A consulok voltak az ókori Róma legfőbb magistratusai (tisztviselői) a köztársasági időkben.

A consuli cím feltehetően a con és sul latin szavakból jöhetett létre. Az előbbi prepozíció, jelentése: együtt, az utóbbi pedig a salio (menni) igéből ered, jelentése így kb. együttmenő.

A consuli intézmény nem latiumi eredetű, itt ugyanis a királyi hatalmat Róma kivételével mindenütt dictatori uralom váltotta fel. Kezdetben (Kr. e. 305-ig) feltehetően nem a consuli elnevezést alkalmazták a főtisztviselőkre, hanem a praetorit - erre utal többek között a consuli sátor (praetorium) és a porta praetorium elnevezés a katonai táborok esetében. Erről azonban csak egy forrás, mégpedig a Cassius Dio elveszett műveit feldolgozó Zonarasz tesz említést. Egyes esetekben iudicesként utalnak a consulokra a fennmaradt források, jelezve bírói jogköreiket.

A consul valószínűleg az V. század közepétől állt az állam élén, de a belharcok miatt csak a leges Liciniae Sextiae véglegesítették hatalmát, mint az állam legfőbb magistratusa, és egyben elrendelték, hogy az egyik consul mindig plebeius legyen.

Rómában a consul volt az állam feje, a teljhatalom gyakorlója, az imperium plenum birtokosa. Hatalmának jelképe a tizenkét lictor.

A köztársasági időkben a hadsereg parancsnoka, a háború esetén kivonuló consult nevezték consul armatusnak, míg az otthon maradót consul togatusnak. Ez természetesen csak a korai időkben fordult elő; amint Róma hatalma, területe és hadserege nőtt, komolyabb háborúba mindkét consul elment.

A consul a senatus elnöke; ő (vagy távollétében a praetor) hívta össze a testületet, elnökölt az üléseken és szólal fel először. A consul (vagy távollétében a praetor) hívta össze a comitia centuriatát és a tributát, ott törvényjavaslatot terjeszthetett be. Az consul jelölte a consul designatust, a következő év consulját (a II. századra általában azonban csak a mintegy 20 családot tömörítő oligarchia, a nobiles köréből), akit aztán a comitia centuriata választott meg, a comitia curiata pedig – kedvező előjelek megléte esetén – a lex curiata de imperioval megerősítette.
Szükséghelyzetben a consul nevezte ki a dictatort – ha lehetőség adódott rá, nyilván a senatus véleményének kikérése után, de ez nem volt feltétel. A késő köztársaságkortól a consuli év letelte után proconsuli rangban a consularis általában megkapta egy jelentősebb provincia igazgatását. A consulok közti rangsort az határozta meg, hogy a senatusi hierarchiában hol állt az illető (pl. előzőleg volt-e már censor vagy viselte és hányszor consulságot).

A köztársaságkorban consulból mindig csak kettőt választottak, de a principatus idején – mikor a consul legfőbb állami imperiuma már elenyészett – növekedésnek indult a számuk, bár továbbra is kiemeltek közülük kettőt, mint az állam legfőbb irányítóit (még a Kr.u. III. századi oltárokon is csak két consult említenek meg). A consulok nevével jelölték az éveket.