(Liv. II. 2333)

(23) Egyrészről ott fenyegetett a volscus háború, másrészről a polgárság is meghasonlott: magasra csapott az államon belül a gyűlölködés lángja az atyák (patres) és a nép (plebs) között, elsősorban az adósságuk folytán (szolgaságra) köteleztek miatt (propter nexos ob aes alienum).
Zúgolódtak, hogy otthon saját polgártársaik tartják fogságban és elnyomás alatt őket, akik kint a szabadságért és hatalomért harcolnak; a nép szabadsága sokkal biztosabb háború, mint béke idején, (biztosabb) az ellenség (hadsorai) között, mint a polgári életben. Ennek a magától is terjedő gyűlölködésnek a lángját most egy ember szembeszökő nyomorúsága magasra szította. Egy idős férfi minden bajának látható jeleivel (eléktelenítve) a fórumra rontott. Még szennyes ruhájánál is ijesztőbb volt sápadt és az éhezéstől kiaszott teste; ráadásul lecsüngő szakálla és haja végképp vadnak mutatta arcát.
De még ilyen éktelen állapotában is ráismertek; egyik ember a másiknak mondogatta, hogy hány egységet vezényelt, és szánakozva emlegették egyéb katonai érdemeit; ő maga pedig több helyen tisztességgel vívott csatáinak tanúit: a mellén levő sebhelyeket mutogatta.

Amikor a tömeg szinte népgyűlés módjára körülfogta és tudakolta tőle, hogy jutott idáig, mi tette így tönkre, elmondta, hogy a sabin háborúban katonáskodott, de földjét feldúlták, nemcsak a termést nem takaríthatta be. de még a háza is leégett, mindenét elhurcolták, jószágait elhajtották, és ebben a hátrányos helyzetben még adót is róttak rá, így kénytelen volt kölcsönt felvenni. Ez a kamatokkal tetézve először apai és nagyapai birtokát emésztette fel, majd egyéb vagyonát; végül mint valami pusztító kórság a testét támadta meg; nem szolgaságba, hanem kényszermunkára és a kínzókamrába (in ergastulum et carnificinam) hurcolta.
Ezután a friss korbácsnyomoktól eléktelenített hátát mutatta meg. Mindennek láttára és hallatára (a lázongó tömeg) hangosan felzúg; most már nem marad meg a fórumon, hanem végighömpölyög az egész városon. A megkötözött és a bilincseiktől megszabadított adósrabszolgák (nexi) mindenünnen kirohannak az utcákra és a polgárok védelméért esdenek. A zendülés önkéntes társai seholsem maradnak el; az utakon szerte mindenütt hangos kiáltozás közepette tódulnak a fórumra.

Azok a senatorok (patres), akik történetesen a fórumon tartózkodtak, vesztükre kerültek bele ebbe a sokaságba; tettlegességre is került volna sor, "ha a két consul, P. Servilius és Ap. Claudius gyorsan közbe nem lépett volna, hogy a zendülést elfojtsa. Erre a tömeg feléjük fordul, nekik mutogatja bilincseit és mindazt, ami testüket elrútítja. Hát ezt érdemelték, kiáltozzák, és ki-ki itt vagy ott teljesített katonai szolgálatát veti a szemükre. Nem is annyira könyörögve, mint inkább fenyegető hangon követelték a senatus összehívását, és ugyanakkor mint a nyilvános tanácskozás tanúi és irányítói már körül is vették a tanácsházat.
A consulok csak igen kevés senatort tudtak összehozni, akik véletlenül vetődtek arra; a többieket a félelem nemcsak a tanácsháztól, hanem még a fórumtól is távol tartotta, úgyhogy a senatus a megjelentek csekély száma miatt nem is intézkedhetett. Ekkor a sokaság valóban úgy gondolta, hogy kijátsszák és csak időt akarnak nyerni; hogy a távollevő senatorok nem véletlenül, nem is félelemből maradták távol, hanem hogy a dolgot .megakadályozzák; a consulok is húzzák-halasztják, és bizonyára csak mulatnak az ő nyomorúságukon.

Már majdnem odáig fajult a helyzet, hogy még a consuli méltóság (maiestas) sem tudott gátat vetni az emberi indulatnak, amikor a senaíorok nem tudván, hogy távolmaradásukkal vagy megjelenésükkel idéznek elő nagyobb veszedelmet végül is egybegyűltek. A népes gyülekezetben azonban nemcsak a senatorok, de még a két consul között sem volt meg a kellő egyetértés.
Az erőszakos természetű Appius úgy vélte, hogy a dolgot a consuli hataom igénybevételével kell elintézni: egy-két ember elfogása lecsendesitené a többit; Servilius viszont szelídebb orvosszerek felé hajlott: a felzaklatott kedélyek megnyugtatását az erőszak alkalmazása helyett nemcsak biztonságosabbnak, hanem könnyebbnek is gondolta.
Serviliusnak valóban sikerült ígéreteivel rábírnia a plebs-et a volscusok elleni háború folytatására, de az ígéretek beváltásával az arisztokrácia mind ekkor, mind a következő (484.) évi hadjáratok befejeztével adós maradt.

(32) Ekkor a senatorok attól tartottak, hogy ha a sereget elbocsátják, megint titkos összejövetelekre és összeesküvésekre kerül sor, tehát azzal a meggondolással, hogy. bár a sorozást a dictator (M. Valerius) tartotta, a katonákat mégis kötve tartja a consulok kezébe letett esküjük, azzal az ürüggyel, hogy az aequusok újból kezdték az ellenségeskedést, kivezényelték a városból a légiókat. Ez az intézkedés csak siettette a zendülést.
Eleinte állítólag a consulok meggyilkolásáról tárgyaltak, hogy mentesüljenek esküjüktől; mikor azután rájöttek, hogy bűntett nem mentesíthet semmiféle. vallásos kötelezettségtől (religio), egy bizonyos Sicinius kezdeményezésére a consulok parancsa ellenére kivonultak az Anio folyón túl, a várostól háromezer lépés távolságban emelkedő Szent hegyre; ez a közkeletűbb hagyomány, nem az, amelyet Piso örökített meg, és amely szerint a kivonulás az Aventinusra történt; itt az árokkal és sánccal megerősített táborban néhány napig vezér nélkül, nyugodtan maradtak; sem őket nem háborgatták, sem ők nem háborgattak mást, csak az élelmezésükhöz szükséges dolgokhoz nyúltak.

A városban nagy volt a rettegés; a kölcsönös félelem izgalomban tartott mindenkit. A (családfőktől) magárahagyott nép a senatorok erőszakoskodásától tartott, a senatorok viszont a városban maradt néptől, és nem tudták, mit kívánjanak: hogy maradjon-e, vagy inkább távozzék (a plebs). De a kivonult sokaság is meddig marad nyugton? És mi lesz akkor, ha közben valamilyen külső háború támad?
A polgárság most már csakis az egyetértésbe vetheti reményét, ezt kell bármi módon újból biztosítani. Ügy határoztak tehát, hogy szószólóként az ékes szavú és származása miatt a népnek kedves Menenius Agrippát küldik a néphez. Miután bebocsátották a táborba, abban a bizonyos régies, minden művészetet nélkülöző beszédmodorban állítólag mindössze a következő mesét mondotta el:
«Abban az időben, amikor az emberben még nem működött minden olyan egyetértőleg, mint most, hanem az egyes testrészek külön gondolkoztak, külön beszéltek, a többi rész amiatt méltatlankodott, hogy az ő fáradságod munkájuk és szolgálatuk eredményeképpen mindent a hasnak keresnek, a ha pedig középen nyugszik és semmi egyebet nem tesz, csak a készen kapott gyönyöröket élvezi, összeesküdtek tehát, hogy a kéz ne juttassa többé az ételt a szájhoz, a száj ne fogadja be, a fogak pedig ne rágják meg a nekik adott (táplálékot).

Míg felindulásukban a gyomrot ki akarták éheztetni, ugyanakkor valamennyi tag és az egész test végképp elgyengült. Így derült ki, hogy a gyomor szolgálata egyáltalán nem hiábavaló: nemcsak őt táplálja a többi, hanem ő is táplálja a többit, amennyiben az étel megemésztése folytán felfrissülő vért, életünk és erőnk forrását, egyenletesen elosztva visszajuttatja az erekbe, illetőleg valamennyi testrészben Az ebből adódó hasonlattal, hogy ti. a test belső lázadása mennyire azonos a népnek a senatorok ellen fellángolt haragjával, fordulatot idézett elő az emberek gondolkozásában.

(33) Tárgyalni kezdtek tehát a megegyezésről és meg is állapodtak olyan feltételekben, hogy legyenek a népnek szent és sérthetetlen tisztviselői (magistratus sacrosancti), azok segítségére siethessenek a consulok ellenében, és ezt a magistratust ne tölthesse be senki a senatorok közül. Így választottak két néptribunusi: C. Liciniust és L. Albinust; ezek további három társat vettek maguk mellé, köztük Siciniust, a kivonulás kezdeményezőjét. Ez bizonyos; a két másik személy kilétét illetőleg a hagyomány nem egyértelmű.