logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A candidatus, az ambitio és az ambitus

A consuli tisztségre pályázó politikus az adott év consuljainál jelentette be indulási szándékát (professio). A consul megvizsgálta, hogy a pályázó alkalmas és méltó-e a tisztségre (például van-e polgárjoga, betöltötte-e a szükséges életkort, kellő idő telt-e el korábbi hivatala óta, nem áll-e büntetőeljárás alatt).
A consuljelölt ekkor hófehér tógát öltött (toga candida), vagyis hivatalos jelölt (candidatus) lett. A kampány egy évig tartott, így, bár elméletileg bárki indulhatott a választáson (ha a fenti feltételeknek megfelelt), valójában csak azoknak volt esélyük, akik nem munkából, bérből éltek, hanem saját vagyonnal rendelkeztek.

Mai becslések szerint egy kampány a Kr. e. 1. században legalább 500 000 sestertiusba (2 000 000 as) került (Laser, 2001: 25). Nem csoda, hogy a mérsékelt vagyonnal rendelkező Iulius Caesar a Kr. e. 60-as években 25 millió sestertius adósságot halmozott fel (Plutarkhosz: Caesar 5, Laser, 2001: 26).
A vezető tisztségekért Rómában nem járt fizetség. A politikusok csak abban reménykedhettek, hogy hivatali évük után proconsulként vagy propraetorként gazdag provincia helytartói lehettek, ahol aztán különféle módszerekkel hatalmas vagyonokat szedtek össze. Caesar például Hispaniában fél év alatt annyit harácsolt össze, hogy ki tudta fizetni minden korábbi adósságát.

De hát mi került ilyen sokba? Természetesen az, ami ma is: a támogatók „megnyerése”. Ennek eszköze volt az ambitio (körüljárás, kampánykörút), amely során a jelölt bejárta a szavazókörzeteket. Ne feledjük el, hogy bár a választás a centuriánkénti népgyűlésen folyt, mindenki lakott valahol, vagyis a kampány során városi vagy vidéki tribusában kellett felkeresni.
Jellemző azonban, hogy nagyon hamar megszületett egy másik kifejezés is, az ugyancsak a körüljárásból származó ambitus, ami kifejezetten választási vesztegetést jelentett. Míg az ambitio a kampány törvényes részét képezte, az ambitust Kr. e. 358-tól törvényben tiltották. Nagyon nehéz vagy inkább lehetetlen volt azonban meghúzni a pontos határvonalat a kampány tiltott és megengedett módszerei közt, és bár újabb és újabb törvények születtek, valamint számos jelöltet bíróság elé is állítottak, a politikai vesztegetésnek valójában csak a jelöltek vagyoni helyzete szabott korlátot (Adamietz, 1989: 27).
A törvényeket könnyű volt kijátszani. Hiába korlátozták ugyanis, hogy például egy jelölt egyszerre hány embert hívhatott meg korteslakomára, ha azt megengedték, hogy a candidatus nevében barátai további lakomákat rendezzenek.


Quintus Cicero tanácsai

Marcus Tullius Cicero, az ókor egyik leghíresebb szónoka indult a Kr. e. 64-ben tartott, különösen zaklatott körülmények között megrendezett consulválasztásokon, hogy 63-ra elnyerje az egyik consuli tisztet. A nehézségeket többek között az jelentette, hogy egy Lucius Sergius Catilina nevű eladósodott nemes politikai és anyagi túlélésének egyetlen esélyét abban látta, ha megválasztják consulnak, és nyilvánvalóvá tette, hogy sikertelensége esetén akár erőszakos akciókra is hajlandó (fenyegetéseit később valóban beváltotta).
Quintus Tullius Cicero, a szónok öccse úgy akart segíteni bátyja fordulatosnak ígérkező kampányában, hogy kézikönyvet írt számára a választás során felhasználható törvényes és törvénytelen eszközökről. Ez a munka, a Commentariolum petitionis (A hivatalra való pályázás kézikönyvecskéje) a történelem első kampánystratégiai összefoglalása. A könyv az adott helyzet értékelésén, az ellenjelöltek gyengéinek bemutatásán (és kihasználásán) kívül számos olyan tanácsot is ad, amely talán mára sem vesztette el aktualitását.

Az első tanácsa a stratégiai cél pontos meghatározása volt: gondolja végig, milyen államban él, mire pályázik, és milyen helyzetben van (Commentariolum 2. – a továbbiakban csak a fejezetszámokra hivatkozom: N. Gy.). A válasz: homo novus (új ember) vagyok, a consulságra pályázom, és Rómában élek.
E három dolognak kell minden további tettét alárendelni. homo novusnak azokat nevezték, akiknek az ősei közül még senki sem töltött be vezető tisztséget, és senki sem volt a senatus tagja Rómában.

Az ilyen politikusoknak különösen nehéz volt a helyzetük egy olyan arisztokratikus társadalomban, ahol a Scipiók, a Claudiusok, a Fabiusok, a Iuliusok stb. évszázadok óta állandóan consulokat, praetorokat és dictatorokat adtak az államnak, és kiváltságos helyzetüket féltékenyen őrizték.
Jellemző, hogy a Kr. e. 191. és Kr. e. 107. közötti időszakban mindössze két homo novus tudott a consuli rangig emelkedni (Alföldy, 2000: 54). Amikor röviddel ezután a homo novus Caius Marius, a híres hadvezér hétszer is betöltötte a consulságot, öntudatosan mutatott rá a harctéren szerzett sebeire: számára ezek hoztak dicsőséget, nem fényes őseinek sora. Cicero azonban nem tekinthetett vissza ilyen jelentős katonai sikerekre: ő szónok volt és ügyvéd. Ezért öccse azt tanácsolta, hogy használja ki azokat a barátait és ismerőseit, akikkel rendelkezett. Támaszkodjék ifjú arisztokrata tanítványaira, akik szónoklattant hallgattak nála (Quintus külön hangsúlyozza, hogy az nyeri meg a jövőt, aki az ifjúságot maga mellé állítja), mindazokra, akiket a bíróság előtt védett, továbbá tribustársaira. A szónoki képességen túl ugyanis a barátok tehetnek a legtöbbet értünk.

A homo novusnak mindenesetre van egy előnye az ősi családok képviselőivel szemben: őseinek nemcsak erényei, hanem bűnei sem ismertek a választók előtt, így csak saját tettei és ígéretei alapján fogják megítélni. A régi család fia, ha valamivel is kevesebbet ért el, mint ősei, a rövidebbet húzza a velük való összehasonlításnál, ha pedig bűnöket követett el, bűnei ősei tetteinek fényében még szörnyűbbnek tűnnek. Quintus éppen ezért írja, hogy Cicero keresve sem találhatott volna kellemesebb vetálytársat, mint Catilina, akit ifjúkora óta orgyilkosnak, kéjelgőnek és éhenkórásznak ismertek meg. Ebből a megjegyzésből mindenesetre az is kitűnik, hogy a politikai kommunikáció nem sokat finomodott az elmúlt 2068 évben.

A fentiekből már kiderült, milyen tétje volt a consulválasztásnak, és milyen közegben kellett megküzdenie a győzelemért egy homo novusnak. Quintus ezután belekezd a részletek tárgyalásába. Tanácsokat ad, miként lehet lejáratni a politikai ellenfeleket. Egyikük rabszolgapiacon vásárolta a barátnőjét, másikuk vérfertőző viszonyban élt saját nővérével, és előkelő lovagokat tétetett el láb alól. Ha mindez talán nem is teljesen igaz, arra jó, hogy kompromittálja őket.
Az ellenfelek lejáratásánál fontosabb minél több barátot megnyerni. A rokonokon kívül támaszkodni kell a tribustársakra, a szomszédokra, a cliensekre (a családtól vagy az adott politikustól függő szabadokra), a felszabadított rabszolgákra, sőt a saját rabszolgákra is. Ez utóbbiak természetesen nem szavazhattak, de Quintus felhívja rá a figyelmet, hogy a politikus házából kiinduló pletykák, rágalmak forrásai gyakran a családot nagyon is jól ismerő rabszolgák. Ezért teszi jól a politikus, ha megkedvelteti magát rabszolgáival és felszabadítottjaival, mert akkor a házából csak jó hírek szivároghatnak ki.

Gyakran kell népszerű emberek társaságában mutatkozni, még ha azok nem is támogatják a jelöltet, mivel akik együtt látják őket, ezt nem feltétlenül tudják. A rokonszenv felkeltésének Quintus három fajtáját sorolja fel: ha valakivel jót teszünk, ha valaki reméli, hogy jót fogunk vele tenni, vagy ha valaki szeret minket. Barátaink barátainak üzenjük meg, hogy nem leszünk hálátlanok, ha minket támogatnak. Ígérjünk hivatalokat, hiszen nem történhet nagyobb baj, mint hogy esetleg nem tartjuk be ígéretünket, ha már úgyis elnyertük a consulságot.

A területi tribusunk megnyeréséhez három dologra van szükség. Először is magunk mellé kell állítani a tribus legtekintélyesebb tagjait, hiszen a többiek hallgatnak rájuk. Másodszor végig kell járnunk az összes olyan községet, ahol a tribusunkba tartozók élnek. Ehhez – mondja Quintus – a fejünkben kell tartani egész Itália politikai térképét. Ne legyen egyetlen olyan falu sem, ahol nincs megfelelő támaszunk. Valamennyi szavazókörzetet szője át baráti kapcsolataink sűrű hálója. Ne feledjük el: a consulválasztáson nem a tribusok, hanem a centuriák szavaztak, csakhogy minden tribusban élhettek az adott vagyoni osztályba tartozó polgárok! Ami azonban a legfontosabb, hogy amikor megjelenünk egy faluban, mindenkit, aki számít, nevén kell szólítanunk.
„A falusi emberek – írja cinikusan Quintus – máris barátainknak képzelik magukat, ha tudjuk a nevüket.” Ennyi nevet azonban, természetesen, senki sem tud fejben tartani. E célra szolgálnak a nomeclatorok (névemlékeztetők), akik a fülünkbe súgják, hogy ki kicsoda.
Fontos, hogy támogatóink állandóan és minél nagyobb számban legyenek mellettünk. E támogatóknak Quintus három csoportját különbözteti meg.
A salutatorok (üdvözlők) már reggel házunkba jönnek, és ott köszöntenek minket. Ezért fontos, hogy mindig ugyanabban az időpontban keljünk, és nem árt, ha a salutatorokat reggelivel fogadjuk.

Előfordul, hogy egyes salutatorok több jelölt körül is forgolódnak. Ha valamelyikük mentegeti magát, és arról biztosít, hogy hűsége csak a miénk, el kell fogadni, de nem árt megjegyezni, mit várhatunk tőle.
A deductorok (lekísérők) a Forumra kísérik a politikust. Fontos, hogy mindig azonos időpontban jelenjünk meg a Forumon, hogy kísérőink száma minél nagyobb legyen, hiszen ez jelentős mértékben növeli a tekintélyünket. Állandó kíséretünk tagjai (assectator) reggeltől estig velünk vannak, és velünk együtt vonulnak egyik helyről a másikra. Ezek szegényebb emberek, hiszen egy vezető hivatalt betöltő barátunktól nem várhatjuk el, hogy egész nap minket kísérjen. Ha assectatoraink egyike-másika a lekötelezettünk, de életkora vagy más elfoglaltságai miatt nem tud körünkben megjelenni, adjuk értésére, hogy maga helyett küldje el egy rokonát. Voltak persze olyan politikusok is, akik hiányzó kíséretüket pénzen bérelt assectatorok hadával pótolták (Murena, Cicero, 2004: 67, Nótári, 2004: 106). Ezt a lex Calpurnia (Kr. e. 67) éppúgy tiltotta, mint azt, hogy a jelölt ingyenjegyeket osszon a gladiátorviadalokra, vagy a népet hatalmas, kollektív lakomákon vendégelje meg. A törvény nyilván azért keletkezett, mert egyre inkább elharapózott ez a gyakorlat. Igaz, Cicero szerint ezzel az eszközzel mindig is éltek a politikusok (Murena, Cicero, 2004: 72).

Quintus nemcsak a politikai barátokat, hanem az ellenfeleket, az irigyeket is csoportosítja. Az első csoportba azok tartoznak, akiket valamikor megbántottunk, a másodikba azok, akik nem kedvelnek minket, a harmadikba pedig azok, akik ellenfeleink politikai követői. Azoknak, akiket megbántottunk, elmagyarázhatjuk, hogy nem őket támadtuk, hanem barátunkat védtük, és megígérhetjük: ha ők is a barátaink lesznek, nem kisebb eltökéltséggel kelünk a védelmükre.
Azoknak, akik nem kedvelnek minket, tudtára adhatjuk, hogy adott esetben számíthatnak ránk, és tegyünk nekik apróbb szívességeket. Ellenfeleink barátai közül azokkal járjunk el hasonlóképpen, akikről úgy látjuk, elkötelezettségük nem túl erős.

Mindehhez legalább három dologra van szükség: bőkezűségre, figyelmességre és alkalomadtán némi színlelésre és hízelgésre, „hiszen a pályázónak mindig azokhoz kell alkalmazkodnia, akikkel éppen összetalálkozik”. Mindenkit éjjel-nappal magunkhoz kell engedni, mindenkin segíteni kell, vagy legalábbis megígérni a segítségünket, de mindezt úgy, hogy ne bántsuk meg azok önérzetét, akiken segítünk. A kéréseket csak abban az esetben utasítsuk el – de akkor is kedvesen –, ha valaki egy barátunk ellen akar fordítani minket. Magyarázzuk el, hogy az illetővel régi barátságot ápolunk, de más ügyben szívesen állunk a kérelmező rendelkezésére.
A legfontosabb tanács, amit Quintus adott, az, hogy bátyja minden esetben messziről kerülje el a politikai kérdéseket és állásfoglalásokat. Csak így érheti el, hogy a senatusban ülő előkelők és a népgyűlés résztvevői egyaránt méltónak tartsák a tisztségre. Hiszen az a cél, hogy Rómában homo novusként consullá válasszák, ezt pedig csak mindkét réteg együttes támogatásával érheti el.

Nem tudjuk, milyen mértékig tartotta magát a tapasztalt politikus, Cicero az öccse tanácsaihoz, az azonban tény, hogy consullá választották, és consulként Kr. e. 63-ban leverte Catilina lázadását. A köztársaság még 34 évig állt fenn. Augustusszal a politikai kommunikáció gyökeresen új korszaka kezdődött el Kr. e. 27-ben.



Németh György
Hogyan nyerjük meg a választásokat?
Megjelent a Médiakutató c. folyóirat 2005. tavaszi számában