Cesare Maccari: Cicero leleplezi Catilinát. A senatus, bár a saját érdekeit egyöntetűen képviselte, sosem volt egységes. Folyamatos politikai harc zajlott a legelőkelőbb és legbefolyásosabb nemzetségek között, amelyek ideiglenes szövetségeket kötöttek egymással ellenfeleik ellen. Így sikerült pl. megbuktatni a túlságosan népszerű Publius Cornelius Scipio Africanust, Karthágó térdre kényszerítőjét is.
Helyzetéből adódóan a senatus a leggazdagabb földbirtokosokat tömörítette, de a Kr. e. 3. század végére már más természetű vagyonok is felhalmozódtak. A pénzembereket összefogó ún. lovagrend, az ordo equester a gazdasági befolyásért folytatta küzdelmét a senatorok ellen. Kr. e. 218-ban például sikerült olyan törvényt hozni (lex Claudia), amely eltiltotta a senatorokat a kereskedelmi méretű hajók tartásától. Később a provinciák lakossága rovására történő adóbérlői (lovagi) és helytartói (senatori) túlkapásokat vizsgáló bizottság feletti ellenőrzésért folyt szakadatlan harc.
A Kr. e. 2. század második felében alakult ki a senatus ún. néppárti csoportja, amelyet elsőként Tiberius és Caius Gracchus képviseltek hathatósan. Ez a csoportosulás – talán önös érdekből, talán a római állam hibáinak felismerése következtében – polgárjogi, hadügyi és földreformot kívánt végrehajtani, ezért kereste és általában bírta a plebs támogatását.
A konzervatív senatori ellenzék, az ún. optimaták azonban sikeresen kivédtek minden reformtörekvést, és valamilyen ürüggyel sokáig képesek voltak letörni a néppárti mozgalmakat. Caius Gracchus nevéhez egyébként több forrás a senatus létszámának emelését köti 300 vagy 600 lovaggal történő kiegészítés révén, de az előbbi változat Livius Drususról is fennmaradt. Törekvéseik nem jártak sikerrel.
Az első igazi válság Caius Marius és Lucius Cornelius Sulla polgárháborúja alatt következett be. A két kiváló hadvezér Marius reformjának köszönhetően lojális zsoldosseregek felett rendelkezhetett, amelyek élén még Róma városát is képesek voltak elfoglalni. A háborúban, majd Sulla dictaturája alatt mindkét oldalra kölcsönös kegyetlenség volt jellemző, hatalmas vérveszteségek történtek ebben az időszakban. Végül az optimata fölényt biztosítandó Sulla 600 főre emelte, és saját embereivel töltötte fel a senatust.
Nem sokkal ezután ismét a néppárti - optimata törésvonalak mentén Caius Iulius Caesar és Cnaeus Pompeius Magnus támogatói között bontakozott ki harc. Mindkét politikus egyeduralmi törekvéseket dédelgetett, amiért bármikor bárkivel képesek voltak lepaktálni.
A konzervatívok választottja végül Pompeius lett, aki azonban Kr. e. 48-ban elbukott a polgárháborúban. Híveinek Caesar megbocsátott - később ennek a döntésnek esett áldozatul. Caesar dictaturája idején 900 fősre emelte a senatus taglétszámát, és most az ő emberei töltötték meg a padsorokat.
A republikánus ellenzék kigyomlálását végül nem Caesar, hanem a II. triumvirátus - Octavianus, Antonius és Lepidus - végezte el a Sulla idején jól bevált proscriptiókkal. A senatus ezáltal a caesarianusok bábjává vált, bár a Kr. e. 30-as években még választhatott Antonius és Octavianus között. (A testület harmada állt Kleopátra férje mellé.) Ez volt az utolsó alkalom, amikor a senatorok szabadon dönthettek.