A dictatort súlyos veszély esetén a senatus kezdeményezésére és felhatalmazására az egyik consul nevezte ki. Legfeljebb 6 hónapig maradhatott hivatalban, és teljhatalmat gyakorolt. Köteles volt helyettest (magister equitum) választani, akit vagy ő maga, vagy a senatus jelölt ki. A dictatorhelyettesi címből (lovasparancsnok) következtethetünk arra, hogy kezdetben a dictator a gyalogos legiókat, míg helyettese a lovasságot vezette.

A magister equitum teljes jogú helyettese volt a távollévő dictatornak.

Míg viselte hivatalát, a többi magistratus megőrizte funkcióját, azonban a dictator alárendeltjei lettek.

A Kr. e. 5. század második felében többször előfordult, hogy a főhatalmat nem consulok, hanem consuli hatalommal felruházott katonai tribunusok (tribuni militum) gyakorolták. Ezek csak az auguri testület jóváhagyásával nevezhettek ki dictatort.

Később Lucius Cornelius Sulla interrex és Julius Caesar praetor által történt kinevezése teljességgel szabályellenes, jogtalan volt.

A dictator személyére feltehetően javaslatot tett a senatus, azonban a kinevezést végrehajtó consul maga döntötte el, hogy kire ruházza a főhatalmat. Hogy melyik consul szerepe volt a kinevezés, arról a források eltérő információkat közölnek, ezért valószínűleg nem létezett szabályozás (talán sorsolással dőlt el, esetleg megegyeztek). Mindenesetre a senatus a legtöbbször a könnyebben elérhető consult kérte fel, de amennyiben mindkettő Róma (később Itália) területén kívül tartózkodott, nem lehetett szó kinevezésről.

Amikor Kr. e. 217-ben a Trasimenus-tónál vereséget szenvedtek a rómaiak Hannibal pun hadaitól, és a két consulról nem érkezett hír, a nép prodictatort választott Quintus Fabius Maximus személyében, mivel valódi főtisztviselőt csak a consulok iktathattak be.