A dictator volt a Római Köztársaság legfőbb rendkívüli tisztviselője.
Tetteiért nem lehetett felelősségre vonni hivatali idejének letelte után sem. Hivatalos megnevezése magister populi (a nép vezetője) volt, azonban a köznyelv hamarosan áttért a latin eredetű kifejezés használatára, mely több városban főtisztviselőt jelölt (Lanuviumban például még Cicero korában is).
Szintén dictatornak neveztek bizonyos tisztviselőket, akiknek azonban rövid időtartamú, konkrét megbízatásokat adtak (perek lefolytatása, népgyűlés összehívása, ünnepségek rendezése), ezek azonban nem képviseltek nagy jelentőséget.
Végveszély (általában háborús szükségállapot) esetén a collegialitasból adódó előnyöket (intercessio) fel kellett adni, és – ha csak rövid időre is – egy rátermett személy kezében összpontosítani a hatalmat. Ez, természetéből adódóan az imperium militarét jelentette, de mivel Rómában nem volt osztott a főhatalom, így egyben az imperium plenummal járt.
Az más kérdés, hogy a dictator – eredetileg magister populi – a háborús veszély közepette nem foglalkozott aprócseprő ügyekkel, de ha szükség volt rá, megtehette. Hatalmának (vagyis a két consul egyesített főhatalmának) jelképe huszonnégy lictor.
Bizonyos szempontból a collegialitas a dictator esetében is megvolt, hiszen volt helyettese, a magister equitum, akit ő választott maga mellé, de a magister equitum nem mellérendelt, hanem alárendelt collegája; helyettese volt a dictatornak, így pl. nem volt intercessiós joga a dictator intézkedéseivel szemben. Ennek ellenére bizonyos szempontból collegaként kell értelmeznünk, hiszen őneki éppúgy megvolt az imperium plenuma, mint a felettesének, csak míg a consuloké egymás mellé volt rendelve, addig itt hierarchikus viszonyban volt a két hatalom, a szó jogi értelmében is; azaz a magister equitum rendelkezése nem ellenkezhetett a dictatoréval.
A köztársasági hadseregnek – egészen az 1. pun háborúig – két 56.000 fős legiója volt, mindegyik élén egy consullal és a legiók mellé rendelt 5600 fős alák-kal.
A dictaturát katonai szempontból úgy foghatjuk fel, hogy a két hadsereg egyesítésével egy imperator (a dictator) egységes, éppen ezért hatékonyabb vezénylete alá rendelték mindkét legiót, míg a collegialitásból származó előnyöket (a dictator eleste esetén automatikus helyettesítés) a lovasság összevonásával és az alárendelt magister equitum kinevezésével oldották meg.
A végveszélyt természetesen meg lehetett volna oldani úgy is, hogy a SC ultimum alapján a katonailag rátermettebb consul consul armatusként mindkét legiót irányítja, a másik pedig otthon marad.
Dictator kinevezésére nyilván akkor került sor, ha egyik consul sem érezte magát alkalmasnak a fenyegető veszély elhárítására, márpedig ha kudarcot vallanak, akkor a senatus utólag számon kérhette tőlük, hogy miért nem neveztek ki dictatort. Ez a megoldás egyben tehát lehetőséget adott arra, hogy ne kelljen mindig háborús készenlétben állni, és csak a legjobb hadvezéreket consullá választani.
A dictatort a végveszély beálltával – a senatus megkérdezésével vagy anélkül – az egyik consul nevezte ki, ami ellen – kivételesen – a másik consulnak nem volt intercessiója. Legfeljebb fél évre, vagy egy feladat ellátására szólt a kinevezése, döntései ellen senkinek nem volt intercessiója, a senatus pedig utólag sem vonhatta felelősségre (legfeljebb a consult, ha nem megfelelő embert nevezett ki). Az összes magistratusok hatalmát felfüggesztették a dictatura idejére; nyilván ilyenkor a nép is a háborúval foglalkozott, nem pedig pl. pereskedéssel.
Háborús szükséghelyzeten kívül is előfordult dictatori kinevezés; de ilyenkor is általában valamilyen speciális feladat ellátására, mint törvényjavaslat benyújtására, egy provincia berendezésére, béke megkötésére, élelmiszerellátás megszervezésére, sőt egyes szakrális aktusok véghezvitelére is.
A Kr.e. II. századtól a klasszikus értelemben már nem neveztek ki dictatort, de az I. század polgárháborúi során többször is, bár már megváltozott tartalommal; ez az időszak az egyszemélyi hatalomkoncentráció szempontjából már átvezet a principatus hatalmi rendjébe.