logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A szenátori családok jelenléte az államszervezetben .

Az itáliai osztrogót királyság létrejöttével az egykori római államszervezetben a római eredetű tisztségviselők mellett megjelentek a gótok. Theoderich továbbra is fenntartotta a közhivatalokat a rómaiak számára, akik azonban a tradicionális védelmi szervekben is nagy számban voltak jelen. Az uralkodói hatalom biztosítása érdekében szükségessé vált a katonai pozíciók germán származásúakkal való feltöltése és a testőrség gyökeres átalakítása. E politika jegyében Theoderich megszüntette a hagyományos római védelmi szerveket: a scholaet, a domestici), a silentiariit, valamint a magister militum praesentiatis tisztséget.

A hivatali pozíciókkal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy az osztrogótok és a rómaiak nem azonos feltételekkel juthattak vezető pozíciókba. Egy osztrogót hivatalnok elsőként apródként szolgált, majd ha érdemesnek bizonyult rá, egyre feljebb került a ranglétrán, végül pedig elérhette a maior domus tisztséget, amelynek révén a király állandó kíséretének, a comitatusnak is tagjává vált. Ez a szervezet az itáliai osztrogót kormányzat szívét jelentette, ám ez a csoport sem nélkülözte a római elemeket.

Ezzel szemben kevésbé volt rögös útja a közhivatalok római szereplőinek. A ravennai osztrogót udvar két legjelentősebb római tisztségviselője a magister officiorum és a praefectus praetorio volt. Előbbi a ravennai udvar legbefolyásosabb tisztségének számított, a hivatal birtokosa szinte teljhatalommal rendelkezett. Kezében összpontosultak a legfontosabb méltóságok, ő felelt a provinciális kormányzókért, valamint ő nevezte ki a városi vezetőket és a praetorianusókat is, továbbá a fontosabb követjárások vezetését is ellátta.
Hozzá tartoztak az udvar fegyelmi ügyei, ő vezette a szenátorokat a király elé. Számos előjoggal rendelkezett, például egyetlen provincia kormányzóját sem iktathatták hivatalába, amíg bele nem egyezett, sőt megvétózhatta a kinevezéseket. A 6. századi konstantinápolyi auktor, Ioannes Lydus a tisztség kapcsán megjegyzi, hogy az egész államszervezet sorsa a magister officiorum akaratától függött, befolyása döntő lehetett egyes krízishelyzetekben.

A magister officiorummal szemben a praefectus praetorio tisztség birtokosa ugyancsak jelentős hatáskörrel rendelkezett. Ő hajtotta végre az uralkodói utasításokat. Cassiodorus azt íija, ő volt az egyetlen a birodalomban, aki válsághelyzetben megmondhatta urának az igazat, akit tanácsaival is segített. A praefectus praetorio megbízhatósága az évek múlásával azonban egyre csökkent, hatásköre kiteijesztésével könnyűszerrel fenyegetést jelenthetett az uralkodó hatalom számára, s a tisztség viselői a befolyt összegeket saját céljaira használták.
Lydus beszámol arról, hogy hatalmukkal visszaélve jártak el olyan esetekben, melyekhez nem kellett az uralkodó hozzájárulása, s azt is megemlíti, hogy a praefectus praetorio pénzt csalt ki a kincstárból azért, hogy saját céljaira használja. Megjegyezhetjük azonban, hogy Lydusszal szemben Cassiodorustól árnyaltabb képet kapunk a tisztségről.

A védelmi szervek római tagjainak elmozdításával egyetlen út kínálkozott az itáliai arisztokrácia számára, hogy továbbra is biztosítsák befolyásukat, mégpedig a polgári közhivatalokban való nagyobb szerepvállalás. Theoderich azzal az intézkedésével, hogy az olyan magas pozíciókban, mint a magister officiorum, a praefectus praetorio és a praefectus urbi továbbra is rómaiakat hagyott, meg is adta erre a lehetőséget.

Az egyes arisztokrata családok könnyedén beleszólhattak az állam életébe. A magister officiorum döntötte el, hogy ki kerülhet az uralkodó elé, tehát ennek a tisztségnek a birtoklása lehetőséget adott az uralkodó személyes kapcsolatrendszerének befolyásolására. Az a feladatköre pedig, hogy ő vezette a legfontosabb követségeket, a Konstantinápollyal fenntartott kapcsolatok befolyásolását engedte meg számára.

A tradicionális itáliai uralkodói elit két részre oszlott: a provinciális, valamint a római arisztokráciára. Minden egyes városnak saját vezető rétege volt, a provinciák nemeseit azonban egyetlen fényező választotta el római társaiktól. Többnyire sokkal együttműködőbbnek mutatkoztak az új uralkodóval szemben. Ennek legfőbb oka abban keresendő, hogy kisebb befolyással rendelkeztek a római politikai életben, így családjuk későbbi érvényesülését ezúton akarták biztosítani.
Theoderich felismerte ezt a lehetőséget, sőt élt is vele, így próbálta ugyanis ellenőrzése alá vonni a római szenátus tagjait. Ezt Cassiodorus látta, amikor egy szemléletes hasonlattal élve kijelentette, hogy egy alacsonyabb származású nemesi sarj bekerülése új, jóindulatú oltást jelent az idős fatörzs, a szenátus számára. Tagadhatatlan, hogy maga a szerző is ennek a tendenciának köszönhette előrelépését.

Theoderich azon kívül, hogy előnyben részesítette a vidéki arisztokráciát, az Odoacer alatt szolgáló korábbi tisztségviselőkből is átemelt egyeseket a ravennai udvarba. így került magas beosztásba Anicius Probus Faustus, továbbá Artemidorus, Cassiodorus apja, valamint Liberius.


Forrás: Kovács Tamás Szenátori családok pártharcai az 5. század végén