logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A bírák .

A királyság idején maga a király volt a legfőbb bíró, tehát hozzá tartoztak a polgári perek is. A királyság bukása után egész Kr. e. 367-ig a consulok bíráskodtak. Ekkor azonban erre a célra külön magistratust szerveztek, a praeturát.
A praetoron kívül más magistratusoknak is volt bíráskodó joguk. így a censorok különösen az állami birtokok körül felmerült vitás esetekben (határigazítás, bérlet stb.) ítéltek; a curulis aedilis a vásári, a quaestor az adóügyekben, a pontifex maximus pedig a vallási kérdésekben, főleg a Vesta-szüzek bűnügyeiben döntött. Italia municipíumainak és coloniáinak egészen önálló bíráskodási joguk volt. A praefecturákban a római praetor, a provinciákban pedig a helytartó (proconsul vagy propraetor) volt a legfőbb bíró.

A római jogszolgáltatásnak sajátságos jelensége, hogy a praetor a legtöbb esetben a port csak felvette, de a további vizsgálatot és az ítélethozást a bíróságra bízta. Ezért hivatalba lépése után azonnal összeállította a bírók névsorát (album iudicum). Az ő felhívására minden kiszemelt polgár köteles volt bírói tisztet vállalni. Az nem számított, hogy jártas volt-e a törvénytudományban vagy sem, mert a hozzáértőktől mindig kérhetett felvilágosítást. A bírók C. Gracchusig a senatus, C. Gracchus óta a lovagok és Suliétól kezdve vegyesen a senatorok, lovagok és tribuni aerarii sorából kerültek ki.

A bírók vagy állandó bíróságok voltak, vagy esetről-esetre kirendelt magánbírák.

Az állandó bíróságokhoz tartozott: a tizes bizottság (decemviri litibus iudicandis), mely szabadságvesztéssel járó perekben ítélt. A százas bizottság (centumviri) az örökségi, a magántulajdonra vonatkozó perekben s mindazokban az esetekben döntött, melyeket a törvény nem utalt világosan más bírósághoz.

A magánbírákat (iudices privati) egyes esetekre a praetor rendelte ki. Ha a pörös felek meg tudtak egyezni valamely bíróban, kérhették a praetort, hogy a döntést is erre bízza ; és a praetor e kérést rendesen teljesítette is. A magánbírót iudex-nek hívták, ha a pör tárgya oly világos volt, hogy a törvény betűinek egyszerű alkalmazásával is könnyen dönthetett; vagy arbiternek, ha a per szövevényes anyagát csak vita útján tisztázhatta s így az Ítéletet a méltányosság (aequitas) alapján kellett kimondania. Ide soroljuk még a recuperatores nevű társas bíróságot is, mely a római nép és alattvalói közt támadt sérelmes ügyekben ítélkezett s ép ezért rómaiakból s az illető alattvalókból választott bírókból állott.

A peres felek helyettesről is gondoskodhattak, ha nem bíztak jogi ismereteikben vagy ékesszólásukban. Ezeket a helyetteseket vagy ügyvédőket a római perrendtartás patronusok-nak, vagy advocatus-oknak nevezi. Az előbbiek felük érdekében beszédeket tartottak s minden módon azon voltak, hogy ügyét diadalra juttassák. Az utóbbiak csak jogi tanácsaikkal támogatták ügyfelüket és a tárgyalásra is elmentek, hogy jelenlétükkel bátorítsák őket, de védőbeszédet nem mondtak. Pénzt vagy jutalmat egyikük sem fogadhatott el a felektől.

A tárgyalás teljes nyilvánosság előtt folyt le eleinte a comitiumon, Caesar óta pedig a basilicákban és csak bizonyos napokon (dies fasíi). Sem ünnepeken, sem ünnepi játékok idején, sem a dies nefastin nem bíráskodhattak. Nagyobb törvényszünet (iusiiiium) is volt tavasszal, aratás idején s ősszel, a szüret alkalmával


Forrás: Fehér Adorján Római régiségek.