Ugyanígy, míg a szomszédos rokon népekkel történt a hadakozás, a háború és béke követei azok a fetialis papok voltak, akik ugyancsak megtalálhatók voltak a szomszéd népeknél – nemzetközi diplomácia híján az egyetlen közös tesület tehát a papság volt.
Mikor Róma már messzebbre tekintett, és a papok nem tudtak már közös kultikus nyelven a távoli népek papságával kommunikálni, a senatus vette át ezt a szerepet. Itt sem volt előírva, hogy milyen módon és külsőségekkel kell végeznie feladatát, és a hatáskörök sem voltak precízen elválasztva.

A senatus – mint Róma egyetlen állandó hatalmi tényezője – tekintélyét külföldön is meg tudta teremteni, illetve messze túlszárnyalta a polgárság vagy a magistratusok, sőt a római állam kereteit is.

A principatus idejére mind a pénzügyek, mind a külügyek fokozatosan átmentek a császár személyes kezelésébe, így a senatus – két egyértelmű hatáskörének elveszítésével – mind a tekintélyét, mind a valódi hatalmát elvesztette.