logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A római választási rendszerről

A nagyobb magistratusokat (consul, praetor, censor) választó comitia ceturiatát a magistratus a Mars-mezőre (Campus Martius) hívta össze edictumában (hirdetményében), megjelölve az időpontot, és közreadva a megszavazandó törvény szövegét (promulgatio). A népgyűlés csak arra alkalmas napon (dies comitialis) volt megtartható, ha nem esett arra a napra vásár (nundinae), ünnep (feriae) vagy engesztelőnap (dies religiosus).
Egy évben százkilencvenegy ilyen nap volt, de egy 58-ban elfogadott lex Clodia a felforgató Publius Clodius Pulcher javaslatára elfogadott törvény plebiscitum formájában megemelte e napok számát, ugyanis elrendelte, hogy bármely törvénykezésre alkalmas napokon (dies fasti) lehessen népgyűlést tartani. A népgyűlés összehívása és megtartása között három nundinaenek, vagyis tizenhét napnak kellett eltelnie, amint ezt a 98-ban meghozott lex Caecilia Didia kimondta.

A magistratus már éjjel kiment a Mars-mezőre, és várta a jelet, amely jóváhagyja, vagy megtiltja a népgyűlés megtartását. Ilyen auspicium vagy augurium nemcsak a madarak röpte, hanem bármilyen égi (meteorológiai) jelenség lehetett. A jelnek a templumon, vagyis az augur által az égen kijelölt részen kellett feltűnnie. (Pl. a jobbról érkező villám kedvező auguriumnak számított.) Az augur által értelmezett jelet a magistratus el is utasíthatta, lévén hogy a magistratusi auspicatiós jog erre is kiterjedt.
Ha ebben az esetben olykor a népgyűlés megkezdésekor az augur újabb jel feltűnését jelenthette, vagy valami egyéb formai hibát észlelt, a magistratus kénytelen volt elnapolni a népgyűlést. Hasonlóképpen bármelyik polgárnak megvolt az a joga, hogy kedvezőtlen jelre hivatkozva kérje a népgyűlés elhalasztását (obnuntiatio).
Az obnuntiatio jogát a lex Aelia et Fufia a II. század közepén az imperiummal rendelkező magistratusok és a néptribunusok számára kifejezett felhatalmazással megadta, majd az obnuntiatio jogát a már említett clodiusi törvény megszüntette.

Az utolsó contio, a Comitiumon megtartott informális gyűlés után a nép kivonult a Mars-mezőre, ahol megtörtént a szavazás. A contiókra azért volt szükség, mert a comitiákon vitának nem volt helye, vagyis csak igennel vagy nemmel lehetett szavazni. A szavazás eredetileg szóban zajlott, tehát titkos szavazásra nem volt lehetőség.
131-ben egy lex Papiria vezette be a titkos, azaz írásban viasz vagy cseréptáblán történő szavazást a népgyűlésen. Az A, vagyis antiquo jelentette a javaslat elvetését, hiszen azt rövidítette, hogy a szavazó a régi szabályhoz ragaszkodik; az VR, vagyis az uti rogas (ahogy javasolod) a jóváhagyást, hiszen ezzel a javaslathoz a szavazó beleegyezését adta. Büntetőügyekben a C, vagyis condemno (elítélem) a bűnösség, az A, vagyis absolvo (felmentem) az ártatlanság melletti voksot jelentette, az NL, vagyis non liquet (nem világos) pedig a tartózkodást.

A comitia centuriatát, vagyis a Mars-mezőn tartott századok szerinti népgyűlést a hagyomány szerint Servius Tullius király alapította meg, azonban működése csupán az V század derekától fogva bizonyítható. Eredetileg e comitia a katonai századok (centuriae) szerinti beosztás szerint működött, utóbb azonban katonai jellege elhalványult.
A tizenhét és hatvan év közötti polgárság a censorok vagyonbecslése alapján százkilencvenhárom lovagi, classisokba osztott gyalogos, valamint classisok alatti vagyontalan centuriát alkotott, ami eredetileg a követezőképpen oszlott meg. A classisok, vagyis vagyoni osztályok felett álló lovagok tizennyolc centuriát tettek ki, vagyonuknak a census alapján meg kellett haladnia a százezer ast.
A classisok szerint százhetven centuriába sorolt lakosság öt osztályt alkotott: a százezer as feletti vagyonnal rendelkező nyolcvan, a hetvenötezer as feletti vagyonnal rendelkező húsz, az ötvenezer as feletti vagyonnal rendelkező húsz, a huszonötezer as feletti vagyonnal rendelkező húsz és a tizenegyezer as feletti vagyonnal rendelkező harminc centuria. A classisok alatt az öt vagyontalan centuria helyezkedett el: a két-két centuriával rendelkező fabri (kézművesek) és cornices (kürtösök), valamint az egy centuriával bíró proletarii (nincstelenek).

215 után az első osztály képviselete nyolcvanról hetven centuriára csökkent (a második classis javára), amit felosztottak harmincöt iuniores (a tizennyolc és negyvenhat év közötti lakosságot felölelő) és harmincöt seniores (a negyvenhét és a hatvan év közötti lakosságot magában foglaló) centuriára.
A választások előtt az egyik iuniores-centuriát kisorsolták, hogy az legyen a centuria praerogativa, tehát az szavazzon először, mintegy jelezve a szavazás végső kimenetelét. Természetesen a legvagyonosabb centuriák nem foglaltak magukban száz főt, míg a vagyonnal nem rendelkező centuriák létszáma több ezerre rúgott.

A szavazásra centuriánként került sor, először a vagyonosabbak szavaztak, utána a szegényebbek, végül elvileg a lakosság jelentős részét kitevő vagyontalanok. A polgárok szavazata egyenlő értékkel bírt ugyan, ám a szavazatokat centuriánként összesítették, és ily módon egy-egy centuria végeredményben egy igen vagy nem szavazatot testesített meg a centurián belüli szótöbbség függvényében. Meg kell említeni, hogy a szavazatok számlálása nem a szavazás lezárultával, hanem folyamatosan történt, vagyis
- különösnek látszó, ám a politikai érdekeket jól szolgáló logikai csavarral
- csak addig folytatták a szavazást, amíg a szavazatukat leadó centuriák elérték az ötven százalék feletti szavazati arányt.

A választási győzelemhez, ill. a törvényjavaslat elfogadásához tehát elegendő volt, ha a százkilencvenhárom centuriának több mint a fele „megfelelően” voksolt: a lovagok tizennyolc és az első osztály nyolcvan szavazata több volt, mint az összes centuriák fele. (Később, amikor az első osztály súlya némiképp csökkent, elégséges volt, ha a lovagokhoz és az első osztályhoz csatlakozott a második vagyoni osztály húsz centuriája.) Az első kilencvennyolc centuria a teljes polgárságnak csak töredékét tette ki, tehát a szavazás/választás korántsem a polgárok többségének döntését jelenítette meg.
A népgyűlésen távolról sem vett részt minden polgár, hiszen a szavazás helyszíne, a Marsmező hetvenezer polgárt tudott befogadni, a polgárság összlétszáma pedig már a II. században is többszörösen meghaladta ezt a számot. (A censuslista pl. 164-ben közel háromszáznegyvenezer, harminc évvel később pedig közel háromszázhúszezer római polgárt tartott számon.)
A vidéken lakó szegényebb rétegek nemigen utaztak a szavazásra Rómába, ugyanis pl. a consulválasztás időpontja július második felére, vagyis az árpaaratás és a babszüret időszakára esett, így a választást a sajátos szavazási rend mellett e körülmény folytán is a legvagyonosabbak szavazata döntötte el.

A választás irányítója saját szónoklata, a jelöltek nevének ismertetése és az istenekhez intézett ima után megnyitotta a szavazást, majd a szavazóhíd mellett felállított sella curulison helyet foglalt. A centuriánként felvonuló szavazók viasszal bevont kis táblát kaptak, amelyre felírták az általuk preferált jelöltek nevének kezdőbetűit, majd a fahíd túlsó végén álló urnába (cista) dobták bele táblájukat. Egy-egy centuria leszavazása után a szavazatszámláló helyiségben (diribitorium) összesítették a szavazatokat, és felírták a jelöltek nevét, pontokkal jelölve mellettük a centuriák döntéseit.
Amint két jelölt elérte a centuriák szavazatának ötven százalékát plusz egy szavazatot, a szavazást eredményesnek nyilvánítva lezárták. A kampánycsend intézménye ismeretlen volt a köztársasági Rómában, így az ügynökök még a híd feljárójánál is megpróbáltak jelöltjük mellett kampányolni. Amennyiben az uralkodó osztály számára kedvezőtlen eredmény látszott körvonalazódni a szavazás során, olykor meglehetősen erőteljes beavatkozással kísérelték meg befolyásolni a végkifejletet. Így pl. a szavazóhíd „véletlenül” összedőlhetett, vagy az augurok baljós előjeleket jelenthettek mindkét esetben érvénytelenítették, ill. több nappal elhalasztották a választást, ami kellő időt biztosított a közhangulat megfordítására.

A comitia tributa eredete szintén a hagyomány szerinti Servius Tullius-féle reformhoz kötődik, mivel ő osztotta fel Rómát területi egységekre (tribus). A comitia tributát az Urbson belül, a Forum Romanumon tartották. Feladatai: a magistratus minores (aedilis curulis, quaestor) megválasztása, a törvényhozás, az államközi szövetségek megkötése, valamint a nem politikai ügyekben történő bíráskodás.
A harmincöt tribus szavazási sorrendjét kisorsolták, és a szavazás addig folytatódott, amíg pl. egy választásnál a jelöltek el nem érték az ötven százalék plusz egy szavazatot (pl. a tizennyolcadik tribus szavazása után). A polgárok nagy része a négy szegényebb városi tribusba (tribus urbana) tartozott, ha azonban a sorsolásban ez a négy kerület hátulra került, akkor a többséget a harmincegy vagyonosabb vidéki tribus (tribus rustica) alkotta.
A vidéki tribusok száma a hódításokkal növekedett ugyan egy ideig, de később az újabb hódítások révén létrejött római jogú városok (colonia) polgárait, lakóhelyüktől függetlenül egyik vagy másik tribusba osztották be. A Forum Romanum befogadóképessége nem haladta meg a tízezer főt, vagyis tömeges részvételre nem volt lehetőség. A harmincöt tribus létszáma nagyon aránytalan volt: a négy városi tribushoz tartozott a polgárok túlnyomó többsége.

A választások „törvényszerű” velejárója volt a választási vesztegetés, vagyis az ambitus. A választási vesztegetés első törvényi szabályozása röviddel a XII táblás törvény után keletkezett, amely megtiltotta, hogy a jelöltek (candidati) krétával fehérített tógával hívják fel magukra a figyelmet.
A II. század első feléből két törvény létezéséről tudunk, amely az ambitust szankcionálta, ez a Kr. e. 181-ből származó lex Cornelia Baebia és egy Kr. e. 159-es törvény, ám ezek tartalmát sajnos nem ismerjük.

A C. Gracchus és Sulla közötti korban a quaestiones rendszere már igen kiterjedt volt, erre az időre esik az első, kifejezetten az ambitus vádjának elbírálására irányuló perről szóló híradásunk is. Kr. e. 116-ban a 115-ös esztendő egyik consuli tisztét a homo novus Marcus Aemilius Scaurus nyerte el, aki ellen vesztes vetélytársa, Publius Rutilius Rufus ambitus miatt vádat emelt, mire Scaurus hasonlóképpen járt el Rufusszal szemben, egyébként mindkét vádlottat akik vádlók is voltak egy személyben felmentették. A Sulla által megalkotott lex Cornelia de ambitu tartalmára vonatkozó ismereteink hézagosak.

A Sulla utáni időkben a quaestio de ambitu élén általában egy praetor állott, így pl. 66-ban Caius Aquilius Gallus töltötte be a praetor ambitus hivatalát. Az ezt követő törvényekről Cicero két védőbeszéde (a köztársasági korból a választási vesztegetésről fennmaradt elsődleges forrás), a Lucius Licinius Murena védelmében és a Cnaeus Plancius védelmében tartott beszéd nyújt tájékoztatást.
C. Cornelius tribunus plebis követelésére 67-ben megszületett a lex Calpurnia de ambitu, amelynek szankcióiról a következőket tudjuk: tartalmazta a senatusból való kizárást, a hivatalokra való pályázástól életfogytig tartó eltiltást (szemben a lex Cornelia által megjelölt tízéves időtartammal) és egy bizonyos pénzbüntetést. Egy 63-ból származó senatus consultum a lex Calpurnia által szabályozottak egy részét kiemelten szankcionálta, így a pályázónak Rómában történő fogadásakor párthívek pénzért történő toborzását, a gladiátori játékokra nagyszámú ingyenjegy és helykiosztását, és a túlzott mértékű vendégelést. Ezen senatus consultum feltehetően az említett törvényt értelmezte és konkretizálta.

A Kr. e. 64-es év eseményei azonban elsősorban Antonius és Catilina egyre inkább elharapódzó vesztegetései újabb törvény meghozatalát tették szükségessé. Kr. e. 63-ban megszületett a lex Tullia de ambitu, amely újabb büntetésként tíz év száműzetést is kilátásba helyezett, valamint határozottabban lépett fel a pénzt osztogatókkal szemben, és büntette a törvényből való állítólagos betegség miatti távolmaradást. Ezenkívül megtiltotta a pályázás előtti két esztendőre vonatkozóan a gladiátorjátékok rendezését, amely tilalom alól csak azok végrendeletben kötelezővé tett volta adhatott felmentést.
A törvény így kívánta megakadályozni a közvetlenül a választóknak történő pénzfizetést, és akarta korlátozni a pályázók kíséretének létszámát (amelynek felduzzadása már-már diadalmenetként a biztos győzelmet sugallhatta a választóknak). Tény azonban, hogy az ambitus tényleges határait végeredményben csak a jelöltek anyagi lehetőségeinek korlátai szabták meg.



Nótári Tamás