logo

XXVIII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A Laurentius-skizma második szakasza

Miután Rómában lezárultak a harcok, Theoderich 500-ban meglátogatta a várost, többek között azért, hogy kinyilvánítsa az új pápa támogatását, majd visszatért Ravennába. Azonban alig telt el egy év, és a princeps senatus, Festus klerikusokkal és szenátorokkal együtt mozgolódni kezdett Symmachus ellen.
Az első összeütközésre 501-ben került sor, amikor a húsvétot a régi római naptár szerint ünnepelték, így az március 25-re esett. A többség azonban azt követelte, hogy az alexandriai időszámítást vegyék figyelembe, amely április 22-re helyezte az ünnepet.

Az új időszámítást 496-ban Dionysius Exiguus hozta Rómába, aki jó kapcsolatot ápolt a szintén Deciusokat erősítő Castellum Lucullanum rendfőnökével, Eugippiusszal. Az sem mellékes, hogy az 500. év praefectus praetorioja Theodorus volt, aki szintén összefüggésbe hozható Eugippius-szal.
Az épületre Theoderich uralkodásának első szakaszában alighanem a praefectus praetorio felügyelt, ez esetben Liberius, majd 500-tól Theodorus. így az utóbb említett méltóságviselő is közrejátszhatott abban, hogy széles körben elterjedt az alexandriai időszámítás. Ezt a feltételezést egy másik irat is alátámaszthatja, ugyanis a későbbi osztrogót uralkodó, Athalaric (526-534) egyik levele ugyancsak megemlíti az épületet. Ebből kiderül, hogy a Castellum Lucullanum korábbi tulajdonosa Agnellus volt, aki kitűnő kapcsolatot ápolt Festus-szal.
Több jel is arra mutat tehát, hogy a húsvétszámítás körüli konfliktusok kirobbantásával és az alexandriai időszámítás elterjesztésével nemcsak Liberius és Theodorus, hanem Anastasios császár szövetségese, a skizma kirobbantója, Festus is gyanúsítható.

Érdemes röviden kitérni arra a kérdésre, hogy az arisztokrácia egy része miért támogathatta az április 22-i időpontot, s ezzel együtt a konstantinápolyi udvart. Az okot elsősorban oktatásukban és a keleti ideológiában kell keresni. A római családok többsége kezdetben semmilyen érdekközösséget nem akart Konstantinápollyal vállalni, aminek legfőbb indoka abban rejlett, hogy maga Zenón császár sem volt római, hanem a kis-ázsiai izauriak törzséhez tartozott.
Ugyanakkor a római nemesség oktatása ebben az időben teljesen görög jelleget öltött. Görög tudósok és teológusok költöztek a római arisztokrácia otthonaiba. Ezek az emberek Anastasios császár megválasztását követően úgy tekintettek Konstantinápolyra, mint egyfajta szellemi és kulturális központra, szembeállítva azt Rómával és különösen Ravennával, az osztrogót király székhelyével. Ezek közé a tudósok közé tartozott a már említett Dionysius Exiguus szíriai szerzetes is.

Visszatérve az alexandriai és a római időszámítás eltérése miatt kialakult konfliktushoz, az összecsapások kitörésekor két szenátor, „Festus és Probinus bevádolták Symmachust és hamis tanúkat béreltek fel, akiket Ravennába küldtek Theoderich királyhoz”. Erre Theoderich az összetűzések miatt Arminiumba hívta a pápát. Symmachus támogatói javával érkezett, és meglepődve tapasztalta az ellene támasztott vádakat, amelyek ekkor már nem is az ünnep időpontjáról, hanem az egyházi birtokok hűtlen kezeléséről szóltak. A pápa erre még az éjszaka közepén elhagyta a várost, és visszatért Rómába, ezzel mintegy elismerve az ellene támasztott vádakat.
Symmachus ezzel a lépéssel csak további ürügyet szolgáltatott a Laurentius-párt újabb támadására, amelynek hangadói ekkor elhatározták, hogy követeket küldenek Theoderichez azért, hogy küldjön egy legátust a húsvét időpontjának helyreállítása érdekében, valamint kezdeményezzen egy gyűlést Symmachus ellen. Theoderich elfogadta az ellenpárt által támasztott kéréseket, s az isztriai püspököt, Altinumi Pétert bízta meg az eset kivizsgálásával.

Az Aniciusok szomszédságában működő észak-itáliai püspökök (Liguria, Aemilia, Venetia) azonban azt válaszolták, hogy mivel őket pápai beleegyezés nélkül hívták, nem hajlandók részt venni az egyházfő ellen zajló vizsgálatban. Ekkor Theoderich egy Symmachustól kapott levéllel megnyugtatta őket, amelyben az állt, hogy a pápa hozzájárul a szinódus megtartásához. A gyűlést így végül a Santa Maria Maggiore bazilikában tartották meg, amelyen három észak-itáliai metropolita elnökölt: Ravennai Péter, Milánói Laurentius és Aquileiai Marcellianus.
A három püspök közül az első kettő egyöntetűen a Gelasius-féle, Konstantinápolytól távolságot tartó politika támogatója volt. A megvádolt Symmachus pápa pontosan érkezett a gyűlésre, kijelentve, örül annak, hogy mindannyian összegyűltek a helyzetet tisztázása érdekében. Azonban azzal a mögöttes indokkal, hogy a római püspökség adminisztrációját nem birtokolja, megtagadta Altinumi Péter minden kérését. Csakhogy az összegyűlt püspökök az uralkodó beleegyezése nélkül nem mertek Péter ellen szavazni, ráadásul Theoderich is visszautasította a legatus hazahívását, így az események holtpontra jutottak.

Figyelemreméltó körülménye az eseményeknek, hogy velük párhuzamosan, 501-re az Aniciusok kiszorultak a főbb hivatalokból. A praefectus praetorio feladatkörét 500-ig Petrus Marcellinus Felix Liberius, majd Theodorus birtokolta, míg 501-ben a magister officiorum tisztséget Rufius Petronius Nicomachus Cethegus, a consulit pedig Avienus töltötte be mindketten a Decius család tagjai voltak.

A Deciusok pozícióinak megerősödése Róma utcáin is láthatóvá vált, sok püspököt megrémített a növekvő erőszak. Többen közülük Theoderichez menekültek, és arra kérték, hogy a gyűlés helyét tegye át Ravennába. Az uralkodó a Praeceptio bán 502. augusztus 8-ra írta ki a szinódus időpontját, azonban a helyszín tisztázatlan okokból Róma maradt. A tagok egy augusztus 27-i levélben ismét nyomatékosították a gyűlés áthelyezésére vonatkozó kérelmüket, illetve közölték, hogy nem találták Symmachust sem bűnösnek, sem ártatlannak.

A gyűlés végül 502. szeptember 1-jén ülhetett össze a Basilica Sessorianában. A pápa vádlói a zsinat fennmaradt aktái szerint súlyos vádakkal illették az egyházfőt. Ezek értelmében Symmachus klérusa szolgákat tartott, mely szolgák ráadásul vallomást is tettek ellene, ami nemcsak a polgári jog, hanem a kánonjog előírásaival is ütközött. Ez az információ arra utal, hogy a pápa ellenfelei ügyesen alapozták meg a vádakat. Ugyanis, mint említettem, az egykori Gelasius-párti papok támogatták Symmachus pápaságát, ám éppen Gelasius dekrétumai között szerepel az a pont, amely szerint ki kell zárni a klérusból azt, aki szolgákat tart.
A vádak azonban nem igazolódhattak, hiszen ellenkező esetben a gyűlésnek egyértelműen le kellett volna tennie Symmachust. Figyelemre méltó, hogy más forrásokban nincs is nyomuk, pedig nagyon valószínű, hogy Cassiodorus hivatali leveleiben megemlítette volna azokat, azonban sem nála, sem Ennodiusnál, de még a fennmaradt hivatali papyrusokban sem esik szó róluk, annak ellenére, hogy Theoderich 500-ban kiadott törvénykönyve is kínzással sújtotta azokat a szolgákat, akiket az uruk elleni vallomástétel vádja ért. így arra kell gondolnunk, hogy a vádak azért nem szerepelnek Cassiodorusnál és Ennodiusnál, mert az ő szemükben nyilvánvalóan rágalomnak számítottak.

Visszatérve a gyűléshez, a megfélemlített Symmachus támogatóival átvágott a városon, útközben megtámadták, „a város közepén minden nap harcot viseltek az egyházzal szemben”. Ezen harcok során vesztette életét Gordianus és Dignissimus pap. Az előbbi a Symmachust támogató 499-es római zsinaton is részt vett, tehát a támadást egyértelműen a Laurentiust támogatók indították.
A pápa életét a merénylőknek nem sikerült kioltaniuk, az egyházfő ugyanis bezárkózott a Szent Péter bazilikába. A gyűlés tagjai ekkor követséget menesztettek a bazilikába, hogy megpróbálják kiengesztelni a pápát, aki azonban hajthatatlan maradt. A küldöttség tagjai ezután kérlelték a szinódus résztvevőit, hogy térjenek vissza a pápa fősége alá, a többség viszont nem fogadta el a javaslatot. így a gyűlés ismét egy levelet küldött az uralkodónak, amelyben közölték, hogy nem boldogulnak a helyzettel, hiszen nem ítélhetik el Symmachust, ha nincs is ott. Ezért azt kérték a királytól, hogy jöjjön Rómába. Theoderich azonban továbbra is hajthatatlan maradt, október í-jén kelt válaszában kitartott amellett, hogy az egyháziaknak maguknak kell megoldaniuk ezt a problémát.

A szenátori családok tárgyalása kapcsán említettem azt a levelet, melyet Ennodius küldött Faustusnak azzal, hogy sikerült megnyernie Albinust Symmachus támogatására. Nos, ez a levél éppen 502 őszén keletkezett. Ekkor már Faustus Albinus töltötte be a praefectus praetorio tisztséget. Nem meglepő tehát, hogy azt az 502. október 23-án tartott egyházi gyűlést, amely Symmachust valamennyi vád alól felmentette, már csak Milánói Laurentius és Ravennai Péter elnökletével tartották, ráadásul éppen Albinus egyik birtokán.
A határozatot hetvenhat püspök írta alá. Ennek ellenére Symmachus ellenfeleire még nem sikerült végső csapást mérni. Utóbbiak a Contra Synodum Absolutionis Incongruaebán kifejtették, hogy a határozatok nem érvényesek, hiszen nem az összes püspök jelenlétében születtek. Ráadásul egy petíciót nyújtottak be Theoderich-hoz, melyben Laurentius visszahelyezését kérték.
Az ellenpápa később vissza is tért Rómába, Symmachus ezért 502. november 6-ra új szinódust hívott össze, ahol Ennodius immár diakónusként a Libellus adversus eos qui contra synodum scribere praesumpserunt című iratban megcáfolta a Laurentius-féle iratot.

Ezek a pártharcok olyan jelentőséggel bírtak, hogy még Athalaric is megemlíti egy levelében, amelyet IV. Felix pápa (526-530) megválasztása kapcsán írt. A levélben nemcsak az uralkodói jóváhagyás jelentőségét hangsúlyozza, hanem megemlíti azokat a régi küzdelmeket, amelyek a skizma alatti széthúzást jellemezték. Tehát abban, hogy Symmachus pápa végül elnyerhette hivatalát, egész biztosan olyan személyek segítették, akik a királyi udvar magasabb köreiben szolgáltak. A milánói diakónus, Ennodius később egy levelében maga is beszámol arról, hogy csaknem 400 solidust fizetett annak érdekében, hogy Symmachus megtarthassa helyét Róma püspöki székében.

Tanulmányomban megkíséreltem árnyaltabb képet festeni Theoderich uralkodásának első szakaszáról, a korabeli itáliai arisztokrata családok ellentéteinek összefüggésébe helyezve azt. Mint ismeretes, az osztrogótok számszerű kisebbségben voltak Itáliában, ráadásul a király udvara is messze helyezkedett el a hagyományosnak tekinthető fővárostól, Rómától.
A gótok rómaiakhoz viszonyított csekély számukból adódóan nem tudtak ellenőrzést gyakorolni a szenátus felett. Theoderich ez felismerte, ezért egy új csoportot, az Aniciusokat próbálta meg beemelni a politikai élet küzdőterére, ám pozícióba juttatásuk hosszú időt vett igénybe.
Döntésében kétségtelenül voltak jól átgondolt lépések, mint amilyen Cassiodorus, Faustus és Ennodius támogatása. Azt is kijelenthetjük, hogy Theoderich, szemben az általános vélekedéssel, nem általában a római arisztokráciára, hanem annak egy jól körülhatárolható csoportjára építette uralmát.

Az Aniciusok és a Deciusok szembenállása legélesebben a Laurentius-skizma alatt jelentkezett. Ezzel kapcsolatban igyekeztem rávilágítani arra, hogy az összetűzés első szakaszában azért szilárdult meg az új pápa, Symmachus helyzete, mert Ravennában, ahol az Aniciusok tudhattak magukénak jelentősebb pozíciókat, támogatták őt. Ezzel szemben a skizma második szakasza Róma városában játszódott, ahol a Deciusok voltak többségben, s az összetűzések e szakaszában mutatkozott meg igazán hatalmuk, amely ideiglenesen megrendítette a pápa pozícióit.
A skizma kirobbanásában nyilvánvaló szerepe volt a konstantinápolyi politikának, így a Keletrómai Birodalom és a Deciusok közötti kapcsolatnak. Ezt egyrészt a húsvét ünnepének dátuma és ennek „alexandriai forrása” támasztja alá, másrészt az, hogy a Zenón és Theoderich között kötött szerződést (sanctio) Anastasios császár nem tekintette magára nézve érvényesnek, hiszen az okiratot Zenón érvényesítette, aki nem volt sem orthodox, sem pedig római.

A fentebb ismertetett viszonyok és ellentétek jobb megismerése érdekében érdemes lenne még megvizsgálni a számos császári és pápai levelet tartalmazó Collectio Avellanát, amely értékes információkkal szolgálhat Róma és a keletrómai kormányzat közötti kapcsolatokról. Segítségével tovább lehetne pontosítani a skizma egyes szakaszaiban résztvevők névsorát, területi kötődéseiket, valamint családi és szövetségesi kapcsolatukat.


Forrás: Kovács Tamás Szenátori családok pártharcai az 5. század végén