Hivatalnokai nemcsak az államnak, hanem a magánosoknak is voltak, nemcsak libertusok, hanem római polgárok is ilyen módon keresték meg kenyerüket. A nagyurak mezőgazdasági üzemeiben az intézők, csakúgy, mint házi tisztviselőik is, jobbára felszabadított rabszolgák voltak, akik gazdáik gazdasági ügyeit, könyvelését, látták el.
A császári tisztviselők, szinte - mai értelemben vett - miniszterek, Hadrianus reformjáig, felszabadítottak voltak. A kereskedők, nagyobb ipari üzemek tulajdonosai is tartottak tisztviselőket, akik a könyvelést, bevásárlást, árubeszerzést, eladást intézték, sőt vidéki utakra is küldték őket.

Az államnak mindig voltak fizetett alkalmazottai, de ezek sohasem részesültek valami különös megbecsülésben, mert a közügyeket meghatározott illetmény ellenében látták el, nem úgy, mint a magistratusok, fizetés nélkül.
Az állami tisztviselők között a legmagasabb polcon a scribák helyezkedtek el, akik a magistratusok irodai munkáit intézték. Minthogy a scriba állását csak szakképzett emberekkel lehetett betölteni, ők voltak a legjobban fizetett alkalmazottak.

A scribák állandó jelleggel működtek hivatalukban, szemben az évente változó magistratusokkal, tehát csak ők ismerték ki magukat a folyamatos ügyvitelben, ők voltak tisztában a hivatal ügyeivel. Láttuk már, hogy az uticai Cato, midőn quaestorrá választották, megtanulta a scribák teendőit, mert valóban főnökük akart lenni.
A quaestoroknak Sulla reformjáig 27, azután 36. scribája volt. Augustusnak is voltak scribal, s az a tény, hogy a princeps magán- titkárai - megkülönböztette őket a többi, egyszerű hivatalnoktól, ennek ellenére Horatius mégsem fogadta el a princeps ajánlatát, többre becsülvén függetlenségét, mint a megtiszteltetésnek számító állást.

Sok scriba alacsony sorból küzdötte fel magát, alárendelt kistisztviselőként kezdte pályáját mint a scriba beosztottja, írnoka (librarius). Ha szerencséje vagy pénze volt, idővel megkaphatta vagy megvásárolhatta a scriba kívánatosnak látszó állását, amiből arra következtethetünk, hogy a scribák nem mindig éltek illetményükből, a korrupció őket ugyanúgy megfertőzte, mint előkelő főnökeiket. A scribának módjában állott az ügyeket elfektetni vagy soron kívül elintéztetni, es nemigen mulasztották el, hogy befolyásukkal ne üzérkedjenek. Ha a főnök maga is korrupt volt, elnézte a scriba üzelmeit, persze mindig akadtak magistratusok, akik nemcsak magukkal, hanem beosztottjaikkal szemben is szigorúak voltak.

A magistratusoknak, a közületeknek más alkalmazottai is voltak, így a lictorok, akik sajátosan római hivatalt töltöttek be. A lictor a magistratust kísérte, vesszőnyalábot és bárdot hordva magánál, az állam főtisztviselőjének s ezzel magának a római népnek a tekintélyét es hatalmát képviselte.
A praetornak három, a consulnak tizenkét, a dictatornak huszonnégy lictora volt, akik a Város területén togában, hal vállukhoz támasztott vesszőnyalábhal (bárd nélkül, mert ezt csak Rómán kívül tűzték a nyalábba), jobbjukban pálcát tartva, egyesével haladtak a magistratus előtt s a tömegben utat nyitottak neki.
Hadmentességet élveztek, ennek ellenében kötelesek voltak a magistratust a háborúba elkísérni, ilyenkor nem a béke öltözékét, a togát, hanem katonaköpenyt (sagum) viseltek; ha a magistratus a nyilvánosság előtt beszédet mondott, a szószék körül állottak és a vesszőnyalábot (fasces) a nép iránti tisztelet jele gyanánt meghajtották.

A scribán és lictoron kívül a magistratusnak más alkalmazottai is voltak, így az accensusok (hivatalsegédek), viatorok (küldöncök, kézbesítők), praecók (hírnökök). A tartományba utazó magistratusok tolmácsokat (interpretes) is alkalmaztak, akik nyelvtudásuk miatt megbecsülésben részesültek és beosztásuk következtében főnökük bizalmát élvezték.

A közalkalmazotti illetmények aránylag alacsonyak voltak. Hogy Rómában milyen fizetést kaptak, nem tudjuk, csupán következtethetünk, mert Urso, hispaniai város alkalmazottainak illetményeiről egy feliratból tudunk.
Caesar rendelkezése értelmében ennek a tartományi városnak a vezetői, duovirjei és aedilisei alkalmazottakat tarthattak, ezeket pedig közpénzekből fizették. A duovir alkalmazottai magasabb illetményben részesültek, mint az aedilis beosztottai.


A két duovir mindegyikének volt:

2 scriba évi illetménye, fejenként 1200 sestertius
1 accensus évi illetménye, fejenként 700 sestertius
2 lictor évi illetménye, fejenként 600 sestertius
1 haruspex (pap) évi illetménye, fejenként 500 sestertius
2 viator évi illetménye, fejenként 400 sestertius
1 praeco évi illetménye 300 sestertius
1 librarius évi illetménye 300 sestertius
1 tibicen évi illetménye 300 sestertius (istentiszteleteken
közreműködő fuvolás)


Az aediliseknek kevesebb beosztott jutott:

1 scriba évi illetménye 800 sestertius
1 haruspex évi illetménye 300 sestertius
1 praeco évi illetménye 300 sestertius
1 tibicen évi illetménye 300 sestertius

Teltintettel az igen alacsony illetményre, bár bizonyosnak vehető, hogy Rómában a fizetések magasabbak voltak, a beosztottaknak rendszerint volt még más elfoglaltságuk, keresetük is. Összehasonlításként nem felesleges megemliteni a császári főtisztviselők, a procuratorok illetményeit, akik beosztásuk, illetve hivataluk fontosságához mérten 60.000, 100.000, 200.000, sőt 300 000 sestertius évi fizetésben részesültek!
Ezeket az illetményeket még Augustus állapította meg, mikor a lovagokat bevonta az újfajta adminisztrációba, mintegy kárpótlásul, hogy üzlettel ezután nem foglalkozhatnak.

A magas rangú közalkalmazott rendszeres illetménnyel való díjazása a köztársaságban elképzelhetetlen volt, s Augustus eme reformjával régi hagyományokat tört meg. Ne feledkezzünk meg ezzel kapcsolatban arról sem, hogy egy lovagnak legkevesebb 400 000 sestertiusnvi vagyonnal kellett rendelkeznie, amelynek évi hozama legalább 24 000 sestertius volt. Ez a 6 %-os jövedelmezőség a mezőgazdasági ingatlan átlagos hozamának felelt meg, de voltak ennél jövedelmezőbb befektetések is.

Az i. sz. I. században egy igen jól élő agglegény évi 24 000 sestertiust költött el, ebből láthatjuk, hogy a procuratori illetmények nagyon kedvezően voltak megszabva. Mindenesetre a kistisztviselő és főnöke jövedelme közötti különbség óriási volt, ami az amúgy is mindenhol fennállott társadalmi ellentéteket még inkább kidomborította.