logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A szenátori családok összecsapása a Laurentius-skizma első szakaszában

Az Aniciusok és a Deciusok ellentétei Theoderich, illetve a pápák Konstantinápollyal fenntartott kapcsolataiban és a korabeli vallási ellentétekben is megnyilvánultak. Mint láthattuk, Theoderich itáliai uralmának elismertetése Keleten korántsem ment gördülékenyen. 493-ban, Odoacer halálának évében újabb követség indult a keleti fővárosba, amelyet az előírásoknak megfelelően a magister officiorum, Anicius Probus Faustus vezetett. Feladata kettős volt, egyrészt az, hogy Gelasius pápa megbízásából eljárjon az Acacius-féle egyházi szakadás ügyében, másrészt az, hogy újra megkísérelje Theoderich uralmának elismertetését.

Az osztrogót uralkodó a követség egyházi szándékairól valószínűleg nem tudott. Ráadásul Gelasius pápa levele a keletrómai udvarban világossá tette, hogy az egyházfő a katolikus-monofizita szakadás kérdésében nem hajlik az egységre, s nem fogja elfogadni a 482-ben Konstantinápolyban a megegyezés érdekében kiadott Henótikont. Részben ezzel magyarázható, hogy a követségnek Theoderich ügyében sem sikerült semmit elérni. Az osztrogót uralkodó azonban nem adta fel az uralma elismertetésére irányuló próbálkozásokat.

496. november 21-én meghalt Gelasius pápa, ami után három nappal a klérus tagjai megválasztották a római születésű II. Anastasius pápát. Ő már nem kérte ki a papok és a püspökök véleményét az egyházat illető kérdésekben, amiért számos pap elpártolt tőle. Ekkor belső átrendeződés történt a kléruson belül, sok pap kivált az egyházból.
Nem sokkal később, 497-ben újabb követség indult keletre, melyet ekkor a 490-es akcióhoz hasonlóan a caput senatus, a Decius-családhoz tartozó Rufius Postumius Festus vezetett. Az uralkodó nem véletlenül küldte a caput senatust a magister officiorum helyett, hiszen életkora révén ez a tisztségviselő rendelkezett a legnagyobb tekintéllyel a római szenátuson belül, és Theoderich ezzel akarhatta demonstrálni, hogy a szenátus mögötte áll.
Festus két feladatot kapott, egyrészt meg kellett kérnie az uralkodót, hogy Péter és Pál apostolok emlékének hatalmas ünnepséggel tisztelegjen, másrészt el kellett érnie Theoderich itáliai uralkodásának elismerését. A szenátus vezetője mindkét feladatot sikerrel teljesítette. A követségnek sikerült elérnie az osztrogót uralkodó kinevezését, elfogadtatásának azonban ára volt, Festusnak vállalnia kellett, hogy a pápa elismeri a Henótikont.

Festus könnyű szívvel fogadhatta el a császár kompromisszumos ajánlatát, hiszen míg Gelasius sorra utasította el a keleti püspökök kompromisszumos ajánlatait, amelyek az Akakios-skizma megoldását célozták, addig II. Anastasius elődjével szemben valamivel rugalmasabbnak mutatkozott a Konstantinápoly és Róma közötti kapcsolatokban. Sőt, egy keleti forrás szerint „azt beszélik, Festus titokban azt állította a császárnak, hogy ő rendelkezik Róma püspöke felett, így az el fogja fogadni Zenón Henotikonját”.
Ez a tény megválasztásának körülményeire is rávilágíthat, hiszen nem zárható ki, hogy kinevezése hasonlóan ment végbe, mint korábban III. Felixé, annál is inkább, mert Decius Maximus Basibus ekkor még élt. Anastasius Konstantinápollyal szembeni engedékenységének jeleként fogható fel, hogy akárcsak III. Felix, ő is alázatos levélben tudatta a császárral megválasztását, holott ez ebben a korszakban s különösen Gelasius pontifikátusa alatt egyáltalán nem volt jellemző. S ami talán legjobban súlyosbította megítélését a római kléruson belül, az az, hogy szövetségre lépett Photinus thessalonikéi diakónussal, aki Akakios oldalán állt, a klérus szemében a Henótikon megfogalmazója volt.

Az új pápa politikája tehát kedvezett Festusnak, a látszólagos előny azonban rögtön szertefoszlott, amikor a követ visszaérkezett Rómába, ahol az egyházfő halálának híre fogadta, így a császárnak a Henótikon elfogadtatásával kapcsolatos ígéretét már nem tudta teljesíteni. Az elkövetkező harcok okozója tehát elsősorban a Konstantinápollyal felvett kapcsolat volt.

II. Anastasius halála után a római klérus nem tudott megegyezni az új pápa személyében. A két egymással szembenálló pápa megválasztására 498. november 22-én került sor. A klérus egyik része a Lateráni bazilikában megválasztotta Symmachust. Az új pápa táborát azok a papok erősítették, akik korábban elpártoltak II. Anastasiustól, mert az közösséget vállalt az Akakioshoz kötődő thessalonikéi diakónussal. Ennek értelmében Symmachus egyértelműen a 482-es rendelkezés ellen foglalt állást. Festus ekkor, betartva a császárnak tett ígéretét, a másik csoport élére állt, amely a Santa Maria Maggiore bazilikában Laurentiust választotta pápává. Tagadhatatlan, hogy Festus azért tudta ilyen gyorsan véghezvinni az ellenpápa megválasztását, mert az uralkodó elit korántsem volt egységes.

Érdekes kép rajzolódik ki az adott év (498-499) tisztségviselőinek áttekintése során. A kettős pápaválasztás évében a caput senatus Festus volt, a consuli tisztséget pedig ugyancsak a Decius családhoz tartozó Flavius Paulinus töltötte be, tehát a szenátusban Laurentius pártja volt többségben, ami jelentősen megkönnyítette a párt dolgát. Legalábbis Rómában.
A Liber Pontificalis közlése szerint azonban „mindkét párt beleegyezett, hogy Ravennába menjenek Theoderich királyhoz ítéletre”. Ebből következően a választásokat követően mindkét pápa, valamint támogatóik Ravennába mentek, hogy ügyükben az uralkodó tegyen igazságot.
A Liber Pontificalis szerint Theoderich úgy határozott, hogy az legyen Róma püspöke, akit hamarabb választottak meg, valamint akinek több támogatója van. Az uralkodói döntés nem volt egyértelmű, hiszen csak azt lehetett eldönteni, hogy melyik jelöltnek nagyobb a tábora. Azt, hogy Laurentiust vagy Symmachust választották-e meg hamarabb, ellenben nem, hiszen a Liber Pontificalisban csak annyi szerepel, hogy egy napon történt az esemény.

Ebben az évben Róma városának praefectus urbi tisztségét az Aniciusokhoz köthető Speciosus töltötte be, ennélfogva ő elnökölt a szenátusban, tehát tökéletesen tisztában volt a városban zajló eseményekkel. Továbbá kiváló kapcsolatokkal rendelkezett a királyi udvarban, hiszen rokona, Eugenes éppen ez idő tájt volt Ravennában advocatus. Mint már említettük, Eugenes a tanulmányait Deuterius iskolájában folytatta, s udvarbeli tisztségét is Anicius-párti patronálásnak köszönhette.
Speciosus ebből kifolyólag jó kapcsolatot ápolt a magister officiorummal, Anicius Probus Faustusszal. Továbbá azt a tényt is figyelembe véve, hogy az uralkodói döntés kihirdetésére Ravennában került sor, nem csoda, hogy Symmachust ismerték el pápának. A határozat értelmében egy 499. március 1-jén Rómában tartott zsinaton Laurentiust a campaniai Nuceriába száműzték, éppen abba a provinciába, ahol a legtöbb Decius-birtok összpontosult. Az ellenpápa eltávolításával a harcok első szakasza lezárult, azonban ezzel egy időben megkezdődött a felkészülés a következő összecsapásra.

Mindent egybevetve Anicius Probus Faustus védte Symmachust, azonban a római arisztokrácia java Laurentiust és a császár alatti vallási egységet részesítette előnyben, azt, amelyet a Henótikon is hirdetett.
A római uralkodó elit Symmachus megválasztásával nehéz helyzetbe került, hiszen ebben a korban megszokott volt, hogy a vezető hivatalokat legyen az világi vagy éppen egyházi ők birtokolják. így bázisuknak, a Laurentius-pártnak annak érdekében, hogy álláspontjukat érvényre tudják juttatni, élnie kellett a lefizetések eszközével, amely annyira elterjedt, hogy még a keleti birodalomrészben is megemlékeztek róla. Theodoros Anagnostes például azt írja, hogy a Festus mögött állók is sok megvesztegetett embert tudhattak magukénak. Ezt a Laurentius-féle töredék is alátámasztja, sőt Cassiodorus is, aki a praefectus urbi és a praefectus praetorio tisztségek leírásakor hangsúlyozza, hogy ha el akarják kerülni a népszerűtlenséget, akkor tartózkodjanak a megvesztegetéstől.
Mivel a Variae ezen része 507-511 között keletkezett, a szerző bizonyára a skizma alatti visszaélésekre utal. Theodoros alapján elmondható, hogy Laurentiust sok arisztokrata támogatta, ekképpen Festus pártja minden eddiginél nagyobb pénzügyi forrást tudhatott magáénak, nagyobbat, mint a Symmachus párt.


Forrás: Kovács Tamás Szenátori családok pártharcai az 5. század végén