I. Kormányzati tekintetben fölügyelt

1) az egész vallásügyre istentisztelet, ünnepek, játékok, dies religiosi; új templomok és oltárok fölszentelése stb.);

2) az állami javakra (ager publicus, állami épületek) és pénzügyre (az aerarium bevételei és kiadásai); kiutalványozta a katonaság zsoldját, a közjátéki és a hadi költségeket; engedélyt adott a censoroknak építkezésre;

3) a provinciák viszonyaira és kormányzatára;

4) a magistratusok működésére; kitűzte a magistratus-választás idejét; ha formahibát követtek el, megsemmisítette a választást, szükség esetén meghatározta, hogy a választást interrex vezesse-e vagy dictator stb.

Nagy veszély idején u. n. SC ultimummal (videant consules, ne quid res publica detrimenti capiat) élet-halál uraivá tette a consulokat s teljesen szabad kezet adott nekik katonaszedés és hadviselés dolgában.


II.

Külügyeket illetőleg ő intézte a háború és béke dolgait, ha egyszer a nép jóváhagyta volt a hadüzenetre vonatkozó SC-ot, katonaszedést rendelt el, meghatározta a socii járulékának a számát, kinevezte s utasítással látta el a hadvezéreket, de vissza is hívhatta vagy lejárt imperiumukat meghosszabbíthatta, supplicatiót rendelhetett el (decrevit) tiszteletükre, megadhatta nekik a triumphust s az imperator czímet; megerősítette a békekötéseket, fogadta az idegen népek követeit s tárgyalt velük a római nép nevében; idegen népet a római nép barátjának nyilváníthatott s külföldi fejedelmeknek királyi czímet adhatott érdemeik elismeréséül.


III.

Igazságszolgáltatás dolgában a lex Sempronia judiciaráig (123-ban Kr. e.) a senatusból küldték ki a bírákat; szövetségesek és idegenek megbüntetése a s. jogába vágott; római polgár azonban csak összeesküvés és mérgezés miatt került a s. bíráskodása elé.


IV.

Törvényhozás dolgában fontos szerepe volt a senatusnak, amennyiben a javasolt törvények az ő előleges jóváhagyásán (auctoritas) át kerültek a comitia szavazása alá s a lex Hortensiáig (287-ben Kr. e.) a néphozta törvénynek a s. megerősítése adott jogi erőt.

Nemcsak a senatus, hanem az egész senatori rend (ordo) tagjai kiváló tiszteletben részesültek s nagy tekintélyben állottak.


Kitüntető jeleik:
annulus aureus, tunica laticlavia, Kr. e. 194-től fogva külön helyek a színházban (subsellia senatoria), később a circusban is; a patricius-senatoroknak azonkívül a calceus lunatus.

A császárkorban bővült a senatus hatásköre, de a hatalma valóságban teljesen alá volt rendelve a császár akaratának. A császártól függött, mikor s miben kérdezze meg a senatust s mennyiben kövesse a tanácsát; a császári despotismus alatt mintegy gépies eszköze volt a zsarnokságnak.
Már Augustus alatt háttérbe szorítja egy szűkebb körű tanács (consilium, később consistorium) a császár meghitt embereiből, még inkább a scrinia fölállítása, de legjobban a Diocletianus, majd Constantinus s részben utódai alatt megalapított hivatali rangrendszer. A senatus valódi befolyása mindegyre csökkent s tagjai a régi méltóságuk és tekintélyük helyett végtére csupán díszes viseletükben tetszeleghettek.

Ami a fontosabb részleteket illeti, Augustus ismételt selejtezés után 600-ban állapította meg a senatorok számát. A rendbe való fölvétel, a latus clavus osztogatása a császár joga volt. Rendkívüli fölvétel (adlectio) ugyan a censorok joga volt, de Domitianustól fogva a censurával együtt alakilag ez a jog is beleolvadt a császár illetékességi körébe.
A császár volt szabály szerint a princeps senatus, bár e címet nem viselte. Már Augustus szigorú rendet szabott meg és megállapította az ülések állandó idejét, ú. m. a Calendaet és Idust, vagy az utánuk való harmadnapot, esetleg az Idus előtt való napot; a főpapok után való napot mint dies atert kihagyták.

Kétszer volt tehát havonként rendes ülés (senatus legitimus), a melyről elmaradni tilos volt. Ezeken kívül rendkivüli ülést (senatus indictus) hívhatott össze a császár, de már az ilyenről való elmaradás nem vont maga alá büntetést.
Rendes ülésen consul ült elől, rendkívülin az összehívó magistratus, az elől ülőn kívül a császár is tehetett minden ülésen egy (sőt későbben több) relatiót akár élőszóval akár írásban (oratio, epistula), a melyet a quaestorával olvastatott föl. Relatio után következett a consulatio, majd a discessio. Az egyszerű szavazat külön neve itt már sententia.

A vallásügy megmaradt a senatus fölügyelete alatt, de a pénzügyből csupán az aerariumé, s az is addig, amig össze nem olvadt a fiscusszal.

A provinciae senatoriae kormányzatáról a senatus gondoskodott de a külügyekre való befolyását elvesztette. Majestas- és repetundae-vétségekben 165-ig Kr. u. a senatus bíráskodott ugyan, de azután a praefectus urbi vagy a császári törvényszékek.

A törvényhozás eleinte megoszlott a comitia és senatus közt, de csakhamar átszállt a senatusra, valamint a magistratusválasztás joga is. Új császár kijelölése és az imperator-cím fölvételére való fölszólítása, nem különben hadi állapot és száműzés kihirdetése alakjában a császárletétel végrehajtása a senatus jogkörébe vágott, bár e hatásköre gyakorlatában a hadsereggel kellett osztoznia.