Míg az állami bevételek és kiadások viszonylag csekélyek voltak, a Saturnus papság becsületére lehetett bízni azok kezelését. Mikor azonban, nagyjából a III. század közepére már oly bonyolultakká, szerteágazókká és nagyméretivé váltak, hogy egy szik – és nem feltétlenül hozzáértő – papi testület már nem tudott velük mit kezdeni, a senatus fokozatosan magához vonta a hatáskört.
A pénzügyek felsőbb intézését – a polgárok classisokba sorolását, a befolyt adóösszegek és a nagy állami kiadások felügyeletét – az ötévenként másfél évre megválasztott censor látta el. Az, hogy ilyen minőségben csak ötévenként volt nagyobb ellenőrzés, mutatja, hogy a senatus gördülékenyen intézhette a pénzügyeket. Segítői a részfeladatokat ellátó quaestorok, akik itt tanulhattak bele az államvezetés művészetének alapjaiba.

Az I. pun háború után megszervezték az első provinciákat is, melyek ekkortól fogva már kizárólag a senatus ellenőrzése alatt álltak, az onnan befolyó adóbevételekkel pedig szintén a testület gazdálkodott. Eleinte praetorokat neveztek ki a provinciák élére kormányzónak, később (Sulla után) proconsul vagy propraetor irányította őket, aki egyben a tartományi hadsereg parancsnoka is volt; sem ő, sem a hadserege nem hagyhatta el a provinciát engedély nélkül. Mellettük, fölöttük – gyakran több tartományt összefogóan – procuratorok intézték a pénzügyeket, az alsóbb szinti pénzügyi tisztviselők pedig itt is a quaestorok voltak.

Mindeközben a senatus féltékenyen őrizte megszerzett pozícióit a pénzügyek terén.
Az adóés vámbeszedést a censor árverésen adta ki a publicanusoknak, akik mint adóbérlők, fix összeg lefizetése ellenében a maguk szakállára hajtották be azokat (miközben ezalatt gyakorta felkelésekhez is vezető kapzsiságot és mohóságot tanúsítottak).
A publicanusok jellemzően a II. század közepére kialakuló lovagrand tagjai voltak, akik societates publicanorumba tömörülve a legkülönbözőbb állami beruházásokon vállalkozókként működtek. Ők gondoskodtak a hadsereg ellátásáról, középületek, utak, hidak építéséről, illetve helyreállításáról, valamint ők vették haszonbérbe a bányákat (és tulajdonképpen haszonbérnek tekinthetjük az adóbérletet is).
Az, hogy a római gazdasági élet ilyen nagymértékben támaszkodott a magánosok társaságaira, tette lehetővé a viszonylag kis létszámú magistratusok hatékony működését. Másrészt viszont ez a rendszer a visszaélések melegágya is lett: ”Ubi publicanus esset, ibi aut ius publicum vanum aut libertatem sociis nullam esse”.