logo

VIII Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Tevékenységük köre a köztársaság idejében

1. Vagyonbecslés.

A censorok hivatalos helyiségükben, a villa publicában, iródeákjaiktól, a curatores tribuumtól s bizalmi férfiaktól (juratores) környezve sella curulison ültek s a praeco által maguk elé szólították a polgárokat, hogy mindegyik lelkiismerete szerint vallja be (profiteri) személyi és vagyoni állapotának kellő részleteit, úgymint nevét, korát, lakóhelyét, atyja vagy fölszabadítója nevét, családi viszonyait és végül mondja be adó alá eső jószágait pénzértékben.
A censorok átvették a bevallást és följegyeztették a megfelelő lajstromra (tabula censoria).
A bevallás pontosságát nem volt ugyan kötelességük vizsgálni, de volt joguk hozzá, s a hol igazoltnak látták, a becsértéket feljebb emelhették.
Nők és gyermekek nem estek census alá; külön lajstromot vezettek az önálló férjtelen nőkről (viduae sui juris) és árvákról (orbi orbaeque), a kiket tutoruk helyettesített. A census felvétele után következett a lovagok és polgárok beosztása az egyes vagyonosztályokba (classes).

Az adólajtsromot a praetoroknak, a katonaszolgálatra kötelezettek és alkalmasak névsorát pedig a consuloknak adták ki. A katonaszolgálati lajstromba (tabulae juniorum seniorumque) beírták mindazokat, a kik a 17–60 éves korban voltak. A lovasokat illetőleg számon kellett tartaniok a censoroknak, hány hely üresedett meg, hogy az állami lovakat ismét kiadhassák (equum publicum assignare) más alkalmas egyéneknek.


2.
A vagyonbecslésből fejlődött s avval, úgy látszik, korán összekapcsolódott a censorok egy másik tiszte, a közerkölcsiség becslése (censura v. regimen morum) kapcsolatban avval a joggal, hogy a köztisztesség és társadalmi erkölcsök megsértőit – a nők kivételével – erkölcsi büntetéssel (animadversio, ignominia) sujthatták, nevezetesen az olyant, a ki elhanyagolta s tékozolta a vagyonát, szükségtelen adósságot csinált (tehát a fényűzést), a ki a családtagjai iránt való kegyeletről megfeledkezett, a hamis esküvőt, kicsapongót, továbbá azokat, a kik a census alól ki akartak bújni (censum subterfugere), clienseiket cserben hagyták, rabszolgáikkal, nejükkel, gyermekeikkel kegyetlenül bántak stb. Az ilyenek neve mellé a censori lajstromon rovást (nota censoria) tettek s oda jegyezték a megbélyegzés okát is.


Büntetéseik a vétséghez képest:

1) nyilvános dorgálás;
2) a lovagrendből való kirekesztés (equum adimere);
3) alsóbbrangú tribusba való áttétel pl. tribus rusticából urbanába;
4) minden tribusból való kizárás (omnibus tribulus movere), az ilyen elvesztette szavazójogát s adóját tetszés szerint vetették ki
5) a ki sokáig nőtlen maradt, arra agglegény-adót (aes uxorium) vetettek ki.

A lex Ovinia (Kr. e. 312 körül a senatorok megválogatását is a censorokra ruházta úgy, hogy rovott életű senatorokat kiselejtezhettek (senatu movere) s helyükbe érdemes polgárokat egész Sulla dictatorságáig ők iktattak be (sublegere).

A senatorok lajstromának átvizsgálása (lectio senatus) azonban nem volt összekötve a censussal, hanem alkalmasint mindjárt hivataluk elfoglalása után történt. A megrováshoz, a censori önkény e legkorlátlanabb teréhez, a két censor kölcsönös megegyezése volt szükséges. A következő lustrum censorai elődiek ítéletének bélyegző erejét megsemmisíthették



3. A censorok tiszte volt az államháztartás szabályozása is.
A censussal ugyanis a közjövedelmek és kiadások megállapítása összefüggésben volt annyiban, hogy esetleges rendkívüli közkiadások fedezésére acensus alapján vetettek ki adót, ha a közvagyonból nyert bevételek nem futották ki.

Az államjavak (publica) értékesítése és fölhasználása a censorok tisztéhez tartozott:

a) Az értékesítés vagy eladás vagy bérbeadás útján történt. E tekintetben rájuk voltak bízva nem csak a telkek, hanem általában a közjavak (vízvezeték, érc- és sóbányák) és jogok (kikötés, halászat), a mikből a bérlőknek (publicami) hasznuk vagy nyereségük lehetett.

b) Középületek emelése és föntartása azonban kiadásokkal (ultro tributa) járt. E célra a senatus bocsátotta ugyan a censorok rendelkezésére a szükséges összeget (pecunia attributa), de hováfordítása csupán rajtuk állt. Ők adták ki (locare) vállalkozóknak (conductores, redemtores) a legkedvezőbb ajánlatra való tekintettel a középítkezéseket; megvizsgálták, hogy a szerződésnek megfelelő-e az épület, s elfogadván az állam számára, gondoskodtak jó karban tartásukról

c) A censoroknak mint bérlőkkel és vállalkozókkal szemben az állam képviselőinek s a közvagyon igazgatása vezetőinek némi törvénykező joguk is volt. Minden perlekedést, a mely tulajdont illetőleg támadt a község és magánemberek vagy az állam és a bérlők között, ők intéztek el esküdtek által vagy azok nélkül. Ha a vállalkozó nem teljesítette (non facere) a szerződés kikötéseit, a censorok más vállalkozóval szerződhettek, a ki azután az előbbitől magánjogi úton szerzett kárpótlást. Birtokháborítás esetén bírságot vethettek ki vagy zálogot szedhettek.


– A census eredetileg csakis a fővárosra szorítkozott; de a municipalis rendszer kifejlődésével az is kijebb terjeszkedett; a lex Julia (Kr. e. 45) legalább italiai intézménnyé tette, a mennyiben elrendelte, hogy a municipiumok főmagistratusai attól számítva, hogy a fővárosi census megkezdéséről értesítést kaptak, 60 nap alatt tartoztak bevégezni a polgárság becslését a Rómából küldött minta (formula census) szerint s a kész lajstromot 60 nappal a fővárosi census bevégezte előtt a senatus kebeléből választott küldöttség útján Rómába a censorokhoz juttatni. A császárság idejében mennyiben maradt fönn a köztársasági census, nem bizonyos; provinciákban császári biztosok végezték; de hogy egy időben-e vagy sem, bizonytalan.

– A censori hivatal bár rangban a consulatus és praetura után következett, de méltósága a dictatori után a legnagyobb volt (magistratus sanctissimus); általános tiszteletet és bizalmat tett föl s annálfogva többnyire csak consularis férfiakkal töltötték be. Felelősséggel nem tartoztak, s hatalmuk támogatására nem ritkán kaptak maguk mellé lictorokat is.



Források
Pecz: Ókori lexikon
Ferenczy István – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma története (ISBN 9631927881)
Dictionary of Greek and Roman Antiquities. Szerk.: William Smith (1870)
http://qbp.pl/hu/wiki/Censor.html