logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Bíróságok .

Rómát jogállamnak tekintjük, az általuk kialakított jogrendszer a mai napig az európai jogrend alapja. Ennek alaptétele: „honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere” azaz „tisztességesen élni, mást meg nem sérteni, mindenkinek megadni azt, ami őt megilleti.”
Amilyen körültekintőek a jogszabályi rendelkezések, annyira nem volt egy szervezetre korlátozott maga a joggyakorlat. Modern értelemben vett, szilárdan kiépített, hatáskörrel felruházott bírósági szervezettel a köztársaság korában Róma nem rendelkezett.
Amiben a történelmi változások mellett is megegyezik a joggyakorlás módja, az az volt, hogy az állami főhatalom (imperium) elemei közé tartozik a büntetések és kényszerítő intézkedések kiszabásának joga (ius coercitionis). A törvényhozói és büntetőbírói hatalom nem különült el egymástól, a bírói hatáskörök sem voltak pontosan meghatározva, a büntető- és polgári ügyek több vonatkozásban összefonódtak.

A bírói hatalommal felruházott tisztviselők működési helye a forum, a comitium és a basilicák voltak. Mindháromra jellemző, hogy nyilvános terek voltak, a szabad ég alatt. A római basilicák ugyan építmények, de sajátos építészeti kialakításuk, hatalmas ablakaik a szabadban történő bíráskodást tették lehetővé. Ennek magyarázata, hogy a római jogszolgáltatás „sub divo”, azaz isteni felügyelet alatt működött, és ez, mint az állami élet minden más egyéb cselekménye, nem nélkülözhette az auguráció intézményét sem.

A római történelem során a büntetőbírói hatalmat gyakorló tisztviselői kör folyamatosan változott. A királyok korában a bíráskodás a királyi hatalom része volt. A király (rex) volt a büntetőbírói hatalom. Hatáskörébe azonban csak az emberölés és a hazaárulás tartozott.
A köztársaság korában idején a büntetőbírói hatalom az imperiummal felruházott magistratusokra (consul,tribuni consulare potestate, praetor) szállt. A magistratus jogszolgáltatási hatásköre a iurisdictio, mely az imperiumból eredt. A jogszolgáltatási hatalom lehetett peres (iurisdictio contentiosa) és peren kívüli (iurisdictio voluntaria). A magistratusok ítélete ellen minden polgár a népgyűléshez (comitia centuriata) fellebbezhetett. A comitia centuriata joga volt a büntetőbíráskodás államellenes bűncselekményekben, és a polgárok főbenjáró bűnügyeiben.

Az állam élén álló két főhivatalnok (consul) átvette a királyok szakrális funkcióin kívül eső az állami feladatköröket. A rex szakrális feladatait a rex sacrorum (Ianus isten papja) látta el, a valóságos papi-politikai hatalmat pedig később a 3 tagú főpapi testület (collegium potificium, pontifexek) vezetője, a pontifex maximus szerezte meg.
Kezdetben a hadvezér (praetor maximus), illetve a bíró (iudex), később pedig a consul nevet viselték. Imperiummal voltak felruházva, és ennek alapján gyakorolták a rex végrehajtó hatalmát, valamint annak hadvezéri és bírói jogkörét. Az ő esetükben sem különült el a törvényhozói és büntetőbíráskodási hatalom. Jogukban állt ugyanis törvényjavaslatokat benyújtani a népgyűlésnek (rogatio), valamint ítélkezhettek, illetve rendőri kényszerintézkedéseket rendelhettek el a polgárok ügyében (coercitio).
Ez a hatalom Kr. e. 300-ig, amikor bevezették a ius provocationist (lex Valeria Horatia. Bevezetésnek egyéb feltételezett dátomai: Kr. e. 509, illetve 449), a halálos ítéletek meghozásának lehetőségét is tartalmazta. A consulok ténylegesen büntetőbíráskodtak, iurisdictio voluntariat (peren kívüli jogszolgáltatás) végeztek, és a praetori iurisdictio ellen esetleg intercessioval (közbelépés) éltek.

A iurisdictio mindkét fajtája elvileg az összes impériummal rendelkező magistratust megillette, a peres iurisictiot (iurisdictio contentiosa) mégis csak a praetor gyakorolhatta. A peres jogszolgáltatást Kr. e. 367-től a praetor urbanus végezte consulok helyett. Imperiummal rendelkezett. Eredetileg csak egy praetor működött, Kr. e. 242-től azonban a praetor peregrinus tisztségének felállításával számuk kettőre, majd a köztársaság korának végéig 18-ra emelkedett.
A polgári ügyekben jogszolgálatot csak a praetor urbanus (római polgárok peres ügyei) és a praetor peregrinus (külföldiekkel kapcsolatos peres ügyek) végezhette, a többiek inkább büntetőügyekben ítélkeztek, valamint az államkincstárt kezelték (praetores aerarii). Ezen túlmenően csak korlátozott hatáskörökben jártak el (pl. hitbizonyítványi és gyámsági ügyekben). A dominatus idejére jogkörük a gyámhatósági, szabadságperekben történő eljárásra szorítkozott.

A köztársaság korában büntetőügyben, mint fellebbviteli fórum, a senatus ítélkezett (cognitio senatus). Helyzete a principatus idején megváltozott, törvényhozási jogot kap, valamint a büntető ügyekben a senatus ítélkezhetett.
Részt vettek a bíráskodásban alacsonyabb rendű magistratusok is, így az aedilis curulis testülete, amelynek feladata a vásári rendfenntartás és bíráskodás volt. A császárkorban a praefectus urbi szintén imperiummal felruházott, polgári hivatalnok volt, akit a császár a senatorok közül választott ki. Feladatai közé tartozott a közrend fenntartása (custodia Urbis), tehát városi rendőrfőnöknek számított, a rendőri egységek (cohors urbana) főnöke volt. Emellett kötelessége volt a bíráskodás Rómában és a határtól számított 100 mérföldes körzetben. A korábbi aediles curules szerepét vette át a városrendészeti és igazgatási területen.

A censura morum intézménye: A római jogban igen erős volt az erkölcsi normák rendszere (mos). A censorok jogalkalmazása alakította ki a mos sajátságos fogalmát, ami nem volt azonos a szokásjoggal (consuetudo): olyan társadalmi normákat tartalmazott, amelyek sem a ius (egy magatartás jogszerűsége), sem a fas (az isteneket nem sértő magatartás) körébe nem tartoztak. A mos normáinak megtartására a censor felügyelt, s azok megsértését büntető intézkedés (nota censoria) kiszabásával torolta meg.
Róma terjeszkedésével a saját önkormányzatokkal bíró városokban a helyi gyűlések által választott duoviri, illetve a quattuorviri ire dicando testületei látták el a jogszolgáltatást. Itáliára a praetorok jogköre is kiterjedt, de tekintettel a terület nagyságát, a praefecti iure dicandók voltak a jogszolgáltatók.

A jogszolgáltatást ellátó magistratusok nem minden esetben voltak a legmagasabban képzett jogászok, ezéert a Kr. e. III. századtól egy testület (consilium) segítette munkájukat. Ez a testület játszott szerepet az bűncselekmények kivizsgálására szakosodott testület létrejöttére a Kr. e. II. században. Az alkalmi bizottságok (quaestiones perpetuae) feladata és végrehajtói köre kezdetben ad hoc volt, melyet a senatus nevezett ki és a feladatra megválasztott magistratus vezetett. Ennek a bizottságnak a döntése ellen nem lehetett fellebbezni.

Az első állandó bizottságot (quaestio perpetua) Kr. e. 149-ben állították fel Piso Frugi hozta létre zsarolási (de repetundis) ügyben (lex Calpurnia de repetundis). A későbbiekben egyéb ügyekben is felállítottak ilyeneket. (Politikai korrupció [de ambitu], sikkasztás [de peculatu], felségsértés/államellenes bűncselekmény [de maiestate], hamis vád [de falso], erőszakos cselekmények [de vi]).
A quaestiók kezdetben senatorokból álltak, Kr. e. 120–80 között lovagokból, Sulla visszaadta a senatoroknak, végül Kr. e. 70-től vegyes (senator, lovagrendi, tribunus aerarius) összetételűek voltak. Caesar eltávolíttatta közülük a tribunus aerariusokat.
A principatus elején, Kr. e. 17-ben született lex Iulia iudicorum publicorum egységet teremtett a quaestiók szervezetében. Ettől kezdve 4 decuria (kamara) működött. A bűntető eljárásban közvádló nem volt, a quaestiók előtt bármely polgár vádat emelhetett. A bíróság csak a bűnösségről szavazott, a büntetést a lex Iulia határozta meg.
A quaestiókat a császári bíráskodás a Kr. u. II. századra kiszorította, ettől fogva a bűntetőbírói hatalmat a császár gyakorolta főtisztviselői útján. A dominátus idején a büntetőbírói hatalom kizárólag a császár kezében volt.

A perrendtartás szabályai szerint a polgári perekben a magistratusok nevezték ki a bírákat, vagy esküdteket.


Az esküdtbírák:

A közönséges civiljogi per esküdtbírája a iudex volt, aki lefolytatta a bizonyítási eljárást, és a pert eldöntötte. A praetor nevezte ki a polgárok közül a felek közös megegyezése alapján.
Az arbiter olyan esetekben járt el, amikor az esküdtbíróknak szakértői funkciót kellett ellátnia. Nem egyesbíró, mint a iudex, arbiterként 3 esküdt is eljárhatott. A recuperatores kártérítési és kárpótlási ügyekben bíráskodott. Hármas vagy ötös tanácsban működő esküdtbírák voltak, akit a praetor sorsolás alapján választott ki

A köztársasági korban az apud iudicem (esküdtbírák előtti) eljárás lefolytatására két speciális magánjogi bíróság létezett. a százszemélyes bíróság, amely főképp hagyatéki ügyekben ítélkezett, és a tízszemélyes bíróság, mely hatáskörébe a szabadságperek tartoztak.

Róma története során a polgári perek esetében három perrend létezett.

1.Civiljogi perrend (Kr. e. 451/450–Kr. e. 17)
A perrend szerint a peres eljárás első fele az imperiummal rendelkező magistratius előtt (in iure) folyt le, másik fele pedig kijelölt esküdtbíró előtt (apud iudicem)

2. A praetori perrend (Kr. e. 242–Kr. u. 342)
Lényegében megmaradt a civiljogi perrend keretei között. Magánjogi ügyeket intéző egységes bírósági szervezet még ekkor sem alakult ki. A bírói döntések ellen nem lehetett fellebbezni. A iurisdictiót gyakorló főhivatalnok ebben az esetben a római polgárok pereiben a praetor urbanus, a római polgárok és peregrinusok pereiben a praetor peregrinus, a rabszolgák és igásbarmokból származó kellékszavatossági perekben az aedilis curulis, annak ellenére, hogy nem rendelekzik imperiummal. A városokban a helyi főmagistratusok, a tartományokban a praetori tisztviselők, a helytartó v. annak képviselői jártak el.

3. A császári perrend (Kr. e. 17–476)
Ebben a korszakban kiépült a magánjogi perekben eljáró bírósági szervezet, mely élén a princeps állt. A császári perrend nem ismerte a kettéosztott peres eljárást (in iure, apud iudicem) és lehetővé vált a döntések elleni fellebbezés (appellatio) is.
A császári bírósági szervezetben a császári hivatalnokok mellett, még megtaláljuk a köztársasági magistratusokat is, akik a császári hivatalnokohoz hasonlóan, az uralkodói utasítás és felhatalmazás alapján jártak el. Ezeknek bíráknak volt ún. consiliuma, melynek helyét később a jogtanácsosok (assessores) vették át. A császári perrend fokozatosan háttérbe szorította a praetori eljárást, melyet 342-ben eltöröltek.

A büntető perek esetében a római büntetőbíróságok csak az ún. crimina (közüldözés) esetében jártak el. Minden más bűncselekmény (delicta) magánjogi úton vagyonjogi keresettel indított perben nyert elbírálást. Ebből következően a büntetőperek eljárásrendje lényegében megegyezett a polgári peres eljárásokéval, és a bírói jogkört is ugyanazok képviselték.
A királyság idején a büntetőbíró a rex volt, a köztársaság idején pedig az imperiummal felruházott magistratusok. Egyes bűncselekmények kivizsgálása alkalmi bizottságok (quaestiones extraordinariae) feladata volt, majd Kr. e. 149-ben ezeket felváltották az állandó bizottságok (quaestio perpetua). A quaestiokat a császári bíráskodás (cognitio extra ordinem) fokozatosan kiszorította. A dominatus idején a büntetőbírói hatalom már kizárólag a császár kezében volt.



T. Horváth Ágnes