbízatásukat rendben teljesíteni.
Brutus pedig összehívta a népgyűlést, és azt javasolta, hogy a tribunusi tisztséget nyilvánítsák szentnek és sérthetetlennek, s ezt törvénnyel és esküvéssel erősítsék meg. A javaslatot mindenki helyeselte, Brutus és hivatali társai pedig a következő törvényt hozták: Senki se kényszerítsen egy néptribunust - akár csak egy közembert - annak akarata ellenére bármit is megtenni.

Tribunust ne korbácsoljon meg senki, és másnak se adjon parancsot erre, továbbá ne gyilkoljon meg és mást se bízzon meg tribunus meggyilkolásával. Ha valaki mégis ezen tilalmak ellenére cselekednék, az legyen számkivetett, javait pedig ajánlják fel Ceresnek, s ha valaki más megöli az ilyen embert, mentesüljön a gyilkosság bűne alól.
Azért, hogy a népnek a későbbiekben ne legyen módja ezen törvényt hatályon kívül helyezni, hanem az örök időkre sértetlenül fennmaradjon, elrendelték, hogy minden római esküdjék meg a szentségekre, hogy minden időkben és mindenképp megtartják a törvényt, ők maguk és utódaik is.
Az eskü szövegéhez pedig hozzáfűzték, hogy a törvény megtartóival szemben az égi istenek és a földalatti istenségek egyképp jóindulattal viseltetnek, a törvény áthágóira azonban ennek ellenkezője vár az istenek és istenségek akaratából egyaránt. Ez időtől kezdve számít szentnek és sérthetetlennek a tribunusok teste a rómaiak szemében, s ez a mai napig így van.

Miután mindezeket megszavazták, oltárt emeltek a hegycsúcson, ahol táboroztak, és amelyet az őket az idő tájt hatalmába kerítő félelemről saját nyelvükön a Félelmes Iuppiter (Zeus Deimatios [gör.], Iuppiter Territor lat.]) oltárának neveztek el.
Az áldozat végeztével megszenteltek a helyet, mely befogadta őket, majd követeikkel együtt visszatértek a városba. Miután hálaáldozatot mutattak be a városban lévő isteneknek is, rávették a patriciusokat, hogy szavazatukkal erősítsék meg az államrendet.
Mikor azután ezt is elérték, még azt kérték a senatustól, hogy biztosítson lehetőséget nekik minden évben két plebeius származású (ek tón démotikón) férfi megválasztására, hogy ezek segítségére legyenek a néptribunusoknak (démarchos), amely téren erre csak szükség adódik: hozzanak ítéletet olyan ügyekben, melyeket a tribunusok rájuk bíznak, tartsák felügyeletük alatt a szent helyeket és a közterületeket, ellenőrizzék a piac árukínálatát. Engedélyt kapva erre a senatustól, megválasztottak két férfit, akiket a tribunusok segítőinek (hypéretés), hivatali társainak (synarchón) es bíráknak (dikastés) neveztek.

Manapság az általuk ellátott feladatok egyike alapján a szent helyek felügyelőinek nevezik őket anyanyelvükön, s jogkörük már nem a tribunusok segítésére terjed ki, mint egykoron, hiszen sok és nagy jelentőségű ügyet bíznak rájuk, s leginkább a görögök piacfelügyelőihez (agoranomos) hasonlíthatók.